Elképesztő gyűlöletmennyiség van az életünkben, aminek az újratermelésében az egyház is részt vesz

Kormos Lili | 2022.09.25. 10:51

Címkék:

egyház hit irodalom

Olvasási idő kb. 19 perc

„Egyetlen verset írok, egyetlen történetet mesélek, sietősen, tökéletlenül” – fogalmazott Visky András egy 1998-as interjújában. A 22 évnyi börtönbüntetésre ítélt lelkész legkisebb fia, aki édesanyjával és hat testvérével élete első hét évét a Duna-delta vidéki munkatáborban töltötte, ennek az időszaknak a történetét idézte fel a Tanítványok, és a Júlia című drámáiban, és ezt írta meg idén megjelent Kitelepítés című regényében is. Visky Andrással hitről, humorról, apaságról beszélgettünk.

A Kitelepítés tekinthető valamiféle mérföldkőnek, esetleg lezárásnak a pályáján? Vagy ez egy olyan erős, sejtszintű élmény, ami már mindig ott lesz minden történetben, amit elmesél?

A Kitelepítés megjelenésével úgy tekintek magamra, mint egykönyves szerző. Úgy érzem, hogy minden út ehhez a könyvhöz vezetett, amiből még lehet, hogy három lesz, mert ebben a pillanatban trilógiaként gondolok rá, egy könyv megszületése ugyanis, mindig megszüli az utána következőt is. Mindenképp határkő, mert hosszú-hosszú éveken keresztül kerestem a megfelelő formát, amiben megírhatnám, és most végre megtalált. Az eddigi próbálkozásaim, hogy ezt a történetet családregényként, egy konkrét történeti szituációba helyezve írjam meg, ebben a könyvben teljesedtek be. Ezt a formát valószínűleg nem fogom folytatni, mert úgy gondolom, ennyit bír el. Ez egy filmszerű könyv, ami azzal az ambícióval született meg, hogy egy-egy ilyen rövid szakasz elolvasása elvezethesse az olvasót a nagy történetig. Ami pedig a számozást illeti, az talán segít, hogy az olvasó lássa maga előtt a történet idővonalát.

Miközben lépked az időben, hiszen a kitelepítés a könyv jelenideje, és vannak vissza-visszatekintések, amik segítenek érteni, hogy kik is ezek az emberek.

Vállaltan egy mai ember pozíciójából írom a regényt, amiben benne van a gyermek hangja, és a ma élő elbeszélő hangja is. A Bukaresti Történeti Levéltárban kutattam azokat a ránk vonatkozó dokumentumokat, amiket felhasználtam a könyv megírásához. Azt remélem, hogy egyfelől hitelesítik a könyv fikciós vonulatát, másfelől azt a kérdést teszik fel, hogy mi is történt velünk? Hogyan formált engem az idő, a történelem, az az állandó megszólítottság, amiben éltem, vagy épp az apahiány? De legfőképp, hogyan lehet ebből úgy kikerülni, hogy a gyermekeim már ne érzékeljék mindezt.

Az volt az első gondolatom, hogy talán az emlékek töredezettsége miatt választotta ezt a formát, hiszen a gyerekkorunkról nem összefüggőek az emlékeink.

Valóban úgy van, ahogy mondja, nem lineáris személyiségek vagyunk, mozaik kockából állunk össze, és ezeknek a nagyrésze ráadásul tudattalanul raktározódik bennünk. Azt mondják, hogy a hangot nagyon hamar megjegyzi és felismeri a gyerek, akár már prenatálisan is tud a hangok között tájékozódni. Én egy éves voltam, mikor édesapámat börtönbe zárták, de valamiféle testi tapasztalatom mégiscsak volt róla, mert amikor végre először hallottam a hangját, az nem volt idegen számomra. Viszont mivel fizikailag nagyon tönkrement, ezért a valóságos személyt nagyon nehezen tudtam összeegyeztetni azzal a mitikus személlyel, aki a történetek főhőseként jelent meg előttem akár a testvéreim, akár édesanyám elbeszéléseiben.

Haragudott bármennyire is a testvéreire azért, mert nekik volt egy konkrétabb, egy megfoghatóbb apa-élményük?

Volt egy rítus, amit a testvéreim találtak ki, egyébként csupa jószándékból, bár én meglehetősen rosszul viseltem. Arról volt szó, hogy a családi fényképalbumban fel kellett ismernem apámat, ráadásul ezeken a pici, recésszélű csoportképeken, amiken 30-40 ember is szerepelt néha egyszerre. Lehetetlen volt megtalálni őt, és nagyon rossz élmény volt számomra, hogy nem ismerem fel a saját apámat. A kamasz testvéreim ráadásul tettek is róla, hogy ne érezzem jól magamat. Ezek persze játékok, és egy családon belül megvan a maga helye, dinamikája, én mégis úgy éreztem, hogy valamiféle fogyatékkal élek a világban.

