Ónody-Molnár Dóra A kormány az intim viszonyokba avatkozik bele, korrumpálja párkapcsolatokat

A kormány sikerpropagandát épít a tíz év alatt megszületett gyerekek számára alapozva, miközben a helyzet sokkal inkább borúra ad okot – és nem feltétlenül a népesedéspolitika kudarca miatt, hanem azért, mert mindehhez olyan ideológiai máz társul, amely a nőket méltatlan szerepbe kényszeríti. Ahogy azokat a családokat is, amelyek a kedvező hitelek felvételére szerveződnek. A helyzetről Gregor Anikó szociológussal, az ELTE adjunktusával beszélgettünk.

Múlt héten tartották a negyedik demográfiai csúcsértekezletet Budapesten. Mi a magyarázata annak, hogy boomer férfiak nyomják azt a témát, hogy hogyan szüljenek a nők? Az is megér egy külön misét, hogy milyen szerep jut a nőknek a konferenciákon.

A társadalmak a hatalmi egyenlőtlenség mentén rendezkednek be. Nem csak a magyar. Az, hogy milyen nemű csoportba tartozókhoz milyen típusú hatalmat rendelnek hozzá, a társadalom alapvető működésmódját is meghatározza. És az, hogy kompetensebbnek gondoljuk a férfi politikusokat akár ilyen témában is megnyilvánulni, egyebek mellett annak a következménye, hogy azoknak a tevékenységeknek, amiket a férfiakhoz társítunk, magasabb a státuszuk a társadalomban. Ez hozza utána létre a hatalmi egyenlőtlenségeket. Itt amúgy egy jól működő séma alapján zajlott a konferencia. Férfi politikusok vannak pozícióban Magyarországon és a környező országokban is, persze vannak kivételek, lásd a szerb miniszterelnököt, de onnan most a férfi államfő jött el a konferenciára. A férfiak beszélnek erről, ők érzik magukat erre feljogosítva, ők vannak kompetens szerepbe helyezve.

Miért asszisztálnak ehhez a nők? Novák Katalin családügyi miniszter miért csak moderálta ezt az eseményt? Többet érdemelt volna ennél.

Ő általánosságban aktívabb szerepet tölt be a magyar politikai életben. Ugyanez igaz Varga Judit igazságügyi miniszterre is. Ők nem bábuként állnak csatasorban. Ezek a női alkatok sokszínűek és aktívak. Varga Judit focizik, de közben határozottan képviseli a kormány politikáját itthon és Brüsszelben is. Nem arról van tehát szó, hogy a konzervatív kormány dísznőket állít ki. A konferencia felszólalói között is voltak nők. Az egy másik kérdés, hogy ez a konferencia demográfiainak volt meghirdetve, miközben népesedéspolitikai volt. A demográfia pedig nem egyenlő a népesedéssel. Ezt nem csak azért fontos hangsúlyozni, mert a demográfia fogalmában benne van a termékenység, a migráció és a halálozás is. Ha azt nézzük, hogy a megelőzhető halálokok tekintetében Magyarország a százezer halálozásra vetített arányszám tekintetében hol van, drámai folyamatokat látunk az uniós országokkal összehasonlítva. A nők körében az első helyen áll! Ez több mint tízezer nő élete minden évben. És ez a Covid előtti időszak statisztikája. Férfiaknál is nagyon magas ez az arány, ott a negyedik helyen áll Magyarország. Felmerül a kérdés: ebben az ügyben miért nincs konferencia? Ha ez egy demográfiai konferencia, akkor miért nem foglalkozik ezzel panel? És miért nem foglalkozik az öngyilkosságokkal? A friss statisztika szerint tavaly megugrott a férfiak körében a befejezett öngyilkosságok száma.

Évek óta megfigyelhető, hogy a demográfiai folyamatokból csak a születésekre fókuszálnak, addig érdekes a magyar kormánynak egy baba, amíg meg nem születik. Utána már nem. Az intézmények elengedik a szülők kezét. Az oktatás, a szociális ágazat, a gyermekvédelem és sorolhatnám, cserben hagyja a gyerekeket. Még egy felső-középosztálybeli családban is megoldhatatlan feladatok elé állítja a szülőket, ha a gyerekük esetleg kicsit eltérően fejlődik a többiekhez képest. A családbarát kormány által működtetett állam az út szélén hagyja a gyerekeket, ha probléma merül fel.

Igen. És hogy milyen családképről és abban milyen viszonyokról beszél a kormányzat a közpolitikai eszközök bevezetésének tekintetében, azt csak egy meglehetősen kilúgozott, idealizált, a soha nem volt régmúltba révedő vízióként tálalja. Most is felmerült, hogy milyen kár, hogy nem élnek együtt többgenerációs családok. Miközben ez nem volt egy domináns családforma régen sem. Ha igen…

.. akkor kényszerből voltak összezárva.

