Ónody-Molnár Dóra Migrációtól a szexualitásig: kézikönyv segíti a tanárokat az érzékeny témák feldolgozásában

A fiatalokat is foglalkoztatják a körülöttük lévő világ eseményei, és körükben is megjelenhetnek előítéletes és kirekesztő nézetek. Ezek ellen leginkább beszélgetéssel lehet fölvenni a küzdelmet, de nem mindegy, hogyan. A Demokratikus Ifjúságért Alapítvány és a Political Capital kidolgozott egy kézikönyvet, amely ötleteket és módszertani támogatást ad a fiatalokkal foglalkozó szakembereknek az érzékeny társadalmi témák feldolgozásához. A kötet szerkesztőivel, Belinszky Annával és Hunyadi Bulcsúval beszélgettünk. 

Ez a tanároknak szóló kézikönyv nem előzmények nélküli, több civil szervezetnek is voltak korábban hasonló próbálkozásai, de ezek végül nem kerültek be az oktatás fő sodrába, mintha nem is léteznének. Ilyen előzmények után mi motiválta önöket egy újabb elkészítésében?

Belinszky Anna: A munkánk legelső fázisa épp az volt, hogy igyekeztünk feltérképezni a különböző társadalmi csoportokat képviselő civil szervezeteknél azt, hogy milyen már működő vagy épp valamiért feledésbe merült gyakorlat lelhető fel náluk. Egyszerre törekedtünk arra, hogy a kézikönyvben szereplő témákat kontextusba helyezzük, szakirodalmi háttérrel lássuk el, és módszertani anyagokat is társítsunk melléjük. Tehát nem csak egy-egy kiragadott kérdésre fókuszáltunk, a kiadvány inkább afféle ötlettár, hiszen segítséget is nyújtunk abban, hogy hová lehet fordulni bizonyos problémák esetén. Így sok olyan szervezetet is felsoroltunk, amelyeket szélcsendesebb időkben akár meg is lehetne hívni az iskolákba, hogy bemutassák a módszereiket. Szomorú, hogy ez a jelenlegi politikai légkörben nem magától értetődő gyakorlat.

A kézikönyv egy öt országra kiterjedő uniós projekt része. Volt a többiekkel valamiféle együttműködés?

Hunyadi Bulcsú: Ez valóban nemzetközi projekt, de a részvételünk alapvető feltétele az volt, hogy minden országban a nemzeti sajátosságokhoz alkalmazkodó kézikönyet készíthessünk. Az egyeztetés csak arra korlátozódott, hogy az öt érintett ország kialakítsa a három ernyőtémát, amelyek tükröződnek a könyvben, de aztán ezeken belül mindenki szabad kezet kapott.

De most a tanárok afféle szamizdatként nézik a pad alatt, amikor osztályfőnöki órát tartanak az ilyen típusú kiadványokat. Pedig fontos ez a tudás, mert ha egy pedagógus fölismeri az osztályában jelentkező konfliktust, ezek segítségével képes érdemben reagálni.

H.B.: Valóban, rengeteg hasonló kézikönyv van, de keveset tudni arról, hogy ki és mennyire használja ezeket. A másik gond abból fakad, hogy maga a problémahalmaz is szétaprózódott. A mi kötetünk annyit tesz hozzá a korábbiakhoz, hogy míg azok általában tematikusak, például csak a romákkal vagy az ­LMBTQ+ emberekkel kapcsolatos konfliktusokra fókuszálnak, addig ez nagyon sok témát átfog, és mindegyikhez nyújt mind elméleti hátteret, mind olyan módszertant, amelynek segítségével érdemben lehet beszélgetni ezekről az igazán érzékeny kérdésekről. A tanároknak nagyon eltérő igényeik vannak, de közös tapasztalatuk, hogy nagyon kevés idejük és energiájuk van ilyen kérdésekkel foglalkozni.

Ez a szerkesztésnél is szempont volt?

B.A.: Figyeltünk arra, hogy olyan gyakorlatokat szerepeltessünk a kötetben, amelyek működhetnek egy 45 perces foglalkozás kereteiben is. Ugyanakkor az ideális helyzet az volna, ha egy tanár megfelelő mennyiségű tanórát szánhatna arra, hogy ezeket a témákat a maguk mélységében kibontsa és megvitassa a diákokkal. Több olyan visszajelzést is kaptunk, hogy sokat jelent, ha a tanárok saját élményt is szerezhetnek ezekről a módszertani gyakorlatokról, kipróbálhatják őket és inspirációt nyerhetnek belőlük, és nem egy PDF-fájlt böngészve kell éjszakánként saját maguknak fölkészülniük. Épp ezért tervezzük azt is, hogy módszertani workshopokat szervezzünk, erre elég nagy igény mutatkozik.

