Éber Márk Áron: A kormány menedzseli a dühöt, hogy ne ellene forduljon

| 2021.08.20. 06:53

Olvasási idő kb. 14 perc

Milyen változások történtek a koronavírus-válság hatására az elmúlt másfél évben a társadalomban? Igaz, hogy a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lettek?

Nagyon kevés adat áll rendelkezésre, azokból annyi látszik, hogy a járvány azokat hozta nehezebb helyzetbe, akik egyébként is lent helyezkednek el a társadalomban. A válság leginkább az alkalmazott munkavállalókat, azon belül is a képzetlen fizikai dolgozókat érintette rosszul. Érdemes megnézni azt is, hogy kiket tehermentesített a kormány, milyen területeken avatkozott be támogatólag. A kedvezményezettek a munkaadók és a tőkések voltak, utóbbin belül a hazai nagytőke mellett azok a multinacionális vállalatok kerültek előtérbe, amelyekkel partnerséget ápol a kormány. A kormányzati beavatkozások következményeként a magyar társadalom még jobban szétnyílt, minden korábbinál nagyobb a szakadék a legszegényebbek és a leggazdagabbak közt. Ha a társadalom szerkezetét csepp alakúnak képzeljük el, akkor alul a csepp még szélesebb, felül a nyaka pedig még hosszabb lett, vagyis folytatódott a negyven éves trend.

És mi történt középosztállyal?

Mi az a középosztály?

A kormány szerint a társadalom nagyjából 80 százaléka.

A középosztály társadalomszerkezeti értelemben gumifogalom, nem tudni pontosan, hol van a határa, és az is biztos, hogy nálunk sem nincs középen, sem nem osztály. A szociológusok nem is nagyon használják. A politikusok számára meg olyan kifejezés, amellyel meg tudnak nevezni valakiket, akiket támogatni szeretnének. Nagyjából annyit szoktak mondani a középosztályról, hogy szélesíteni és erősíteni kell. Egyébként meg szinte bárki beleértheti magát, s azt hiheti, őt szólítja meg a kormány. Közben meg az történik, hogy más a kormányzati kommunikáció és mások a cselekvések. Nem is akarják összehangolni a kettőt, hanem a saját politikai, gazdasági érdekeiket tartják irányadónak.

Szerintem a kormány azokat tartja középosztálynak, akik pénzt termelnek a gazdaságnak, illetve a családtámogatások kedvezményezettjei.

Másképp azokat, akiket képes mozgósítani. Elhiteti velük, hogy az a szándéka, hogy jobban, jól éljenek.

Tudjuk, hogy összességében csúszik vagy felzárkózik éppen az ország a fejlettebb államokhoz képest vagy hogy a régió más államait tekintve jobban vagy kisebb mértékben sínylette-e meg a Covid hatásait társadalmi szempontból? Hol lehet megfogni azt, hogy a lezárások, a pszichés nyomás, az otthon tanulás, a munkahelyek elvesztése hagyott-e nyomot, vagyis sikeres-e vagy sem a válságkezelés?

Azt tudjuk nagyjából megnézni, hogy mit lehetett volna tenni, és ehhez képest mit tettek. Kik azok, akiknek segítettek, kik azok, akiknek nem, és mindezt milyen mértékben. Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb terhelés az egészségügyet érte, azon belül részben az orvosokat, de legfőképp az ápolókat. Meg azokat, akik megbetegedtek, és otthon valahogyan kezelniük kellett a helyzetet, a családanyákat, akik otthon maradtak a gyerekekkel, a szociális munkásokat és a tanárokat, akik nem voltak felkészítve az online oktatásra. Sokan kerültek olyan helyzetbe, amit nem, vagy csak nehezen tudtak megoldani.

A kormány az állam feladatát ráterhelte az egyénre?

És ezzel áttolta a felelősséget is. Azt mondták, ha valami nem működik, az azért van, mert a nővér vagy a tanár nem látta el jól a feladatát. Ebből a szemszögből nézve nem véletlen, hogy egymásnak ugrott az orvos és a beteg vagy a szülő és a tanár. Hiába volt kormánybiztosa a digitális oktatásra átállásnak, eleinte nem tudták megszervezni, hogy működjenek a szerverek, amelyeken át az oktatás folyt volna. Én egyetemen tanítok, és ahogyan a többiek, én is magam barkácsoltam a felületetekkel, amelyekkel el tudtam végezni a munkámat. A szociológia feladata ilyenkor az, hogy megértse az egyén tetteit és mulasztásait, hogy milyen helyzetbe hozva, mit csinál. Azt nem mondhatjuk, hogy a hajléktalanoktól kezdve a tanárokon át a postai kézbesítőig mindenki maga tehet a sorsáról.

Pedig ezt mondják például azzal, hogy mindenki annyit ér, amennyi pénze van, miként azzal is ezt jelzik, amikor három hónap után magára hagyják a munkanélkülit.

