Láng Zsuzsa Fodor Tamás: Ha az ideológia fontosabb a személyiségnél, az a szabadság vége

Bőven akad apropója ennek az interjúnak: az idén 50 éves Stúdió K alapítójával, A jegyzőkönyv című darab egyik főszereplőjével a napokban az utolsó, 7-tel kezdődő születésnapját (nem) ünneplő Fodor Tamással beszélgettünk arról, hogy jobb pozitív hősök helyett gondolkodó embereket alakítani. A színpadon és a mindennapi életben egyaránt.

A közelmúltban az Átriumban láthattuk A jegyzőkönyv című előadás tragikus sorsú önkormányzati képviselője, Carp szerepében, akinek az lesz a veszte, hogy szembesíti a testületet a kisvárosi közösség valóságos történtével, az általuk kreált dicsőséges múlt helyett.

Egy színész mindig a saját szerepéből indul ki, én pedig nemigen szeretek pozitív alakokat megformálni, mert úgy látom, hogy azok olyanok, mint akik valami faliújságról léptek le. Viszont azokat a karaktereket, akik kiállnak a saját erkölcsük és esztétikumuk mellett, a kettőt nem választanám el egymástól, azokat azért bírom nagyon, mert meg kell keresnem a cselekvéseik mozgató rugóit. Az izgat, hogy miért képes valaki egy kicsit szilárdabb személyiség lenni, mint a többiek – és a hangsúly ezúttal a „kicsit”-en van, és nem tévesztendő össze a túlságosan szilárddal, mert az már merev, mint a kő, és hamar el is törik. Számomra azok a csodálatos alakok, akik kérdeznek, mert kíváncsiak, és akikben a válaszok után a természetes reakció a kétely, ami nyilván újabb kérdéseket szül, és akik képesek kritikával kezelni korábbi döntéseiket, akik elviselik esetleges kudarcaikat és meg is vallják azokat. Visszatérve A jegyzőkönyvhöz, az a fickó, akit én játszom, a testületben csak egy a többi között, és az önkormányzat is éppoly gyagya, olyan vacakul működik, mint minden emberi közösség, amelyet ugyan a demokrácia szabályai szerint választanak meg, de a tagjai, amikor cselekvési szituációba kerülnek, mindenféle marhasággal foglalkoznak, csak a lényeggel nem, képtelenek változtatni a gondolkodásukon. Márpedig, ha a változás leáll, ha valaki „úgy marad”, az az egyén és a közösség halálát is jelenti. Jelenleg tíz darabban játszom, és mindegyikben azt élvezem, hogy lubickolhatok a repertoár adta lehetőségekben.

Nem megterhelő tíz darabban szerepelni egyszerre? Nem mintha számítana, de A jegyzőkönyv rendezője, Alföldi Róbert a tapsend végén köszöntötte fel születésnapja alkalmából, tőle tudjuk, hogy ez az utolsó 7-essel kezdődő évfordulója...

De. Iszonyatosan megterhelő, legjobb lenne többet ücsörögni a kertben és nézni a virágokat, most is próbálkozom ilyesmivel, de hát a tíz darab hamarosan 11 lesz, mert új bemutatóra is készülök a közeljövőben. Az ember minél többet játszik, és több van a fejében, annál inkább csúsznak egymásba a mondatok és olyan érzésem támad, mintha ezzel a szöveggel már találkoztam volna, szóval keveredik az agyamban a korábbi hasonló szöveg vagy rím, ritmus az újjal. A III. Richárd betiltva című darabban – három másik mellett – Sztálint játszom, aki még mielőtt megöleti Meyerholdot, megtanulja tőle, hogy „csakis a belső hang mond igazat”, vagyis megtanulja, hogy az erős hatalomhoz nem elég a Gulág, az emberek legbelsőbb érzéseit, eszméit, vágyait kell átalakítani. Úgy látom, anélkül is, hogy az írót, Vişniecet aktualizálni kellene, a mai néző ismerősnek találja a körülményeket. Engem sem fekete autó visz el, csak éppen nap mint nap faragnának le belőlem valamit, hogy eszembe se jusson bármiféle ellenállás. És ha ebben az országban fontosabb az egyszínű ideológia, az úgynevezett hazafiságra nevelés, amit most kormányelvként hirdetnek, mint a személyiségfejlesztés, vagy az, hogy valaki kritikával szemlélje mindazt, ami körülveszi, hogy minden dogmát kétellyel kezeljen, az az emberi szabadság vége. Persze „finomul a kín” vagy – Petrivel szólva – „cipőmre nézek: fűző benne! Nem lehet, hogy ez börtön lenne”. Ami pedig a 79. születésnapomat illeti, hát nem szeretem az ünneplést, a születésnapokat, az első sorban való menetelést sem a tüntetéseken. Nem szeretek még a színházban sem az első sorban ülni. Valamikor réges-régen elkísértem a templomba édesanyámat, aki azt mondta nekem, hogy ha jön a sekrestyés és hozza a perselyt, aprót tegyél bele, ne papírt, azt figyeli a szomszéd, hogy csörög-e, mert abból tudja, hogy adakoztunk. Na, ez nem nekem való. Ha hallatszik, amint csörög. Egy, a rendszerváltásról szóló könyv szerzője kérdezte tőlem a minap, hogy miért húzódtam én (már akkor is) hátra, a második vonalba, és az válaszoltam neki, hogy ugyanazért, amiért a Parlamentben is mindig az utolsó sorban ültem. bújtam. Igaz, nagyon jó társaságba kerültem, előttem ült Darvas Iván, Mécs Imre, mellettem Haraszti Miklós, TGM, Rajk László, egyébként is, az akkori Parlamentben fantasztikus intellektusok voltak – hadd legyek megengedő, a másik oldalon sem voltak rosszak, még a legszélsőségesebb Csurka is kvalitás volt. De az, hogy most egy hűbéres társaság terpeszkedjen az Országházban, az borzasztó.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!