Miklós Gábor Gyáni Gábor: Ez a nacionalizmus által mozgatott birodalomépítés kitüntetett esete

Európa követése és Európa tagadása mindig is kéz a kézben járt Oroszországban - mondja a történelmi emlékezet elismert kutatója Gyáni Gábor történész. Az akadémikus szerint az Ukrajna ellen indított háború az orosz birodalomépítés hagyományából következik, az ukránok ellenállása pedig segít megérteni, hogyan alakult ki az erős, nemzeti összetartozás tudat a múltban.

Történész kutatónak milyen érzés, ha egyszerre nyakig belezuhan a történelembe?

A háború után pár évvel születtem, a hidegháború idején nevelkedtem, de akkor csak egyszer hittük komolyan, hogy kitörhet a háború – a kubai rakétaválság idején. Erre máig jól emlékszem, hogy készültünk – egy-két napig – a háború kitörésére. Mindig az atomháború árnyékában éltünk, de az még nem volt ilyen közel, mint talán most. Hasonló kollektív élménye a második világháború előtti nemzedéknek lehetett.

Most túlságosan sok lett egyszerre a történelem. Feldolgozhatatlan szinte.

Nem vagyok sem orosz, sem ukrán specialista. A történelmi emlékezet kutatójának tartom magam, s így lettem tanúja annak, amit én általában a múltban vizsgálok. Ez az erős ukrán nemzeti identitás megszületése. Aminek az a közvetlen oka, hogy a még alakulóban lévő ukrán nemzetet egyszerre erős katonai támadás éri kívülről. A fenyegetettség érzése, amely tartósítja az ellenségképet, amely aztán fenntartja a belső nemzeti összetartozás tudatát, annak szükségességét. A negatív kihívás – tehát az, ha megakadályozzák, hogy azzá váljunk, amivé szeretnénk – nagyon megerősíti a modern nemzeti tudatot. Ez történt a magyarokkal is 1848-49-ben a szabadságharccal, amit megelőzött a jobbágyfelszabadítás.

Ami most Ukrajnában zajlik, az sokkal áthatóbb folyamat, mint a csehszlovák és a jugoszláv államok szétesése volt harminc éve, és az önálló horvát, szlovák és más utódállamok létrejötte. A délszláv államok között persze háborúk, bennük polgárháborúk is voltak, amelyek szintén identitásképző elemmé váltak. Itt azonban azt látjuk, hogy egy nép elindul az önszerveződés irányába, és egy szomszédos óriás, amely nukleáris világhatalom – s amelyhez egyébként szoros szálak fűzték korábban – nem akarja ezt megengedni neki. Ez az esemény a történész számára beszédes aktuális illusztrációja annak, hogyan történhetett mindez a múltban.

Az eseményeket most sok történész kommentálja a világsajtóban. Ön szerint mi az a plusz, amivel a szakma hozzá tud járulni ahhoz, hogy a közönség jobban értse, ami történik?

A legtöbb nyilatkozó a térség kutatója. Ők sokat mondhatnak a másik oldalról, tehát az orosz agresszió történelmi eredetéről. Hozzátehetik a szakemberek, hogy amit átélünk, nem új jelenség, hanem egy tradíció folytatása, a kora újkorban elkezdődött orosz birodalomépítés újabb próbálkozása. Azt vesszük észre, hogy Oroszország ma (is) birodalomként látja önmagát, ami jelentős szárazföldi expanzióval jár együtt. Ez a tendencia különböző társadalmi-politikai formációkon átívelő folyamatnak tűnik, amely a cárizmus alatt kezdődött, folytatódott a kapitalizálódó Orosz Birodalommal, és a bolsevik forradalommal sem szakadt meg. Sőt! A birodalom Sztálin alatt érte el legnagyobb területi kiterjedését.

A posztszovjet Oroszország azonban nem nyugodott bele birodalma szétesésébe. Nehéz is feldolgozni annak elvesztését – a britek is küszködnek vele mindmáig. A történész szakma egyébként manapság nem ítéli meg annyira negatívan a birodalmakat, mint mondjuk száz éve. Az első világháború után a történészek is ünnepelték az „elaggott” birodalmak szétesését és az új, „progresszív” nemzetállamok létrejöttét. A mai történetírásban terjedőben van az a felfogás, mely szerint a birodalmak sokkal pozitívabb szerepet játszottak akár a közelmúltban is. Arra is választ keresünk, mi köze van egymáshoz a birodalmiságnak és a nacionalizmusnak, a nemzetállam-építésnek? Korábban úgy vélekedtek, hogy kizárja egymást ez a kettő.

A dualista Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával vége lett a közép-európai birodalmiságnak és jöttek végre a progresszív nemzetállamok – állították a történészek is. Ma kissé másként látjuk a dolgot. Például Oroszországban mindig jelen volt a nacionalizmus, akkor is, ha nem így, hanem „orosz népiségnek”, szlavofilizmusnak vagy nemzetiségnek nevezték. Ez a szovjet korban is megengedte a nagyszabású kolonializálást, vagy a nem-szláv népek hatalmi alávetését. Ez mindig együtt járt az orosz nemzeti törekvésekkel. Ami a birodalomban politikai irányító szempontként nem érvényesülhetett persze teljes mértékben, nemúgy, mint a nemzetállamokban, ahol az etnikai homogenitásra szokás építeni; a birodalom azonban mindig soknemzetiségű alakulat. Ettől még létezett orosz nacionalizmus, amely fűtötte a birodalmi ambíciókat. Maga a kifejezés, hogy „Nagy Honvédő Háború”, jelzi, hogy külső támadásra válaszoló akcióról, tehát hazafias tettről van szó, amelynek minden szovjet lakos értelemszerűen részese. A második világháború idején a hitleri támadás hatására ugyancsak felforrósodott az orosz nacionalizmus. Sztálin ezt nemcsak engedte, de buzgón épített is rá, mint lelki erőforrásra.

A pánszlávizmus ennek a nagyorosz nacionalizmusnak volt a valamikori kiterjesztése, amely azonban ma már nem működik a legtöbb szláv országban. Szerbiában, úgy tűnik, még létezik, de a csehek, a horvátok, sőt a bolgárok a legkevésbé sem pánszlávok többé. Ma állami eszmévé lett ugyanakkor az az orosz állítás, mely szerint a három keleti szláv nép – az oroszok, az ukránok (a kisoroszok) és a fehéroroszok – voltaképpen egységes egészet alkotnak, és nem választják el őket egymástól érdemi nyelvi, történelmi, mentalitásbeli különbségek. Az összes oroszra ki kell tehát terjednie a nemzeti önrendelkezésnek – állítják Moszkva urai. Nem látok bele Putyin és tanácsadói fejébe, de némi joggal úgy vélem, hogy ez mozgatja őket, ezt az elgondolást vetik be annak történelmi igazolására, hogy visszatereljék a levált ukrán és belarusz nemzeteket az orosz anyaölbe. Ott lenne ugyanis a helyük, hiszen az orosznak ők csak egy alfaja, az pedig, hogy külön nemzetként jelennek meg – tűrhetetlen dolog. Ez a nacionalizmus által mozgatott birodalomépítés kitüntetett esete.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!