Lakner Zoltán Gazdaság a gyök alatt

Szolidáris válságkezelést javasolnak a közgazdászok

Augusztus végén tették közzé új javaslataikat a Közgazdászok a válságkezelésről elnevezésű csoport tagjai. Nyilatkozatukat a nemrégiben közölt gazdasági mutatók ösztönözték, amelyek szerint a GDP-visszaesés mértéke, az infláció növekedése és az államháztartás hiánya a kormány által vártnál rosszabbul alakult. A csoport egyik tagját, Győrffy Dórát a családi pótlék emelését, a munkanélküli-ellátások meghosszabbítását, a kis- és középvállalkozások támogatását tartalmazó javaslatok kapcsán a magyar gazdaság és társadalom tágabb kilátásairól is kérdeztük.

Hogyan jött létre ez a közgazdászcsoport, amelyben eléggé eltérő szakmai karakterű személyiségeket találunk?

Amikor a kormány áprilisban beharangozta a valaha volt legnagyobb gazdaságvédelmi intézkedéscsomagot, Mellár Tamás szervezett egy csapatot, hogy ezt a programot értékeljük. Csoportunk előnyére válik a sokszínűség, hiszen vannak közöttünk korábbi gyakorló jegybankárok, elméleti közgazdászok, illetve olyanok is, akik politológiával és közgazdaságtannal egyaránt foglalkoznak. Amit a megszólalásainkban megfogalmazunk, az egy közös minimum, miközben sok témát másképp ítélünk meg. Az elmúlt hónapokban elég jól megismertük egymás gondolkodását, és folyamatosan megvitatjuk az aktuális történéseket.

Augusztus 27-én közzétett véleményük és javaslatcsomagjuk a kormány várakozásaihoz képest rosszabb gazdasági mutatókhoz kapcsolódik?

Igen, egyértelműen. A kormány irányából sok kritikát kaptunk tavasszal, hogy túlságosan pesszimisták vagyunk, nem jól ítéljük meg a folyamatokat, nem értékeljük a biztató jeleket. A második negyedévi adatok láttán azonban azt kellett megállapítanunk, mégsem mi ítéltük meg hibásan a magyar gazdaságban zajló folyamatokat. Mi azonban nem azt kívántuk közzétenni, hogy tessék, igazunk volt, ehelyett javaslatokat fogalmaztunk meg. A hatékony válságkezelés az egész ország érdeke, szükség van az eddigi gazdasági lépések korrekciójára.

Az világos, hogy önökkel sem konzultál a kormány, de azt meg tudják ítélni, hogy a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank közül melyiknek van nagyobb ráhatása a válságkezelési döntésekre?

Az álláspontunkat nyilvánvalóan olvasták a kormányzati döntéshozók, hiszen kritizáltak érte minket. A döntéshozatal módjáról viszont csak spekulálni tudok. Érzékelhető, hogy vannak egymással versengő döntéshozási központok. Jelen van továbbá egy olyan hozzáállás, miszerint a várakozások formálják az eseményeket, és pontosan emiatt gondolják azt, hogy a pozitív adatok pozitív hangulatot keltenek, ettől a gazdasági szereplők is optimistábbak lesznek és ennek megfelelő döntéseket hoznak.

Ennek biztos van valami alapja, csak kérdés, nem jelent-e ez egy ponton már teljes elrugaszkodást a valóságtól.

Sokan elhiszik, hogy ha tele van a Balaton, akkor meglódul a belföldi turizmus és minden a legnagyobb rendben van. Csak eközben a nemzetközi hangulat nem jó, hogyan is lehetne jó, hiszen mindenki bizonytalan. Nálunk a nemzeti össztermék nyolcvan százalékát az export adja, tehát ha nyolc-tíz százalékos a visszaesés az exportpiacainkon, akkor ennek a hatása nem áll meg a határainknál. Innen nézve nem is annyira nagy meglepetés a második negyedévi 13,5 százalékos GDP-visszaesés.

Ön még áprilisban írt arról, hogy miközben a kormány, ahogyan azóta is, egy V-alakú válságról beszél, valójában jó, ha egy U-alakúval megússzuk, vagyis hosszabb időt töltünk a gödör alján. Milyennek látja ma a válság lefutását?

