Egy majdnem száz éves kalandor

Fahidi Éva harmadik élete

Fahidi Éva 96 éves. Egy asszony, aki 90 évesen vált közismertté, addig civil volt, egy közülünk. Akkor vállalta el a Vígszínházban a Sóvirág című darab főszerepét, amelyet éveken át játszott sikerrel. A létezés eufóriája című dokumentumfilm pedig, amely szintén az ő személyiségére és sorsára épül, a világ számos fesztiválján fődíjat vagy egyéb jelentős díjat nyert. Éva, a hajdani auschwitzi fogoly egyszerre tanú, áldozat és örök győztes.

Akció

Sok évtizede ismerjük egymást, és igazándiból sose értettem, hogy mindazok után, ami veled és körülötted történt, honnan merítheted azt a rendíthetetlen derűt, amivel ezt az átkozottul nehéz sorsot, és századot végigcsináltad.

Ha az ember egy picit gondolkozik, mindenekelőtt az jut eszébe, hogy jobb, ha abbahagyja. Hiszen illetlenül öreg, a járása katasztrofális, s ráadásul durván süketül is. De én azt választottam, hogy inkább nem gondolkozom ezen. Már elég régen rájöttem, hogy a túléléshez, a mindennapihoz és az extrém helyzetekben is, fel kell ismerni, mit kell leráznom magamról, mire mondom azt, hogy közömbös nekem, mi az, amit gyorsan el kell engednem, és mi az, amit soha nem szabad elengedni, nem is tudnék. Szóval, praktikusan fogalmazva: mikor használ neked, ha izgulsz, esetleg frusztrálódsz egy-egy helyzetben, és mikor felesleges. Az élet már csak olyan, hogy nekem jól kell magam éreznem benne. Így döntöttem. Mert megérdemlem. Nincs mese.

Itt a kulcs, azt hiszem. Már a kilencvenedik életévedben jártál, amikor Szabó Réka rendező megkért, hogy játszd és táncold el az általa megálmodott darab, a Sóvirág főszerepét.

Igen, ez Réka ötlete és álma volt, mert ugye, nem teljesen természetes, hogy egy kilencven éves, totál amatőr, csak úgy magától arra vágyna, hogy színpadon szerepeljen és táncoljon. Ha csak nem bolond az illető. De én, bizony, ilyen bolond voltam, és gondolkozás nélkül igent mondtam. Mindenkiben kell, hogy legyen egészséges adag exhibicionizmus. Belém, úgy látszik, több is szorult a kelleténél.

Az még csak hagyján, hogy amatőrként, profi színészeket is lepipálva, teljes természetességgel beszélsz és élsz a színpadon. De könyörgöm, a tánc, a te korodban, hogy jön össze? Mármint fizikailag?

Ó, édesem, én egész életemben mozogtam, tornáztam, gyerekkoromban balettre, ritmikus gimnasztikára járattak a szüleim, és bár fiatal korom óta lerobbant gerinccel élek, sose hagytam abba a tudatos, aktív mozgást. Talán életben se lennék nélküle. Persze nagyon rá kellett dolgozni, rengeteget edzeni.

A részben a darabhoz kapcsolódó dokumentumfilmnek az a címe: A létezés eufóriája. Valahogy ezzel a gondolattal is kezdtük a beszélgetést, de szeretném, ha ebbe részletesebben is belemennénk. Eufória Auschwitzban? Ahol a családotokat elgázosították, beleértve a szüleidet, a kistestvéredet és téged csak véletlenül nem? Vagy az ötvenes évek elején, amikor te, aki mindig is zongoraművésznek készültél, a deklasszált elemeknek szánt büntetésként, negyvenötösre fagyott lábbal, betont kevertél az utcán? Ugyan, hol itt a lét eufóriája?