Egyéni felelősséget feltételeznek ott, ahol rendszerszintű felelőtlenség van.

Az látszik, hogy nagyon sokan képtelenek megoldani a saját sorsukat. De akkor meg az nem világos, hogy ha van egy helyzet, ami rosszul érinti a szülők, a tanárok az egészségügyi dolgozók nagy részét, akkor miért nincs olyan közös fellépés, amely erőt tud mutatni és képviselni? Ha az egyénre nem lehet ráhárítani egy rendszer felelőtlenségét, a közösségekben pedig nincs elég erő, akkor mitől vagy kitől várhatjuk, hogy működőképes legyen az élet Magyarországon?

Rövid távon nem tudom.

A válság viszont most van, az egészségügyi rendszer most omlik össze, az oktatásban semmilyen felkészülés nem történt arra az esetre, ha ismét digitális lenne a tanítás. A gazdaságról megalapozatlan növekedési adatokat közölnek, és akkor még nem is beszéltünk a kétharmad erejéről.

A maguk módján mozognak az emberek. Az a baj, hogy nem egy irányba. Helyette duzzognak, dühöngenek, hibáztatják egymást, alkoholizálnak, feleséget vernek.

Agresszióba fojtják a tehetetlenséget?

Minden irányba, kifelé és befelé egyaránt. Komoly bajok vannak a háztartásokban, az összezártság sokszor vezetett fizikai és szóbeli erőszakhoz. Az elszenvedők többnyire a nők és a gyerekek. Itt is látszik, amiről korábban beszéltünk, hogy az általános feszültség át van hárítva a családokra és a közvetlen környezetre. Szóval teljesen jogos a kérdés, hogy miért nem tart egyirányba szerveződés.

Mi az igazi akadálya?

Valójában eleve nagyon ritka az olyan pillanat, amikor egy társadalomban ez meg tud történni. Ritkán válik a nagy sokaságnak ugyanabban az időben egyértelművé, hogy ami rossz, az a többségnek rossz, pláne nehezen tudják beazonosítani, hogy ki miatt rossz. Nagyon sokat tesz a kormány annak érdekében, hogy ne derüljön ki, hogy pontosan mi okozza a nehézségeket. Ezért csatornázzák újabb és újabb célpontok felé az emberek dühét, váltogatják szisztematikusan a bűnbakokat. Menedzselik és tologatják a dühöt, hogy ne ellenük forduljon.

Illetve félelmet keltenek.

Igen, a kettőt együtt és váltogatva csinálják. És nyilván a saját narratívájuk az, hogy Magyarország nehéz helyzetben van, mert támadja a külső ellenség, Brüsszel meg Soros, jönnek a migránsok meg itt az a sok LMBTQ-s támadás is. Sok ember nem felkészült ezekben a kérdésekben, csak éli a maga életét, s nem tudja másként értelmezni azt, ami körülötte folyik. Viszont. mivel kellően sok és meghatározó helyről hallja, elfogadja a kormányzati magyarázatokat, mondván, „biztos igaz, ha ennyire sokan mondják”. Vannak persze, akik érzik, hogy valami sántít, de ott van bennük a düh, amivel kezdeni kell valamit, és oda irányítják, ahova a kormányzat akarja. Eltorzítják az emberek valóságérzetét. A teljes népességnek csak egy töredéke képes átlátni a valódi folyamatokat, és ők is egymással házasodnak. A nagy többség meg van fosztva a közügyek átlátásának képességétől.

Igen, de mégiscsak meg kell venni a kenyeret, ki kell fizetni a számlát, és akkor kiderül, hogy minden egyre drágább. Ha máshol nem érzékelhető is, de az inflációban csak lecsapódik az elvétett kormányzati gazdaságpolitika, nem?

Érzik, hogy nehéz, de hogy miért nehéz, azt nehéz átlátni. Nagyon kevesen értik az infláció igazi okait. Könnyebb okolni érte Soros Györgyöt. Ezzel az eltorzított érzékeléssel és értelmezéssel sokkal rosszabb helyzetben is benne tarthatók az emberek. Ráadásul a propagandagépezet folyamatosan mondja, hogy össze kell tartani a közös ellenség ellen. Egyszerű üzeneteket küld, amelyekhez képest elég nehéz az infláció valódi oksági mechanizmusait feltárni. Mindenki látja, hogy mennek fel az árak, de hogy miért? Orbán Viktor védelmező erőként adja el magát.

Beszéltünk a válság veszteseiről s említette a nyerteseket is, a munkaadókat és a tőkét. Ez elég a rendszer fenntartásához?