Páratlan a gazdaságtörténetben, ami történik. Nem tíz-húsz vagy ötven százalékos a visszaesés egy-egy ágazat esetében, hanem akár kilencven-száz százalék. Mivel azt régóta lehet tudni, hogy a koronavírus elleni vakcinára csak a jövő év közepén lehet számítani, eleve irreális volt V-alakú válságra készülni. Emellett, a válság során megváltoznak a fogyasztói szokások, az emberek átértékelik a szükségleteiket, ezek rögzülhetnek a válság utáni időszakra is. Nem ugyanott folytatjuk majd az életünket, ahol a válság előtt tartottunk. Ezen kívül sok cég nem tudja kihúzni, hogy akár egy éven át nem működik rendesen a gazdaság, és nálunk a kormány nem is ad túl sok segítséget ehhez a vállalkozásoknak. Tehát felbomlanak szervezetek és információs csatornák, kooperációs hálózatok, amelyeket nem lehet gond nélkül visszaépíteni.

És akkor ettől lesz U-alakú a válság?

Ezt az álláspontomat némileg revideálom, ma már inkább a gyökjel alakú válság mellett foglalnék állást. Tehát a lezárások idején a gazdasági tevékenység lemegy ötven-hatvan százalékra, és bár utána tényleg van egy visszapattanás, de csak nyolcvan-kilencven százalékra, majd pedig onnan hosszabbodik meg az egyenes. Az Economistban már tavasszal megjelent egy cikk, amely a kilencven százalékos gazdaságról szólt, tehát hogy lesz visszapattanás, de azt a tíz százalék mínuszt, ami a korábbi teljesítményhez képest hiányozni fog, nagyon megérzik majd az egész világon. Magyarországon szinte biztosan nem érjük el 2022-nél előbb a 2019-es gazdasági szintet, és mivel nem tudjuk, miként alakul a járvány, lehet, hogy még akkor sem. De ilyen messzire nem akarok előretekinteni, mert tényleg teljesen bizonytalan minden.

Mennyire alkalmas a magyar gazdaság szerkezete a válság utáni, akár csak kilencven százalékos visszapattanásra?

Három szektort említenék, amelyek problémát okozhatnak. A turizmusba temérdek pénzt öntöttek és fel is lendült az elmúlt évtizedben, de az újabb szállodák építése most, amikor nem is tudjuk, visszatér-e valaha a korábbi szintre az ágazat, nem a válságkezelés leghatékonyabb módja. A másik az építőipar, amelybe szintén rengeteg forrás áramlott, de a leggyorsabban fejlődő országokban éppen hogy nem ez a húzóágazat. A korábbi válság idején Írország azért került bajba, mert a korábbi, exportvezérelt modelljét leváltotta egy építőipar-vezérelt modellre. A harmadik tényező az autóipari függés. Válság idején a személygépkocsi tipikusan az a tartós fogyasztási cikk, amelynek a cseréjét könnyű elhalasztani. Eközben pedig például az elmúlt évtizedben nem fordítottak elég figyelmet a digitális átalakulással összefüggő beruházásokra. Az uniós „ingyenpénz” és a negatív reálkamatok sokáig elfedték a problémákat, bár azt végig lehetett látni, hogy a termelékenység az elmúlt évized egészében jóval kevésbé nőtt, mint a régió többi országában.

Mára a Pénzügyminisztérium elfogadta, hogy messze kerültünk még a módosított hiányszámtól is, már a GDP 7-9 százaléka közé várja a deficitet. Történik mindez úgy, hogy a kormány éppen azért nem juttatta készpénzhez a háztartásokat és a vállalkozásokat, mert nem akarta a központi hiányt növelni. Most ilyen kifizetések nélkül is elszáll a költségvetés. Miért?

Ilyen hiánymérték közel másfél évtizede nem volt, és tudjuk, hogy akkor mekkora károkat okozott. Ennek most az egyik oka az elmaradt bevételek nagy tömege, ami a visszaesésből következik. A másik az úgynevezett nevezőhatás: a költségvetési hiány összegét a válság miatt a nemzeti össztermék alacsonyabb értékével kell elosztanunk. Itt mutatkozik meg az elmaradt kormányzati intézkedésekből adódó csapdahelyzet, ugyanis a nevező, tehát a nemzeti össztermék azért is süllyedt ilyen mértékben, mert a kormány nem adott forrásokat a háztartásoknak, nem tompította a visszaesés hatásait, emiatt a kereslet is sokkal nagyobb mértékben esett vissza.

Nem az volt a 2008-2009-es válság egyik fő tanulsága, hogy nem szabad hagyni lezuhanni a háztartásokat, mert az nekik sem jó, meg az egész gazdaságnak sem?

Ez már ennél sokkal régebbi tanulság. Ha a gazdaságpolitika kellően felelősségteljes a ciklus felívelő szakaszában, akkor visszaesés esetén anticiklikus lépésekkel lehetőség van tompítani a visszaesés mértékét. 2009-ben erre nálunk kevés lehetőség volt, de a mostani helyzetben lehetett volna tere annak, hogy támogassák a leginkább rászorultakat. Voltak is figyelmeztetések, például a mi részünkről, hogy jobb lenne, ha a háztartások a válság idején is költeni tudnának. Csakhogy a kormány a rendelkezésre álló forrásokat másképp és másoknak osztja el. A magas hiány harmadik tényezője ezzel függ össze: a válságkezelésre fordított pénzeket olyan célokra fordították, amelyek nem igazán növelik a keresletet.