Az örömre való hajlam, mondjuk azt, hogy ajándék, nagyon nagy ajándék a sorstól. Persze, az nem volt éppen eufória, hogy csontvázra ­fogyva, fedetlen lábakkal, egy szál rabruhában, vagy éppen teljesen mezítelen testtel, ott vacogtunk az appelplatzon, minden pillanatban számítva a halálra. Viszont az állandó ötös sorokban vagy alakzatokban, amikbe a táborban állítottak bennünket, másik négy kislánnyal, régi barátnőimmel, osztálytársaimmal lehettem együtt. Tizennyolc évesek voltunk, éppen csak, hogy kijöttünk az iskolapadból, és mi ott, egymás közt, rendszeresen felmondtuk a teljes Toldit, vagy mást... Ha valaki elakadt, folytatta a másik. Vagy ugyanezt csináltuk ­Beethoven szimfóniáival. Egészen halkan, egymást váltva dúdoltuk a dallamot. A felidézett versek, a zene meg az, hogy minden áldott nap megmosakodtam a hóban, igenis, örömet okozott. Aki feladta a mosakodást, az nagyon hamar meghalt lelkileg és aztán fizikailag is. Vagy amikor a német hadiüzemben, harmincöt kilósan, gránátokat kellett gyártanunk, hát nem megtanítottak a francia hadifoglyok, hogyan kell az anyagba belepisilni, hogy azt hatástalanná tegyük? Ez a szabotálás, bár bőven az amúgy is törékeny életünkkel játszottunk, hidd el, kész eufóriát adott.

Ami a betonkeverést illeti, ha már éppen azt említetted... Igaz, hogy a polgári hátteremmel, az iskoláimmal, szenvedtem ebben a helyzetben, de mégis, mi történt? Egy ízben leszaladt valaki hozzánk a szomszédos irodából és körbekiabált: elvtársnők, van itt valaki, aki tud gyors- és gépírni? Az igazgató elvtársnak kéne sürgősen lediktálnia néhány levelet. Az iskolában én voltam a legjobb ezekből a tárgyakból, jelentkeztem, úgyhogy engedéllyel otthagyhattam a betonkeverőt meg a szocializmus konkrét építését, hogy aztán, éppen abban az irodában, megismerkedjek egy férfi kollégámmal. A betonkeverő géptől a szerelemig, ugye? Ő 17 évvel volt idősebb nálam, és a következő jó harminc évben vele éltem meg mindent, amit egy asszony csak kívánhat magának. Hogy is mondjam… A női létemre ő ébresztett rá engem, ugye, világos, mire gondolok. Olyan kapcsolat volt ez évtizedeken keresztül, hogy akár 5-10-20-30 év együttlét után is, elég volt csak egyszerűen együtt lemennünk a közértbe vásárolni, semmi több, és máris csak úgy vibrált kettőnk körül a levegő. Olyan sokan mondták ezt nekünk, hogy el kell higgyem: a külvilág számára is ezt sugároztuk mi együtt.

De nem ő lett a férjed, ugye?

Nem. Ő nős volt, és az is maradt. Ez egy nagyon komplikált történet. Az a másik férfi, akihez időközben férjhez mentem, most a második házasságomról beszélek, mert az első férjemet, aki hithű kommunista volt, Rákosiék bebörtönözték s utána nem sokkal meg is halt szegény, tehát akihez másodszor hozzámentem, az a haláláig a legjobb barátomnak bizonyult. De életem szerelme sosem lett a férjem. Talán furcsa azt mondani, hogy a barátom sem. Tudod, ez valahogy úgy van, hogy az igazi szerelem inkább harc két ember között. Az a tét, hogy ki kerekedik ki fölé. Bár hozzáteszem, mindig én voltam a megadóbb. Azt hiszem, idővel elég jól elsajátítottam az alkalmazkodás és elfogadás vagy mondjuk úgy, a türelem művészetét. A beletörődést, azt soha.

A pár éve megjelent második kötetedben éppen szerelmeid és persze, velük egy egész korszak történetét írod meg, férfiakét, akik hozzátettek az életedhez. Apropó, könyvírás. Mikor A dolgok lelke című, első kötetedhez hozzáfogtál, nyolcvan éves voltál. Az a könyv, bár jórészt Auschwitzról szól, egyáltalában nem hasonlít egyetlen ismert holokauszt emlékirathoz sem, sokkal inkább egy kitűnő dokumentumregényhez: benne van a XX. század első felének egész vidéki és polgári világa, benne a családod izgalmas figurái. Itthon megélt vagy három kiadást, szétkapkodták, németre, angolra és olaszra is lefordították. Óriási siker volt. És ezt követte tíz év múlva, a már emlegetett második köteted. Tudtad addig, hogy írói tehetséged is van, nem is kevés?