A politikai hatalom megszerzéséhez és megtartásához irgalmatlan mennyiségű pénz kell. Elég megnézni a rendszerváltás utáni politikai kampányokat, pontosan látszik, hogy a hivatalosan elköltött pénzek mellett rengeteg „fekete pénz” is volt bennük. A gazdasági érdek erőteljesen torzítja a politikai érdeket. Mondok egy példát. A kormány számára fontos, hogy az EU adja a pénzt, de ha lehet, akkor azért ne kavarjon bele túlságosan az itteni folyamatokba. A német járműiparnak adott adókedvezmények és az itt szerzett profitjuk Merkel és az EU felé is üzenet: jól keresnek Orbán Magyarországán.

Vagyis az EU német szereplői azért nem támadták jobban a magyar politikát, mert a járműipar meggyőzte Angela Merkelt, hogy nekik előnyös Magyarországon működni és mivel otthon adóznak, az anyaország is jól jár?

Németországnak csinálják azt a gazdasági növekedést, amit haszonként nálunk szereznek.

Elég nehéz elhinni, hogy Németországnak ennyire számít az a bevétel, amit innen visz haza az Audi és a Mercedes.

Számít. A politika sohasem volt és sohasem tud teljesen független lenni a gazdasági érdekektől. Csak ezt el szoktuk felejteni. Merkelnek is meg kellett néznie a mérleg két serpenyőjét. Az egyikben volt a többi mellett a jogállamiság meg a demokrácia, a másikban meg a német gazdasági növekedés, az újraelosztás, a hatalom megtartása. Ha pedig innen nézzük, Orbán Viktor piszkálgatásánál erősebb érdek, hogy a német cégek jól keressenek Magyarországon. A politika mélyrétegeiről beszélünk, hogy hogyan kapcsolódnak össze tőkés és a pártpolitikai érdekek, a pártokon belül egyes politikusok és a gazdaságon belül egyes vállalatok érdeke, és mindezek hogyan kapcsolódnak nemzetállami szinten, Magyarország, Németország és még az Európai Unió szintjén is. Ez egy instabil pókháló, de vannak emberek, akik ezt elég jól átlátják.

Például Orbán Viktor?

Rutinos és dörzsölt politikus, nagyon erős nemzetközi kapcsolatokkal és tapasztalatokkal. Számára nem az a tét, hogy megtartsa Magyarországot, az elég könnyen megy neki. A világpolitikai sakktáblán szeretne minél jobb pozícióba kerülni. Ezért keres szövetségeseket a V4-ek között, próbált közelíteni Donald Trumphoz, ezért üzletel Oroszországgal és Kínával.

Közben azért befelé is figyel, az állami újraelosztási rendszert elég jól sikerült meghekkelnie. Akik fent vannak, azoknak jut a több, akik meg amúgy is lent, azoknak a kevés.

Így van. A jóléti állam ennek az ellenkezője lenne. Csakhogy Orbán nem esélyteremtő államot akar, hanem a gazdagok, az erősek rendszerét építi.

Arról sok szó volt az elmúlt másfél évben, gazdaságpolitikai szempontból mit kellett volna jobban csinálni, hogy kevesebb ember kerüljön nehéz helyzetbe. Milyen javaslataik voltak a szociológusoknak társadalompolitikai kérdésekben?

Ők kevéssé szólaltak meg az ügyben. Biztos, hogy jobban fel lehetett volna készíteni az orvosokat, a tanárokat, meg lehetett volna adni nekik a tisztességes béreket, kaphattak volna nem formalizált megbecsültséget, mondjuk nagyobb autonómiát, amivel jobban tudtak volna dolgozni. De említhetem a gyermekvédelmet, amely ugyancsak nem kapta meg a támogatást a megnövekedett feladatellátáshoz. Az oltások szervezésében is voltak ellentmondások. Hogyha tényleg meg akarták volna védeni az idősebb korosztályokat, akkor a megfelelő vakcinákkal és a megfelelő időben oltották volna be őket. A Covidban azok haltak meg a legnagyobb arányban, akiknek az egész életútjuk alatt nem volt igazán jó munkájuk, kevés nyugdíjból kellett megélniük. Rengeteg dologban lehetett volna más stratégiát követni.

Ha másért nem, csak hogy könnyebb legyen viselni?

Igen. Ha a kormány célja ténylegesen az lett volna, hogy a társadalom majd’ minden tagja, szereplője szenvedését vagy nehézségeit orvosolják, akkor lehetett volna másképp csinálni. Csak hát ez nem cél.

Keresem a jelzőt erre a kormányzati működésre.

Cinikus?

Nagyon.

Ugorjunk vissza bő tíz évet, nézzük meg, hogy a 2008-as gazdasági világválság után bebukó devizahitelesek közül kiket mentett meg a kormány. Ott volt előttünk az orbáni társadalompolitika. A legfelső három vagyoni-jövedelmi decilist mentették. Azokat, akiknek egyébként is a legkönnyebb lett volna magukon segíteniük. Mindig felülre koncentrálnak, a többieket nem veszik figyelembe. Vagy csak annyira, hogy azok éppen elégedettek és legfőképpen manipulálhatóak legyenek.

 

 

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés