Láng Zsuzsa Felfoghatatlan, hogyan lehetett átvészelni ennyi szörnyűséget

5 perc szünet Kovalovszky Dániellel

Egy csöndes kis bel-budai tér elegáns galériájában ezen a forró nyáron vérfagyasztó tárlat szembesíti a látogatót a magyar történelem egyik legsötétebb korszakával: a második világháború utáni koncepciós perek áldozataira emlékeznek, „Egy pokoli színjáték díszletei” keretében. Kovalovszy Dániel fotográfust, a képek alkotóját arról kérdeztük, miért ezt a végtelenül nyomasztó témakört választotta kutatásai és a helyszíneken készített fotói témájául.

Mikor határoztad el, hogy belevágsz ebbe a hatalmas munkába?

Már 2015-től érett bennem a gondolat, hogy végigjárom a Rákosi- és a korai Kádár-korszak börtöneit, ahol elsősorban arra voltam kíváncsi: hogyan lehetett túlélni az elítélteknek a bezártságot, az embertelen kínzásokat – már, ha egyáltalán született ítélet a perükben, és ha egyáltalán volt bírósági „tárgyalás” az ügyükben. Tudatosan 2016-ban pályáztam NKA-ösztöndíjra, amit meg is kaptam. Négy-öt dolog járt a fejemben, ezek köré csoportosítottam a témaköröket. Az első és a legfontosabb az emberi szabadság és a demokrácia törékenységének vizsgálata volt, a második pedig az 1945-től kezdődő és egészen 1963-ig – a politikai foglyok amnesztiájáig – tartó idősíkok kijelölése, és ahogy egyre jobban beleástam magam a kor történelmébe, elkezdett bennem felépülni egy vizuális szimbólumrendszer is. Az elítéltek emlékiratait megismerve félelmetes volt a felismerés, hogy milyen lehetett koholt vádak alapján hosszú évekre vagy éppen örökre eltűnni az „igazságszolgáltatás” rendszerében. 2016-ban, az 56-os forradalom évforduló alkalmával még a csapból is ez folyt, és nekem rá kellett döbbennem arra, mennyire nem tudok semmit ezekről az időkről. Ráadásul akkoriban találtam egy börtönnaplót egy antikváriumban, egy bizonyos Fehérvári István nevű politikai fogoly emlékiratát, és egyszerűen nem tudtam letenni. És azt is tudtam, hogy ezt mindenképpen meg akarom mutatni a nagyközönségnek.

Volt érintett a családodban is?

Már foglalkoztam a témával, amikor bevillant, hogy a nagymamám mesélt régen egy sztorit, hogy még az ötvenes években udvarolt neki egy ÁVO-s tiszt, aki félreérthetetlen utalásokat tett arra, hogyan kéne „eltüntetni” az akkor már szintén kérőként megjelenő nagypapámat...

De ezt a kiállítást édesapádnak dedikáltad.

Igen, ő idén januárban ment el hirtelen, vele sokat beszélgettünk a korszakról, és annak ellenére, hogy 46-os születésű volt, rengeteget tudott az akkori eseményekről. Amikor először elkezdtem börtönbelsőket fotózni, már akkor felmerült, milyen jó lenne arcokkal behozni az élettörténeteket, és aztán a portrékkal kiforrta magát a mondanivaló.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egyéves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!