Egy új agytröszt arról, hogy milyen lesz Magyarország 2030-ban

Boros Tamás: Bárhova eljuthatunk

Hazudik, aki azt mondja, hogy van más kitörési pont, mint a humántőkébe és ezen belül is a közoktatásba való befektetés – mondja Boros Tamás. A nemrégiben alapított, általa vezetett új agytrösztben dolgozó, különböző világnézetű tudósok, szakemberek javaslatokat dolgoznak ki a döntéshozóknak arról, hogy merre kellene mennie az országnak. Boros Tamás szerint bár nehéz szembesülni az egészségügy mostani helyzetével, de meglepő módon a társadalmi hátterünk, iskolázottságunk nagyobb hatással van életesélyeinkre, egészségünkre, mint az, hogy milyenek a kórházaink.

Nem látom a nevét a Policy Solutions Intézet impresszumában. Végleg otthagyta az elemző intézetet?

Alapítója, vezetője is voltam az intézetnek, de ma már semmilyen napi, vagy stratégiai kérdésbe nem szólok bele. Tulajdonosa vagyok továbbra is a Policy Solutionsnek, de az elmúlt másfél év Magyarország új agytrösztjének a csendes építkezéséről szólt.

Miért váltott?

A politikai közélet már csak a jelenről, a napi politikai történések kritikájáról, illetve dicséretéről szól. Úgy éreztem, az értelmezés mellett szükség van az építkezésre is. Kivonultam a tévéműsorokból, be akartam fejezni a politikai élet elemzését, úgy éreztem, az országnak égető szüksége van arra, hogy többet foglalkozzunk köz- és szakpolitikai kérdésekkel. Egy olyan angolszász típusú agytrösztöt akartunk létrehozni, amely a döntéshozóknak arra tesz javaslatokat, hogy merre kellene mennie az országnak.

Az elemző intézeteket nemcsak beárazza jobb, - illetve baloldalra a közvélemény, hanem vannak, amelyek valóban túl szoros kapcsolatokat ápolnak politikai szervezetekkel, már-már politikai aktorokká váltak. A döntésébe ez is belejátszott?

A Policy Solutions progresszív értékrenddel bíró intézet, gondolkodásmódját fontosnak tartom. De Magyarországon a legtöbb közéletben résztvevő ember buborékokban él, amelyekben önismétlődő viták zajlanak, a táborok önmagukat erősítik meg az igazukról. Brüsszelben – ahol az egyik agytröszt tudományos tanácsának tagja vagyok – azt láttam, nagyon jó hatással van az innovációra, ha különböző gondolatok, struktúrák találkoznak egymással. Ezért hoztuk létre Magyarország új, független agy- trösztjét. Egyensúly Intézet – ez lett a jövőorientált munkát végző szervezetünk neve. Azért nem álltunk eddig a nyilvánosság elé, mert nem magunkról, hanem a tartalomról akartunk beszélni.

A két oldal közötti józan hangot szimbolizálja a név?

Idehaza a politika a jelenről szól, a hatalomról, arról, ki nyeri a választásokat. De emellett a politikában a jövőnek is fontos szerepet kellene játszania, annak, hogy arra választ kapjunk, hogyan élhetünk jobban, milyen legyen Magyarország. Ebben akarunk egyensúlyt teremteni – hogy a politika ne csak a máról, hanem a holnapról is szóljon. Rajtam kívül Závecz Tibor, a Závecz Research vezetője és Kozák Ákos, a GFK korábbi vezérigazgatója volt az alapító. Tíz állandó kutató, s egy tucat olyan tanácsadó dolgozik nálunk, akiknek nagyon különböző a hátterük, a saját szakmájukban a legjobbak között tartják őket számon, de korábban sosem dolgoztak együtt, hogy javaslatokat tegyenek az ország jövőjével kapcsolatban.

Milyen értékazonosság, értékközösség tartja össze a különböző világnézetű kutatókat?