Milyen kiadásokra gondoljunk?

A közvetlenül járványkezelésre fordított pénzek közel fele ment lélegeztetőgépek vásárlására. Tizenhatezer gépet vásárolt a kormány, öt-tízszeres áron más országokkal összevetve, miközben – erről Lantos Gabriella írt korábban – kétezer-hétszáz ilyen eszköz működtetéséhez áll rendelkezésre szakszemélyzet. Az így elköltött 300 milliárd forinthoz képest három hónap plusz családi pótlék kifizetése 90 milliárd forintos kiadást jelentett volna. Futotta volna a feleslegesen elköltött pénzből a munkanélküli-ellátások meghosszabbítására is.

És ez csak egyetlen tétel a sorban.

Ott van a két nagy infrastrukturális beruházás is, az egyik a Paks 2., amiről nagyjából tudjuk, hogy soha nem fog megtérülni, a másik a Belgrád-Budapest vasútvonal, amelynek a megtérülésére vonatkozó becslések 130 és 2400 év között ingadoznak. Ezek a beruházások éves szinten legalább 200 milliárd forintot emésztenek fel. Hiába van tehát válság, a kormány a forrásokat ugyanazoknak a csoportoknak, ugyanolyan mechanizmusok alapján juttatja, mint ahogyan eddig tette.

Be tudná azonosítani, mi az a válságkezelési stratégia, amiben a kormány gondolkozik vagy reménykedik?

Azt hiszem, szerették is volna elhinni, meg el is hitték, amit ők maguk mondanak a válságkezelésről.

A saját hatásuk alá kerültek?

Részben igen, valahogy úgy, hogy hát rendben, a valóság egy kicsit talán rosszabb a hivatalos közlemények által tükrözött helyzetnél, de majd valamit kezdünk vele. Másrészt, amiben még reménykedhetnek, az az uniós támogatások felpörgése. Az viszont komoly kérdés, hogyan alakul végül a jogállami kritériumok és a pénzügyi támogatások összekapcsolása. Az Európai Parlament meghatározó frakciói jelezték, hogy ilyen mechanizmus nélkül nem fogadják el az uniós költségvetést. Ezen kívül a kormány improvizál, sodródik az eseményekkel. Nincs hosszú távú terv, amit tartani kell, így viszont a pénzosztás megszokott rutinjai dominálnak. Ezekhez gyártanak ideológiát, hogy például a munkaalapú társadalmat építik, meg majd közmunka lesz és toborzás a honvédségbe. Mintha nem éreznék a helyzet súlyát.

A közgazdászcsoport válságkezelő javaslatai:

 

  • A bérgarancia-program bővítése, hozzáférésének egyszerűsítése és átláthatóvá tétele.
  • A munkakeresési járadék időtartamának meghosszabbítása 6 hónapra és az aktív munkaerő-piaci programok jelentős megerősítése.
  • A társadalmi válsághelyzetet és a növekvő szegénységet érdemben és célzottan kezelő programok bevezetése, például a családi pótlék érdemi emelése. A társadalmi válságkezelés az önkormányzatokkal és a civil szervezetekkel partneri viszonyban való megvalósítása.
  • A rosszul célzott, pazarló és korrupciós kockázatokat tartalmazó támogatási programok kivezetése, az így megtakarított források átcsoportosítása az érdemi válságkezelésre. A kis- és közepes vállalkozások támogatása a terhek csökkentésével, az EU-támogatásokat felhasználó valós és differenciált fejlesztési programokkal.
  • A gazdasági és szociális helyzettel kapcsolatos adatok átláthatósága.A szolidaritás érvényesítése, az összetartozás érzésének erősítése a társadalmi csoportok között. A jelenlegi rendszer nyerteseinek, a legfelső rétegeknek érdemi szerepet kell vállalniuk a válságkezelés terheiben. 

A Közgazdászok a válságkezelésről csoport tagjai:

Bihari Péter / Bod Péter Ákos / Chikán Attila / Felcsuti Péter / Győrffy Dóra / Király Júlia / Mellár Tamás / Nagy Zoltán / Oblath Gábor / Palócz Éva / Petschnig Mária Zita / Prinz Dániel Riecke Werner / Scharle Ágota / Vértes András

Az önök csoportja mely társadalmi csoportokra célozná a válságkezelésre szánt forrásokat?