Dehogy tudtam. Még sose próbáltam azelőtt. Kinek lett volna ilyesmire ideje? Drágám, én a Metalimpex színeiben, tízezer tonnaszám árultam a magyar acélt a világban, ahhoz értettem igazán. És ezt teljes gőzzel csináltam. Mert hogy kislány koromtól beszéltem németül, franciául, később angolul is megtanultam, és a konszolidálódó idején, a lazulgató hatvanas években a vállalatoknak egyre inkább szükségük lett nyelveket tudó üzletkötőkre. Bekopogtam az egyik ajtaján, elmondtam, ki vagyok és ők erre nem úgy reagáltak, hogy mars ki, pedig nagyjából erre számítottam, hanem azt kérdezték, mikor tudnék kezdeni. Na mondom, emmá jó. Ezzel véget is ért az én büntim édesapám debreceni fatelepe miatt. Imádtam az acélt. Imádtam az üzletcsinálást is. Attól kezdve, éppen a magyar acél kapcsán, mondhatom, hogy bejártam a fél világot, olyan helyeken is megfordultam, ahol még a madár se járt akkoriban. Legalábbis, magyar madár nem. Én ezt a munkát jól csináltam, élvezettel csináltam. Hosszú, boldog, nagyon sikeres korszak volt.

Szóval, visszatérve, eszembe se jutott, hogy írjak, még úgy magamnak sem. És tényleg, igazad van, nyolcvan voltam, amikor nekifogtam a Dolgok lelkének. De ahhoz, hogy ez így alakuljon, iszonyú sok mindennek kellett történnie. Talán a történelem folyása is közrejátszott. És biztosan az életkorom, amikor is az ember óhatatlanul elkezd összegezni, amikor már túl van a karrieren meg mindenen. Legalább is hajlamos azt hinni, hogy túl van. Pedig egy frászt! Ki tudta, hogy még csak ekkor kezdődik egy teljesen új élet! Honnan is tudhattam volna? Az írás maga nem volt nehéz, egészen könnyedén zubogott ki ez a történet a fejemből, de a számítógéppel való bajlódás eléggé megviselt: a szövegszerkesztés, a billentyűk használata, miegyéb... Na szóval, elég arcátlan dolog, hogy az ember, minden előzmény nélkül, ilyen életkorban nekifog egy publikálásra szánt műnek. Most mit mondjak? Én ilyen arcátlan vagyok, úgy látszik. Ilyen arcátlan öregasszony.

Amihez nyúlsz, úgy látszik, ott terem valami...

Hát, lehet. Bár a könyv sikere, őszintén szólva, engem is meglepett. Nézd, valahogy könnyű kézzel kell vagy kéne csinálni a dolgokat. Vagy hogy mondjam, könnyű lélekkel. Ha elgondolom: annyi minden röhögni való volt az életemben! Hát először is az utolérhetetlen Auschwitz-­Birkenau, amihez képest minden egyéb keserű tapasztalat nulla. Nekem ahhoz, hogy egyensúlyba kerüljek, el kellett jutnom odáig, hogy kicsit, hogy is mondjam, kicsit fütyüljek a világra.

Soha nem haragudtál? Soha nem lázadtál? Sosem éreztél olyasmit, hogy erre meg erre nincs bocsánat? Mindig ebbe a te bölcsességedbe ágyaztál be mindent? Sohasem frusztrálódtál vagy ordítoztál? Ezt nehéz elképzelnem.