Nem bal- vagy jobboldali agytrösztről van szó. Négy alapértéket tekintünk fontosnak: hiszünk abban, hogy a demokrácia és a jogállam a legsikeresebb működési modell egy ország számára. Hiszünk a szabályozott piacgazdaságban, a közösségre épülő szakpolitikában, és abban, hogy az országnak Nyugat-orientáltnak, atlantistának kell lennie. Ezen kívül minden témát, kérdést megvitatunk. Sokan kételkedtek abban, hogy nem lehet független intézetet létrehozni, egy csapatba bevonni különböző világnézetű és szakterületű embereket. Mégis velünk van Balázs Zoltán politikafilozófus, aki konzervatív értékrendet vall, Kovách Imre, a Szociológiai Intézet osztályvezetője, Havas Ágnes, aki mostanáig a Nemzeti Filmalap első embere volt, Gilly Gyula, aki az első Orbán-kormány idején a Diákhitel Központ vezetője volt, Heal Edina, a Google Magyarország korábbi vezérigazgatója, Urbán László, az első Orbán-kormány meghatározó gazdasági háttérembere, az OTP korábbi vezérigazgató-helyettese. Velünk dolgozik mások mellett Filippov Gábor politológus, aki a kutatási vezetőnk és Bartha Dániel a CEID korábbi igazgatója, aki a külpolitikai vezetőnk.

Miből tudják fenntartani az intézetet?

Abból indultunk ki, hogy Magyarországon van pár tucat olyan gazdag ember, akinek semmi köze a politikához, de fontos számára Magyarország jövője. Egy kicsit XXI. századi Széchenyiként tekintünk rájuk, akik a saját pénzükből áldoznak azért, hogy új gondolatok jöjjenek létre. Olyan szerződést kötöttünk velük, amely szerint a pénzükért cserébe semmit nem kérhetnek, semmit nem kapnak, és semmit nem rendelhetnek tőlünk. Ez nagyfokú függetlenséget biztosít számunkra. A mindenkori döntéshozók a célcsoportunk.

Felmérték, hogy lesz-e fogadókészség a munkájukra? A politikai szereplők egy új elemző csapatra, agytrösztre gyanakvóan tekinthetnek: vajon kinek az érdekében, kinek a támogatásáért dolgoznak?

Nem hiszünk az ideológiamentes politikában, tudjuk, hogy a politikához küzdelmek, viták kellenek. De abban hiszünk, hogy a döntéshozók belátják, amivel mi foglalkozunk, azok nem bal- és jobboldali, liberális, vagy zöld témák, hanem Magyarország problémái. Például, hogy mi a helyzet a szegénységgel, a klímaváltozással, hogy 2050-re félmillióval kevesebb magyar lesz, hogy Kína és az Egyesült Államok harcában leértékelődik az ország és Európa helyzete.

A Policy Solutions egyik felmérésében olvastam, hogy menyire megrekedt a kádári rendszerben az ország: 52 százalék véli úgy, hogy akkoriban jobb volt az élet. Ráadásul a többség „800 kilométerrel nyugatabbra – valahol az osztrák-svájci határon – szeretne élni, a Kádár-rendszer kiszámíthatóságában, biztonságában, társadalmi egyenlőségében, de Nyugat-Európa életszínvonalán”. Egyfajta álomvilág ez, amit a politika is felerősít. Érdekel itt bárkit a jövő, ha a múlt sokkal ízesebb?

Két szélsőséges felfogást látunk: Brüsszelben, az agytrösztök konferenciáin minden a közpolitikáról szól, arról, hogy milyen Európát és adórendszert, szociálpolitikát, ökopolitikát szeretnének. Szó sem esik hatalomról, politikai ideológiákról. Magyarországon és néhány más országban meg csak ideológiákról, érzelmekről, kommunikációról esik szó. Ahogy Brüsszelben több politikára lenne szükség, nálunk több közpolitikai kérdésről, a közös jövőnkről kellene többet beszélni. Ezekben a napokban jön ki a nyomdából a Magyarország 2030 című kötetünk. Az első részben Magyarország strukturális előnyeiről és hátrányairól írunk: a szegénységről, a környezeti állapotról, a levegőtisztaságról, az infrastruktúráról.

Milyen állapotban van az ország? Valóban a politikai kommunikációban gyakran hangoztatott feudális viszonyok, elmaradottság, szétszabdaltság jellemzi?

Azt állítjuk, azoknak sincs igazuk, akik szerint ez egy menthetetlenül leszakadó, széteső, elszegényedő ország, amely valamilyen történelmi sorsszerűség miatt a szakadék felé halad – de azoknak sincs, akik szerint minden rendben van. Ott állunk mi is, ahol a hozzánk hasonló történelemmel, gazdasági szerkezettel, földrajzi helyzettel megáldott országok. Ugyanakkor az utóbbi időszakban néhány kérdésben kezdtünk leszakadni régiós társainkhoz képest. Hazudik, aki azt mondja, hogy van más kitörési pont, mint a humántőkébe és ezen belül is a közoktatásba való befektetés. Számos teljesen eltérő kultúrával vagy történelemmel rendelkező országot látunk a világban – lásd Szingapúr vagy Finnország –, ahol az oktatás fejlesztése jelentette a kitörési pontot. A könyvünkben megfogalmazott „Okos ország” koncepció szerintünk évtizedekre meghatározhatja Magyarország jövőjét.