Az első ilyen csoport a gyereket nevelő családoké. A gyerekek fele a társadalom alsó három tizedében nevelkedik, olyan családokban, ahol eleve nagyon kevés a pénzügyi tartalék. Hosszabb távon a gyerekekre lehet a legsúlyosabb hatása a válságnak, például mert egy részük kiesik a közoktatásból, ami az egész későbbi életüket meghatározza. Ezért is tartanám nagyon fontosnak a családi pótlék emelését. Szintén nagyon lényeges azoknak a civil szervezeteknek és önkormányzatoknak a támogatása, amelyek a bajba került családokkal foglalkoznak. A második csoport a munkanélkülieké, közöttük is különösen a fiatalok, ezért mondjuk, hogy hosszabb ideig kellene folyósítani a munkanélküliek támogatását. Nem lehet három hónap alatt munkát találni válság idején. A munkanélküliség ezen kívül súlyos pszichés hatásokkal is jár, amelyeket kezelni és főként kivédeni kellene, különben a későbbi elhelyezkedésnek is akadályává válnak. A kiemelt védelemre szoruló harmadik csoportot azok a kis- és középvállalkozások alkotják, amelyek még talpon vannak, még nem bocsátották el a dolgozóikat. Munkahelyeket létrehozni sokkal több pénzbe kerül, mint a meglévőket megőrizni. Ha ezeket a csoportokat, amelyek biztosan itthon költik el a pénzüket, az állam támogatná, a visszaesés is kisebb lenne.

Oblath Gábor még májusban vitatkozott a Pénzügyminisztériummal annak kapcsán, hogy nem a háztartásoknak, vállalkozásoknak, hanem az államnak kellene hiteleket felvenni. Meddig tudna ebben elmenni egy olyan ország, ahol az államadósság szintje több évtizedes probléma?

Nagy híve vagyok a költségvetési fegyelemnek, ebből írtam a doktorimat, tizenöt éve foglalkozom a témával, tehát én biztosan nem tartom jónak, ha 9 százalék a hiány és 80 százalék az adósság a GDP-hez mérten. Ha viszont baj van, akkor az állam van abban a pozícióban, hogy hitelt vegyen fel. Olcsóbban is tudja megtenni, mint a háztartások és a vállalatok. Egy cégnek fejlesztési hitelt felvenni teljesen irreális, amikor jön a járvány második hulláma, és ki tudja, milyen újabb korlátozásokat vezetnek be. A bankoknak is kockázatos ilyenkor hitelt nyújtani. A legtöbb uniós országban hitel helyett bértámogatással segítik a vállalkozásokat – ez a forma nálunk szűkmarkú és bürokratikus –, ami azt jelenti, hogy hozzájuk képest a hitellel agyonnyomott magyar cégek versenyhátrányba kerülnek.

Nyilatkozatukban a válságkezelés vezérelveként hivatkoznak a szolidaritásra. Mit értenek ez alatt, és milyen lépésekre gondolnak, amikor arra utalnak, hogy a társadalom felső rétegeinek érdemi részt kell vállalniuk a válságkezelés terheiből?

A szolidaritás alatt egyfajta sorsközösséget értünk: a bajbajutottakon segítenek azok, akik ezt megtehetik. Azok az intézkedések, amelyeket mi javaslunk, maguk is a szolidaritás megnyilvánulásai lennének. A felsőbb rétegek hozzájárulását illetően a mi csoportunkban a legkisebb közös többszörös az, hogy ha létrejött a magyar gazdaságban egy erős hazai tulajdonosi réteg, akkor a tagjainak úgy is kellene eljárniuk, mint akik egyek közülünk. Egy évtizeddel ezelőtt a kormány kreatívan adóztatta meg a korábbi időszakban keletkezett „extraprofitokat”. Ezt most megtehetné azokkal is, akik elmúlt tíz évben az uniós támogatásokból és a közbeszerzésekből milliárdokat nyertek. Nincsenek illúzióink, hogy ez megtörténik, hiszen a válságkezelésre fordított pénzek is éppen őket támogatják, nem a rászorulókat. Mégis, fontos jelezni, hogy nem törvényszerű a visszaesés mostani mértéke, és lehetne kezelni a válságot másképp is.

(Ez a beszélgetés az Új Egyenlőség online folyóirat szeptember 2-i podcast adásának szerkesztett változata.)

Névjegy

Györffy Dóra

közgazdász, politológus

  • 2001-ben az amerikai Harvard Egyetemen szerzett politológia szakos diplomát
  • 2003-ban a CEU-n végzett nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakon
  • 2006-ban a CEU-n doktorált
  • 2008-ban a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Karán habilitált
  • 2015-ben az MTA doktora közgazdaságtudományból
  • 2016 óta egyetemi tanár, a Budapesti Corvinus Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.