Lehet tudni, hogy hány iskolában használják a kézikönyvet?

H.B.: Friss anyagról beszélünk, erről egyelőre nincsenek konkrét információink, inkább csak tanári visszajelzéseink vannak. Azok kedvezőek.

B.A.: Nyilvánvalóan mi is azokat a tanárokat érjük el elsősorban, akik eleve nyitottak arra, hogy az osztályaikban megvitassanak társadalmi témákat.

Megkeresték az oktatási kormányzatot?

H.B.: Egyelőre nem, de fontos kérdés, miként lehet eljutni az iskolákhoz.

Milyen témákat ölel föl a kötet, és egyáltalán, hogyan azonosították a speciálisan magyarországi témákat?

H.B.: A három, közösen kialakított nagy téma a társadalmi együttélés, a társadalmi ideológiák és a vallás, illetve a társadalmi nemek. A köteten valamennyire talán érződik, hogy ebbe a három nagy témába próbáltuk meg beszuszakolni a kisebbeket, de mindent, amit beletettünk, nagyon fontosnak gondoltuk. Persze nem csak mi magunk. Leültünk tanárokkal és oktatással, valamint különböző társadalmi problémákkal foglalkozó civil szervezetekkel, és velük együtt beszéltük át, hogy melyek azok a témák, amelyekkel mindenképp foglalkoznunk kell, így alakult ki a végső listánk. Egyébként nagyon sok hasonló téma merült föl, csak különböző megközelítésekben.

B.A.: Igen, a problémák közt valóban nagyon sok a hasonlóság, függetlenül a különböző iskolatípusoktól vagy azok minőségétől.

Vagyis a diákoknak, attól függetlenül, hogy hol élnek és milyen iskolatípusba járnak, sokszor hasonló problémáik vannak?

B.A.: Igen, a problémák hasonlók, mindenütt vannak feszültségek, de nagyon kevés az idő és alkalom arra, hogy ezekről olyan keretek közt lehessen beszélgetni, ahol valóban felszínre kerülhetnek, ahol tényleg lehet ütköztetni a különböző álláspontokat anélkül, hogy bárkinek bármilyen következménytől félnie kelljen, vagy esetleg attól tartania, hogy nem nyilvánulhat meg. Aztán persze az már nagyon is különböző, hogy a konfliktusok milyen szinteken jelennek meg, vagy hogy épp milyen probléma van előtérben.

Minden pedagógus más és más, eltérően látják a világot. Vajon örülnek a módszertani segítségnek?

H.B.: Igyekeztünk minél szélesebb körben bevonni eltérő ideológiai beállítottságú tanárokat. Megkerestünk egyházi és világi, kifejezetten a konzervatív vagy a liberális nézeteikről ismert iskolákat is. Ennek köszönhető az, hogy a témákat a lehető legobjektívebben tudtuk körbejárni, és olyan módszereket, módszertani javaslatokat gyűjteni, amelyek nem megmondó jellegűek. A könyv fő eszköze a kérdezés és a vita, minden témához írtunk besztélgetésindító kérdéseket és a vitagyakorlatok alapjául szolgáló tételmondatokat.

B.A.: Azt sem szerettük volna kívülről megmondani, és persze nem is tudnánk, hogy egy tanárnak egy adott szituációra hogyan kell reagálnia. Az egész projekt inkább gondolkodási keretet, használható segítséget igyekszik nyújtani bizonyos problémák megoldásához. A kézikönyv nem útmutató: nem sorakoztat fel olyan lépéseket, amelyekkel garantáltan legyőzhetők a szélsőséges ideológiák, vagy megoldhatók a konfliktusok az iskolán belül. Ez az életben sem így működik. A legtöbb, amit tehetünk, hogy kérdéseket vetünk föl, ötleteket adunk és bátorítjuk az érzékeny társadalmi témákról szóló beszélgetést.

H.B.: Én éreztem egyfajta ambivalenciát a tanárok elvárásaiban, egyrészről azt kérték, hogy mondjuk meg konkrétan, hogy ez meg ez a módszer hány éves gyerekeknek szól, adjunk sokkal konkrétabb segítséget és támpontokat. A másik oldalon meg ott volt az az igény is, hogy mivel nagyon kevés idejük van és szigorú keretek kötik őket, ne mondjunk nagyon konkrét dolgokat, mert azt nagy eséllyel úgysem tudják pont úgy használni.

Melyek a fő problémák? Én úgy látom, a Nemzeti Alaptantervhez is köthető sok téma. Hiszen nem csak osztályfőnöki órán lehet beszélni a gyerekkel, a történelem, az irodalom egy csomó olyan dologra reflektál, ami kihat a napjainkra. Gondoljunk csak az amerikai rabszolgatartásra és a Black Lives Matter mozgalomra.

H.B.: Alapvető érzékelés volt a tanárok részéről, hogy a diákok apolitikusnak tűnnek, mintha teljesen belemerülnének a saját világukba, a közéleti kérdésekre nem igazán reagálnak. Másfelől viszont nyilvánvaló, hogy hatnak rájuk. Vagyis az a kérdés, hogyan lehet ezt a helyzetet érvényesen kezelni.

B.A.: Minden olyan téma fontos lehet, amely tematizálódik a közéletben, a politikában, mert óhatatlanul beszűrődik az iskolákba. A tanárok is arról beszéltek, hogy ezek gyakorta reflektálatlanul kerülnek elő, sokszor csak félszavakból, odaszólásokból, a formálódó feszültségekből szűrhető le, hogy nagyon is hat a társadalmi környezet a falakon belül is. Látják, érzékelik a gyerekek, mi az, ami körülöttük van, mi van a plakátokon, milyen reklám fut, amikor videókat néznek a telefonjukon. Ezek nem feltétlenül a saját érdeklődésükből fakadnak, hanem valóban a külső hatások csapódnak le, és ebben aztán tényleg benne van minden téma, a szexualitás, a kisebbségekkel kapcsolatos előítéletek, minden.

H.B.: Az egyik tanár például azzal illusztrálta a politikai propaganda hatását, hogy amikor a földrajz órán előkerült a migráció kifejezés, onnantól teljesen felbolydult mindenki, és nem lehetett tovább haladni az anyaggal.

Ebből is az derül ki, hogy ez a kézikönyv minden pedagógusnak fontos lenne, mert nem lehet tudni, hogy hol tör ki a vulkán, egy testnevelés órán vagy történelemórán. És ha le vannak fojtva a konfliktusok, akkor elég csak egyetlen hívószó, mint a migráció, ami előhozhatja a gyerekekben lévő feszültségeket.

B.A.: Amivel szerintem sokat kellene foglalkozni, az a politikáról való beszélgetés kérdése, mert el lehet mesélni ugyan, hogyan zajlott a migráció az előző századokban, de ha hirtelen már a napjaink kerülnek szóba, akkor az már nagyon is közvetlen politika, és fölmerülhet az a félelem, hogy politikáról nem lehet beszélni az iskolán belül. Nagyon összetett kérdés, hogy vajon hogyan és milyen formában tud ezekről beszélgetni a pedagógus.

A félelem érthető, mert napi tapasztalat, hogy egész egyszerűen felnyomják a szülők és a tanárok egymást, ha nem kellően nyitottak, és azt érzik, hogy valaki túl aktuális dolgokról beszél a diákoknak.

H.B.: Ma Magyarországon valóban hiszterizált a társadalmi környezet, ami erősen befolyásolja azt, hogy egy tanár hogyan mer beszélni, és kihat arra is, hogy egy ilyen kézikönyv hogyan hasznosulhat a gyakorlatban. Nagyon aggasztó az a trend, hogy a kormány­oldali sajtó elkezdte listázni azokat az iskolákat, ahol valaha is foglalkoztak már LMBTQ-témákkal. Ez a riogatás kifejezetten kormányzati szándék, felhívás öncenzúrára. A kézikönyvünknek az is egyfajta mögöttes gondolata, hogy a tanároknak is érdemes fölvállalni egy új szerepet, azt, hogy nem feltétlenül nekik kell megmondani a tutit. Beszélgetni kell a diákokkal, kérdéseket feltenni és hagyni, hogy gondolkodjanak és vitázzanak egymással. Nem a lexikális tudásukat kell átadni, hanem a gyerekeket segíteni az álláspontjuk kialakításában. Ráadásul, s ezt nagyon fontos hangsúlyozni, az egy dolog, ha például a gyerekek körében előítéletesség tapasztalható bizonyos társadalmi csoportokkal szemben, de ugyanez ugyanúgy meglehet a tanárok körében is. Vagyis nagyon fontos feladat lenne, hogy a tanárok is beszélgessenek az ilyen konfliktusokról, és kapjanak eszközöket és segítséget ezek kezeléséhez. De ezzel már el is érkezünk a tanárképzés szerepéhez és hiányosságaihoz.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.