Lakner Zoltán Mára tét nélkülivé vált az önfeláldozás

Kelemen Kristóf / Rendszerváltó történelem és fikció az Örkényben

A demokratikus rendszerváltás után született szerző írta és rendezte az Örkény Színházban június 16-án bemutatott, A nemzet özvegye című darabot, amely az 1989-es újratemetésekhez kapcsolódó visszaemlékezésekből és valódi eseményekből is táplálkozó fiktív történet. A dramaturgia szakos disszertációját 2021-ben megvédő Kelemen Kristóffal a történelmi emlékezetről és a radikálisan kényelmes ellenzékiségről is beszélgettünk.

Akció

Egy korábbi előadása, a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról is beszélünk kapcsán – amely egy botrányba fúló 1970-es színművészetis színészvizsga történéseit eleveníti fel – beszélt arról, hogy a korabeli eseményeket alkotótársaival együtt kiindulásnak tekintette, hogy a saját helyzetükről beszéljenek. Minden történelmi, főként a közelmúltat érintő mű kapcsán magától értetődő az átfordulás a mába?

Úgy fogalmaznék, hogy éreztem ebben a múltbéli történetben valamit, amivel kapcsolatot tudok teremteni, és azt gondoltam, talán másoknak is hasonlót tud jelenteni. Valószínűleg eleve alapvető színházcsinálói attitűd, hogy mindenben azt keresem, ami jelenidejű, ami a mában megszólal.

Ebben az esetben az érdekelt, hogy volt egy botrányos eset, egy félbeszakadt színészvizsga, amelyről semmilyen rögzített dokumentum vagy felvétel nem maradt fenn, és amire ennek híján mindenki teljesen máshogy emlékszik a jelenből visszanézve. A visszaemlékezők történetein keresztül pedig nem csak egy eset, hanem egy hagyomány tárult fel, leginkább a párbeszéd kultúrájának hiányossága. Mivel gyakran foglalkozom történelmi anyagokkal, újra és újra tapasztalom, ahogyan ezek a történetek összekapcsolódnak a jelenünkkel, akár mert ciklikusan ismétlődő helyzetek kerülnek bennük elő.

Van valami körvonalazható konkrét oka ennek a történelmi érdeklődésnek?

Nincs konkrét családi érintettségem, nem valamilyen történelmi eseménnyel összefüggő sérelem emléke motivál. Olyasfajta viszonyom viszont van a történelemhez és a történelem elbeszéléséhez, hogy egy katolikus általános iskolába járva megtapasztaltam, mennyire fekete-fehér, átpolitizált narratívát kaptunk a múltról. Azt hiszem, attól fogva zavar, amikor nagyon leegyszerűsítve nézünk egy korszakra. Ma például az államszocializmusról mintha azt állítanák, hogy minden rossz volt, ami akkor történt, és mindent meg kell tagadni. Ennek a hozzáállásnak a következtében egy-egy rezsimváltás után a szembenézés helyett az önmegtagadás, pálfordulás és emlékezet-újraírás válik dominánssá, így a későbbi generációknak nehéz az adott korszakról összetettebb, rétegzettebb képet kialakítaniuk.

A 2010 óta tartó időszakot is valahogy úgy kéne majd elraknunk magunkban, hogy ezt is együtt csináltuk, még ha sokan nem is értettünk egyet azzal, ami történik, ahogyan a korábbi korszakokat is, például a Kádár-rendszert is ilyen vagy olyan módon az egész társadalom tartotta életben. Meg kell említenem doktori témavezetőm, Jákfalvi Magdolna szerepét is, aki mindig arra biztatott, hogy nyitottan olvassam újra az államszocializmusban keletkezett szövegeket, legyenek azok visszaemlékezések, irodalmi művek vagy állambiztonsági jelentések.

Milyen fórumokon, felületeken van ma mód ilyen nyitott megközelítéssel vitatkozni, mondjuk a színházi világban?

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Doktori Iskolában például lehetett emlékezetpolitikai kérdésekről beszélgetni. Miközben a korábbi időszakból, amikor még dramaturg szakra jártam, inkább hiányoltam a társadalomelméleti, politológiai kurzusokat, és ezért is mosolyogtam azokon a kormánypárti oldalon megfogalmazott vádakon, hogy ideológiai képzés folyt volna az SZFE-n. Pont az ellenkezője történt, és én hiányolom is a politikusság tudatosítását a magyar színházi hagyományból.

Bizonyos értelemben mára el is dőltek azok a viták, hogy „szabad-e” politizálni a színházban, és ha igen, hogyan, hiszen alig maradt már igazán független, nem a kormánytól függő alkotóhely.

Kérdés, hogy a magyar közegben általában mennyire lehet konstruktív nyilvános vitákat folytatni, amikor egy ennyire érzelemvezérelt vitakultúrában élünk, ahol az érvek meghallása helyett folyton a hátsó szándékokat keressük. De ha visszaemlékszem arra, amikor a 2000-es években még a POSZT-ra gimnazistaként jártam, ott legalább létrejöttek vitát ösztönző helyzetek, ellentétben a mostani állapottal.

Manapság a szakmai beszélgetések többnyire egymás melletti monológok vagy közönségtalálkozók, amik nélkülöznek mindenféle konfrontációt és kockázatot. A viták elmaradásában szerepet játszik, hogy senki nem akarja megbontani a másik komfortérzetét, de az is, hogy ha nagyon polarizált a közeg, akkor az egyik oldalhoz tartozók nehezen folytatnak egymással szakmai vitákat, fontosabb számukra az összetartás a másik oldallal szemben. Nem akarok általánosítani, de gyakran érzékelhető ez a hozzáállás.

Ez nemzedéki kérdés, vagy attól teljesen független, általános jellegzetesség?

Biztos, hogy léteznek evidenciává merevedő beállítódások egy olyan közegben, amelynek közös a szocializációja. Előfordul, hogy sokat emlegetett szempontok számomra relevanciájukat vesztik, például a művészet szabadsága. Abban nyilván mindenkinek egyet kellene értenie, hogy a művészeket hagyják szabadon alkotni, csak közben maga a kulturális szféra globális szinten komoly legitimációs válsággal küzd, mert nagyon megváltozott a társadalom viszonya a kultúrához a kapitalista rendszerben. Kicsit mintha egy süllyedő hajón mondogatnánk magunknak, milyen fontos a művészeknek szabadon alkotni.

Ahhoz azért mégiscsak szükséges a művészi szabadság, hogy erről a süllyedő hajóról el lehessen mondani valamit egy alkotásban.

Persze, ez világos, inkább arra próbáltam utalni, hogy valahol a kultúra, a művészet önképe, szerepe körül kellene elkezdeni valamilyen párbeszédet. Magyarországon ez a kérdés más problémákkal is terhelt, mostanra tényleg az a helyzet, hogy bizonyos színházak és független társulatok előtt, ahol komoly szakmai munka folyhatna, az állandó anyagi bizonytalanság miatt nincsenek távlatok, nem igazán tudják, mi alapján tervezzék az évadot, nemhogy azon túl mi történik velük, mert bármikor úgy alakulhat, hogy be kell zárniuk. Pedig kulcskérdés, hogy mi, akik színházat csinálunk, hogyan lehetnénk nélkülözhetetlenek a társadalom számára. Mit gondolunk például arról, hogy a nálam fiatalabb generáció jár-e majd színházba? Ma már több színházban vannak drámapedagógiai programok, amelyek nagyon hasznosak, de alapjaiban lenne érdemes újragondolni a színház jövőjét.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!