Egyszerre szívfájdító, és egyszerre megnyugtató, hogy egy ilyen kiszolgáltatott, szélsőséges helyzetben is működni tudnak ezek a nagyon normális, nagyon hétköznapi dinamikák. A legtöbb láger-történetben egyébként felbukkan annak a motívuma, hogy ez a fajta hétköznapiság, ez a békés normalitás valahogy meg akar maradni, és ezt a legnehezebb kitépni az emberből.

Meg akar maradni, de közben nem tud megmaradni, és a szemed előtt hull darabjaira. Azok a sváb családok, akiket kitelepítettek oda, nagyon is polgáriasult családok voltak, még bútorokat is hozhattak magukkal a marhavagonokban. Politúrozott, törött bútordarabokat találtunk a testvéreimmel, ami felfoghatatlanul izgalmas egy gyerek számára, viszont nem tudja köré építeni a hozzátartozó világot. Én legalábbis nem tudtam. Egykori miniszterek, miniszterelnök felesége, egyetemi tanárok, írók, tudósok, a korábbi demokratikus Románia kulcsszereplői között éltünk. Volt egy figura, aki hétvégenként felvett egy fehér öltönyt, picus nyakkendőt viselt, kalapot húzott, és sétapálcával járkált a láger utcáin.

Korzózott?

Tulajdonképpen igen, és egy ilyen jelenet önmagában olyan, mint egy filmrészlet. Egyszerre működik álomként és valóságként: egy eltűnt világ visszatér olyan díszletek közé, amik megmutatják annak a tragikumát is, hogy ezek az emberek nem tudták folytatni a saját életüket.

Azt mondta az előbb, hogy az a korábbi élet a szemük előtt hullott szét, de azt hiszem, egy ilyen széthullás csak valamihez képest tud megtörténni. Egy olyan kicsi gyereknek, mint ön is volt, megtörténik ez a szétesés, vagy az vált normálissá, amiben ott éltek?

Én voltam ott a legszabadabb ember, mert én eleve fogoly voltam. Nem volt összehasonlítási alapom, és a szabadságom abból fakadt, hogy anyámból éltem, aki sokáig meg volt győződve róla, hogy apánk visszatér majd közénk. Nagyon erős volt ebben a hite, sőt, mikor már nagyobbak lettünk, még azt is mondogatta, hogy ő tudja, hogy mi mindannyian egyetemre fogunk menni. Az ő hitéről ez azt hiszem nagyon sokat elárul, mert a hit a nem látott dolgok bizonyossága. Képes volt megteremteni számunkra egy másik valóságot, amit én sokszor nem tudtam megkülönböztetni az álmaimtól, a kettő sokszor egymásba ért, és mindkettőt valóságként tudtam kezelni.

Az akkori rémálmaimra egyébként még most is emlékszem, pedig egy idő után már nem tértek vissza. Ennek talán az volt az egyik oka, hogy miután apám kijött a börtönből, ő nem azt hangsúlyozta, hogy méltánytalanul bántak velünk, hanem azt hangsúlyozta, hogy ott voltunk, ahol lennünk kellett, mert nem tudunk kollaborálni ezzel a rendszerrel. Néha a börtönben van a legnagyobb szabadság, mert az ember ott önazonos tud lenni, és szabadság nincs önazonosság nélkül. Ő az volt a börtönben is, noha meg kellett vívni a harcait, és azzal, hogy minket maga mögött kellett hagynia, belépett a saját családunk nagypéntekébe.

A könyvét olvasva azon kezdtem gondolkodni, hogy a szülei hite egy nagyon különleges valami volt. Mert ez egy a hétköznapi élettel együttműködni tudó hit, amibe belefér az elbizonytalanodás, a humor, vagy épp az a gondolat, hogy nincs is Isten. Ezt nekem, akinek a hittel, a vallással kapcsolatos első tudása az volt, hogy ez egy fenyegető, szigorú feltételeket szabó, elvárásokon alapuló rendszer, nagyon felszabadító volt olvasni.

Talán azért is vagyok hívő ember, mert a vallás soha nem elvontságként jelent meg számomra, hanem a szónak az eredeti értelmében. A religio ugyanis azt jelenti, hogy ismétlődő visszakötésem a valósághoz. Vagyis a hit nem a valóság elutasítása, hanem arra való felszólítás, hogy a valóságodat tekintsd a magadénak, ismerd meg, és mindig legyenek részei olyan emberek, akik nem hisznek ugyanúgy, mint te. Hívő emberként ne teremtsd meg a saját buborékodat, mert akkor ki fogsz hullani a valóságodból, pedig éppen, hogy vissza kéne térned. Ebben nagy szerepe van a humornak, apám is humoros ember volt, és maga is nagyon sokra tartotta azokat az embereket, akiknek volt humorérzéke. A történelem humortalan időszakait nagyon veszélyesnek tartotta, mert azokban megszűnik az önreflexió.