Ó, dehogynem. Ezt ma már nagyon pontosan össze tudom foglalni. Tudod, Auschwitz felszabadulásának hetvenedik évfordulóján abban a hatalmas megtiszteltetésben volt részem, hogy a hivatalos német állami megemlékezésen ugyanarról a színpadról mondtuk a beszédet Angela Merkel kancellárral. Ebben a beszédben is megfogalmaztam: majdnem minden túlélő nevében ki merem jelenteni, hogy mi ma már nem gyűlölünk. Már nem. De ha megkérdezik tőlem, hogy megbocsátottam-e, én azt válaszolom: én sem gyűlölök, de megbocsátani nem tudok. És nem általában a németekről van szó. Mert két generáció is felnőtt azóta, akik semmiről se tehetnek. Ők azok, különösen az unokák, a dédunokák generációja, akik miatt rendszeresen, egy évben többször, ma is meghívnak engem németországi iskolákba, és egyéb közösségekbe, hogy beszéljek nekik. Ők vétlenek, sőt igenis, szembe akarnak nézni elődjeik tetteivel. Harminc éve erről szól a hivatalos német politika is. És én, mint még élő tanú, mesélek. Ez a misszióm. Annyi meleg, sokszor könnyes ölelést senkitől nem kaptam, mint azoktól a német iskolásoktól. És ez, hidd el, nekem is terápia, felszabadító, békét hozó érzés.

Szóval a gyűlölet az én szívemből is kiment. De ha én, mondjuk, visszamenőleg megbocsátanék, azt csakis a magam nevében tehetném. Az én édes, tízéves kishúgom, Gilike nevében, akit Mengele azonnal a gázba küldött mellőlem, az én stramm, gyönyörű anyám és apám nevében, akiket szintén, nincs felhatalmazásom megbocsátani, még ha akarnék se. Tudod, hogy anyanyelvi szinten beszélek németül. De ha az elmúlt sok-sok évben előfordult, hogy jött velem szembe a pesti utcán egy magam korú német turista és leszólított, mondjuk, azzal, hogy tessék mondani, hol van a Váci utca, akkor ösztönösen azt feleltem: Niksz dájcs.

Azt hiszem, értem. Beszéltél arról, mennyire fontos az, hogy felismerjük és elengedjük, ami megfordíthatatlan. Ami a te személyes életedet illeti, sose született gyereked. Mint nő, ebbe a megfordíthatatlanba is beletörődtél?

Sokáig nem. Úgy látszik, Auschwitzban mégis történt valami velem, mert bár sokat próbálkoztunk, nem voltam képes teherbe esni. Ez szörnyű érzés volt. Viszont döbbenetes, ahogy a sors elvesz és ad. Volt nekem egy velem egyidős barátnőm. A legeslegjobb barátnőm, már iskolás korunk óta. Ugyanolyan nagydarab nő volt, mint én, őt is Évának hívták és félszavak se kellettek ahhoz, hogy értsük egymást. Mikor úgy ötven évesek lettünk, ő meghalt, rákban. Mintha az egyik felemet veszítettem volna el. Maradt két kamasz gyereke, egy fiú és egy lány. Ennek a tragédiának az okán lettem én anyuka és később nagymama. A sors, bár jócskán megcibált, mégis eufóriát hozott nekem.

Ha már a magánéletednél vagyunk, van itt még valami… A sok minden mellett, amiben részed volt meg van is, valami történt veled úgy 6-7 éve. Nem titok, szerelmes lettél, és nem csak egyszerűen szerelmes, hanem van egy veled élő, mindenben támogató, szerető párod.

Ez aztán mégiscsak nagy pimaszság, nem? Vagy túl nagy merészség… Vagy lehet, hogy másokból hiányzik az a kalandvágy, hogy megtapasztalják, milyen ez az érzés. Én erősen állítom, hogy van harmadik élet. A mi kapcsolatunk alapja tényleg a szerelem, ami, ha az ember megengedi magának, minden korban átélhető. Amúgy minden külföldi utamra elkísér, egy kicsit ő a fülem is, mivel az idők során sokat romlott a hallásom, együtt járunk koncertre, társaságba, élvezzük, hogy nagy családunk van. Ő mindenben a támaszom, és én csak remélni szeretném, hogy sose unatkozik mellettem. Szükségünk van egymásra, s talán nem úgy, mint két magányos öregnek, hanem férfiként és nőként. A legkevesebb, de igazán a legkevesebb, hogy megköszönöm neki és a sorsnak, hogy van nekem. S akkor most elárulom, hogy nekifogtam a harmadik könyvem írásának. Ez róla szól, csakis róla: Bandiról.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.