A szakoktatás és/vagy a felsőoktatás fejlesztése a fontos?

A könyvben sok adatot hozunk arról, hogy van egy közel világszintű elitoktatásunk: a legjobb intézményeink sorra termelik ki azokat a diákokat, akik Oxfordban, Cambridge-ben tanulnak tovább, tudományos versenyeket nyernek. A gond ott van, hogy ezt a tudást nem sikerült közösségivé, mindenki számára elérhetővé tenni. Holott lényegében mindegy, milyen jellegű oktatási intézményben tanul valaki – a legfontosabb, hogy az oktatás elérhető legyen, hogy mindenki tanuljon és minél tovább tanuljon. Minél többet tanul, annál több „bérprémiuma” lesz a jövőben.

Az egészségügy sincs jó helyzetben: szakemberhiány és pénztelenség jellemzi a szektort.

A születéskor várható átlagélettartamot alapjaiban az befolyásolja, hogy születésünkkor milyen élethelyzetben volt az édesanyánk, milyen anyagi körülmények között nőttünk fel, milyen volt az óvoda és a bölcsőde, ahova jártunk. Életünk első néhány éve meghatározza a jövőnket, azt, hogy meddig élhetünk. Nyilván nehéz szembesülni az egészségügy mostani helyzetével. De meglepő módon a társadalmi hátterünk, iskolázottságunk nagyobb hatással van életesélyeinkre, egészségünkre, mint az, hogy milyenek a kórházaink. Emellett persze tény, hogy a környező országokhoz képest a hazai egészségügy alulfinanszírozott és alacsonyak a bérek.

A járvány alaposan visszavetette nemcsak Magyarország, hanem a világ gazdaságát. Idehaza ráadásul szinte csak a „városállamok” rendelkeznek munkahelyet biztosító üzemekkel, a falvakban, a kisebb településeken a közmunka az úr.

A COVID egy-két folyamatot felgyorsít, de hosszú távon nem fogja elhozni sem a kapitalizmus végét, sem az emberi közösségek felbomlását. Eddig is és a jövőben is Budapesten és Északnyugat-Magyarországon termelődött a GDP jelentős része. Megfordíthatatlan az a folyamat, aminek eredményeként az elmúlt pár évtizedben több százezer ember eltűnt vidékről. Fel kell készülni arra, hogy egyre többen költöznek be a városokba. Ez nem fog urbanizációs válságot okozni, hiszen fogy a népesség. Ha minden ugyanúgy folytatódna, ahogy eddig, a régióhoz képest leszakadó ország leszünk, de nem lesz összeomlás, végletes elszegényedés.

Ha a javaslataikat a döntéshozók megfogadják, az ország az adottságait figyelembe véve meddig juthat el?

Ha a historikus GDP-adatokat nézzük: az első világháború előtt a mainál jóval kisebb volt a különbség a Monarchia két területének, Ausztriának és Magyarországnak a fejlettsége között. Ráadásul az Osztrák-Magyar Monarchia Európa egyik legerősebb gazdasága volt. Ha a 19. században valaki azt mondta volna, hogy a korabeli agrárországok – Finnország vagy Írország – egyszer a legfejlettebb országok között lesznek, kinevették volna. Nincs tehát eleve elrendelés. Idehaza nincsenek olyan szélsőséges körülmények, amelyek Magyarország számára lehetetlenné tennék a felemelkedést. Bárhova eljuthatunk.

Névjegy

Boros Tamás
az Egyensúly Intézet igazgatója

  • 2002-2005 között az európai értékeket népszerűsítő Pillar Alapítvány ügyvezetője
  • 2005-ben elnyerte a német Schwarzkopf Alapítványtól az Év európai fiatalja díjat
  • 2006-ban szerzett nemzetközi kapcsolatok és európai politikai szakértő diplomát a Corvinus Egyetemen
  • 2008-ban a Policy Solutions társalapítója, hosszú ideig az intézet stratégiai igazgatója
  • 2014-től a brüsszeli székhelyű Európai Progresszív Tanulmányok Alapítvány tudományos tanácsának tagja
  •  2018-tól a most nyilvánosság elé lépő Egyensúly Intézet társalapítója és tulajdonosa

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.