Egy majdnem száz éves kalandor

Fahidi Éva harmadik élete

Fahidi Éva 96 éves. Egy asszony, aki 90 évesen vált közismertté, addig civil volt, egy közülünk. Akkor vállalta el a Vígszínházban a Sóvirág című darab főszerepét, amelyet éveken át játszott sikerrel. A létezés eufóriája című dokumentumfilm pedig, amely szintén az ő személyiségére és sorsára épül, a világ számos fesztiválján fődíjat vagy egyéb jelentős díjat nyert. Éva, a hajdani auschwitzi fogoly egyszerre tanú, áldozat és örök győztes.

Akció

Sok évtizede ismerjük egymást, és igazándiból sose értettem, hogy mindazok után, ami veled és körülötted történt, honnan merítheted azt a rendíthetetlen derűt, amivel ezt az átkozottul nehéz sorsot, és századot végigcsináltad.

Ha az ember egy picit gondolkozik, mindenekelőtt az jut eszébe, hogy jobb, ha abbahagyja. Hiszen illetlenül öreg, a járása katasztrofális, s ráadásul durván süketül is. De én azt választottam, hogy inkább nem gondolkozom ezen. Már elég régen rájöttem, hogy a túléléshez, a mindennapihoz és az extrém helyzetekben is, fel kell ismerni, mit kell leráznom magamról, mire mondom azt, hogy közömbös nekem, mi az, amit gyorsan el kell engednem, és mi az, amit soha nem szabad elengedni, nem is tudnék. Szóval, praktikusan fogalmazva: mikor használ neked, ha izgulsz, esetleg frusztrálódsz egy-egy helyzetben, és mikor felesleges. Az élet már csak olyan, hogy nekem jól kell magam éreznem benne. Így döntöttem. Mert megérdemlem. Nincs mese.

Itt a kulcs, azt hiszem. Már a kilencvenedik életévedben jártál, amikor Szabó Réka rendező megkért, hogy játszd és táncold el az általa megálmodott darab, a Sóvirág főszerepét.

Igen, ez Réka ötlete és álma volt, mert ugye, nem teljesen természetes, hogy egy kilencven éves, totál amatőr, csak úgy magától arra vágyna, hogy színpadon szerepeljen és táncoljon. Ha csak nem bolond az illető. De én, bizony, ilyen bolond voltam, és gondolkozás nélkül igent mondtam. Mindenkiben kell, hogy legyen egészséges adag exhibicionizmus. Belém, úgy látszik, több is szorult a kelleténél.

Az még csak hagyján, hogy amatőrként, profi színészeket is lepipálva, teljes természetességgel beszélsz és élsz a színpadon. De könyörgöm, a tánc, a te korodban, hogy jön össze? Mármint fizikailag?

Ó, édesem, én egész életemben mozogtam, tornáztam, gyerekkoromban balettre, ritmikus gimnasztikára járattak a szüleim, és bár fiatal korom óta lerobbant gerinccel élek, sose hagytam abba a tudatos, aktív mozgást. Talán életben se lennék nélküle. Persze nagyon rá kellett dolgozni, rengeteget edzeni.

A részben a darabhoz kapcsolódó dokumentumfilmnek az a címe: A létezés eufóriája. Valahogy ezzel a gondolattal is kezdtük a beszélgetést, de szeretném, ha ebbe részletesebben is belemennénk. Eufória Auschwitzban? Ahol a családotokat elgázosították, beleértve a szüleidet, a kistestvéredet és téged csak véletlenül nem? Vagy az ötvenes évek elején, amikor te, aki mindig is zongoraművésznek készültél, a deklasszált elemeknek szánt büntetésként, negyvenötösre fagyott lábbal, betont kevertél az utcán? Ugyan, hol itt a lét eufóriája?

Az örömre való hajlam, mondjuk azt, hogy ajándék, nagyon nagy ajándék a sorstól. Persze, az nem volt éppen eufória, hogy csontvázra ­fogyva, fedetlen lábakkal, egy szál rabruhában, vagy éppen teljesen mezítelen testtel, ott vacogtunk az appelplatzon, minden pillanatban számítva a halálra. Viszont az állandó ötös sorokban vagy alakzatokban, amikbe a táborban állítottak bennünket, másik négy kislánnyal, régi barátnőimmel, osztálytársaimmal lehettem együtt. Tizennyolc évesek voltunk, éppen csak, hogy kijöttünk az iskolapadból, és mi ott, egymás közt, rendszeresen felmondtuk a teljes Toldit, vagy mást... Ha valaki elakadt, folytatta a másik. Vagy ugyanezt csináltuk ­Beethoven szimfóniáival. Egészen halkan, egymást váltva dúdoltuk a dallamot. A felidézett versek, a zene meg az, hogy minden áldott nap megmosakodtam a hóban, igenis, örömet okozott. Aki feladta a mosakodást, az nagyon hamar meghalt lelkileg és aztán fizikailag is. Vagy amikor a német hadiüzemben, harmincöt kilósan, gránátokat kellett gyártanunk, hát nem megtanítottak a francia hadifoglyok, hogyan kell az anyagba belepisilni, hogy azt hatástalanná tegyük? Ez a szabotálás, bár bőven az amúgy is törékeny életünkkel játszottunk, hidd el, kész eufóriát adott.

Ami a betonkeverést illeti, ha már éppen azt említetted... Igaz, hogy a polgári hátteremmel, az iskoláimmal, szenvedtem ebben a helyzetben, de mégis, mi történt? Egy ízben leszaladt valaki hozzánk a szomszédos irodából és körbekiabált: elvtársnők, van itt valaki, aki tud gyors- és gépírni? Az igazgató elvtársnak kéne sürgősen lediktálnia néhány levelet. Az iskolában én voltam a legjobb ezekből a tárgyakból, jelentkeztem, úgyhogy engedéllyel otthagyhattam a betonkeverőt meg a szocializmus konkrét építését, hogy aztán, éppen abban az irodában, megismerkedjek egy férfi kollégámmal. A betonkeverő géptől a szerelemig, ugye? Ő 17 évvel volt idősebb nálam, és a következő jó harminc évben vele éltem meg mindent, amit egy asszony csak kívánhat magának. Hogy is mondjam… A női létemre ő ébresztett rá engem, ugye, világos, mire gondolok. Olyan kapcsolat volt ez évtizedeken keresztül, hogy akár 5-10-20-30 év együttlét után is, elég volt csak egyszerűen együtt lemennünk a közértbe vásárolni, semmi több, és máris csak úgy vibrált kettőnk körül a levegő. Olyan sokan mondták ezt nekünk, hogy el kell higgyem: a külvilág számára is ezt sugároztuk mi együtt.

De nem ő lett a férjed, ugye?

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!