A történelem azon szakaszai, amikor hibátlannak kikiáltott emberek vezetnek bennünket, szörnyűségekbe torkollnak, és valahogy mégis megismétlődnek. A hithez visszatérve, apámnak volt egyfajta nagyvonalúsága, hogy Isten mindenhatóságába beletartozik az Isten hiánya, sőt a nemlétezésének a lehetősége is, és ez engem lenyűgözött. Ő nem egy számonkérő lelkész volt, és soha nem verte a fejünket a Bibliával, hanem bevezetett minket ennek az egésznek a szépségeibe. Észrevétlenül tanultam meg bizonyos dolgokat, miközben nem helyeződött rám nyomás, és ez az apám által teremtett ritualizált életmód egyik nagy ajándéka.

A hívő életre tud mintát adni a család, de a hit maga az egy nagyon belső, nagyon személyes ügy. Mesélne arról, hogy ezzel a családi háttérrel, ilyen előzményekkel, a saját hite miként alakult?

Az én hitem úgy alakult, hogy az örökölt hitemet elveszítettem. Ezt még akkor is el kell veszíteni, ha nagyon értékesnek tartom, mert ha a saját nyelvhasználatom nem alakul ki ezen belül, akkor elveszíti a hitértékét, és valamiféle vallásosság lesz belőle, amit nagy tehernek tartok. A vallásosság számomra inkább azt jelenti, hogy nem tudtam megtalálni a saját szabadságomat. A hitem visszanyerése két nagyon világos eseményhez kapcsolódik számomra, amikor belekerültem a saját lelkem vákuumába, és ezt zuhanásként éltem meg, és az volt a nagy kérdés, hogy léteznek-e mindenható kezek, amelyek felfogják ezt a zuhanást. Nagyon fontos volt megtapasztalnom, hogy a legfőbb létező nem sértődékeny, sokkal kevésbé sértődékeny, mint a saját egyháza. Egyébként, minél sértődékenyebb az egyház, annál nagyobb krízisben van, mert már csak hatalmi alakzatként tudja fölfogni magát. Minél több humora van, annál jobban jár…

… és ezzel vissza is tértünk a humortalan rendszerek problematikájához.

Vissza persze, mert minél nagyobb humorral tud létezni a világban, annál áttetszőbbé válnak a falai, és azt hiszem azzal jár jól, ha minél áttetszőbbé válik. Az egy félreértés, hogy az egyház valamiféle titkot őrizne, semmi olyan titkot nem őriz, ami egy privát epifániában ne nyilatkozna meg. Nem adminisztrátora az egyház ezeknek a titkoknak, hanem egy közös megszólítottság örömének az adminisztrátora, ha jó helyzetben van, és ellen tud állni az uralmi kísértéseknek.

Olyan, mintha nem bíznának a híveikben. Én azt hiszem, a hitet sem mindig ugyanúgy érzi az ember, néha erősebb, néha nem találja, néha távol kerül tőle, néha meg nagyon közel van hozzá, de mindig ott van, és úgy tűnik, hogy ez az egyház ezt a mindiget nem hinné el.

A lélek bibliai képe a szél, a tűz, és a galamb.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Olvasd el ezt a cikket,
csak 199 Ft!

vagy

Fizessen elő a Jelen online cikkeire, vagy jelentkezzen be
csak havi 1500 Ft!

Még több olvasnivaló a témában.

Európai Bizottság: a kkv-k számíthatnak a brüsszeli mentőövre

Fóti Tamás

Az Európai Bizottság (EB) minden évben megrendezi – közösen az éppen soros EU elnökséggel – a kis- és középvállalatok találkozóját. Több száz cég tulajdonosa vagy vezetője egyeztethet az európai döntéshozókkal, az Európai Parlament képviselőivel, a résztvevők megosztják egymással tapasztalataikat és elvétve siralmaikat, ha elégedetlenek a kkv-kre vonatkozó direktívákkal, ösztönzőkkel, szabályzókkal.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Győri diák nyerte az Európai Unió esszépályázatát

Fóti Tamás

Az Európai Unió kis- és közepes méretű vállalatainak idei éves találkozóján, Prágában hirdették ki a fiatalok számára kiírt esszépályázat győztesét. A beérkezett több mint 30 pályamű közül meghívták a nemzetközi zsűri által legjobb háromnak ítélt szerzőjét, és közülük került ki a győztes. Idén magyar siker született, Vass Viktória nyerte el a legjobb pályázat díját.

Elolvasom

Szupermérföldekre került az uniós pénztől a magyar kormány

Lakner Zoltán - Tóth Ákos

Az Európai Bizottság egyrészt továbbra is fenntartja a kohéziós alapokból Magyarországnak járó összeg egy részének visszatartására vonatkozó javaslatát, másrészt jóváhagyta az úgynevezett helyreállítási tervet, amelynek célja a Covid-válság hatásainak enyhítése. A kohéziós alapok kapcsán az Európai Bizottság a jelek szerint ezúttal nem hagyta átverni magát, míg a helyreállítási alap esetén a magyar kormány számos pozícióját feladta, így például jöhetnek a szélerőművek és számos, a közoktatás deszegregációját szolgáló intézkedést is végre kell hajtania. Nagyon úgy tűnik, hogy a kontroll folyamatos lesz, minden egyes fillér, illetve euró csak a beruházás végrehajtásának ellenőrzése után érkezhet.

Elolvasom
Keresés