Igen, például a hetvenes évek lakásszűkössége miatt. Gondoljunk Tarr Béla Családi tűzfészek című filmjére. Egymást ölték anyós-após, vej-meny, mindenki. Ennek a fajta, a családot romanticizáló, családon belül a nőket, akik a terheket viszik, hősként, heroikus keretben leíró értelmezésnek szimbolikus ereje van. Miért tud ez ennyire rezonálni, ha a valóságban nincsen meg? Ebben látni kell azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek közt az embereknek a család az utolsó védvonal, az utolsó olyan szféra, amelyről megpróbálhatja elképzelni, hogy az ő érdekében működik, a tagjai őt fogják védeni, a tagoktól várhat intimitást, szeretetet. És akkor persze ott vannak azok az esetek, amik akár a legbrutálisabb, legkegyetlenebb támadást intézik ez ellen, amikor családtag, volt férj, volt élettárs fordul a feleség vagy a gyerekek ellen. Mik azok a társadalmi és gazdasági hatások, amelyek ezt a bizonytalan légkört okozzák? Itt is hosszú évtizedekről érdemes gondolkodni. Ebben benne van a rendszerváltás hatása: az akkor megroppanó, stabilnak tűnő pontok elveszítése, az instabilitás generációról generációra való átadása.

Akkor a kormánykommunikáció mögött tulajdonképpen pszichológia van? A tudattalan megszólítása? A romantikus képek Orbán beszédében a konyhában gyülekező családról, a vacsorát főző édesanyákról egy hőn vágyott, sosemvolt képet mutatnak az embereknek?

Nemcsak Magyarországon, hanem globálisan is van egy középosztálybeli réteg, amely egyre inkább lecsúszik, folyamatosan veszít a pozíciójából. Az új generációk nem tudják elérni azt az anyagi pozíciót, amit a szülők megteremtettek. Ebben a helyzetben minden juttatás, ami konkrét anyagi segítségnyújtás, például hitel az életelinduláshoz, lakásvásárláshoz gyerekvállalás esetén, valós problémákra rezonál. Ami jön a juttatással, az az ideológiai alap. Ezt jól példázza, hogy a családügyi miniszter a statisztikai adatok növekedéséből azt kommunikálja, hogy megnőtt a „gyerekvállalási kedv” vagy a „házasodási kedv”. Holott azzal, ha komoly pénzösszegekkel juttatják előnyhöz azokat, akik megházasodnak, gyakorlatilag egy elvileg tiszta viszonyt, a párkapcsolatok intimitását korrumpálja a kormány. Azt mondja: adok nektek pénzt, a jelentős részét hitelbe, cserébe nem hagyom, hogy a saját tiszta döntésetek legyen, köttök-e házasságot vagy sem. És van itt még valami: az első munkahely esetén az azonos szakon végzett nők kevesebb pénzt keresnek, mint a férfiak. Ehhez hozzátehetjük, hogy a fiúk és a lányok nem azonos területen tanulnak, a bölcsész lány és informatikus fiú párosáért nem kell a szomszédba menni. Ha ennyire egyenlőtlen anyagi és társadalmi viszonyok között találkozik két ember, akkor az mindkét félnek problémás. Ilyen körülmények között nem igazán születhetnek tiszta döntések.

Hogyan tud kiszállni a rosszabbul kereső, kiszolgáltatottabb anyagi körülmények között lévő fél ezekből a közös hitelekből? A CSOK bebetonozza a zátonyra futott házasságokat.

Önmagában érdekes téma, hogy maga a szociológia megragad-e a szociálpolitikai adatok, demográfiai adatok elemzésének szintjén, vagy megpróbálja megragadni a nehezen mérhető, nehezen megfogható viszonyokat is. Anekdotikus elbeszélésekből azt az információt hallom, hogy nagyon nehéz CSOK-kal elválni. A Magyar Nemzeti Bank fél évente publikálja a hitelállománnyal kapcsolatos statisztikáit. A legutóbbi, márciusi alapján a lakossági hitelállomány negyedét teszi ki a babaváró és a CSOK-hoz tartozó hitel, ami nagyon magas arány. Ekkora hitelállomány van tehát kihelyezve a családokra, nőkre-férfiakra. Valós kérdés, hogy mi fog ezekkel történni, ha elkezdenek a hitelek bedőlni, mi történik, ha már nem bírnak együtt élni egymással a felek. Egyáltalán: eljut-e a statisztikáig a válás? Lehet, hogy ott le sem fog csapódni a dolog: papíron még együtt élnek, egy helyre vannak bejelentve, miközben már rég külön váltak. De így hogyan lehet új kapcsolatot kezdeni? Ezekkel a törvényhozó nem foglalkozik. A CSOK-nál és a babaváró hitelnél a kormány az intim viszonyokba avatkozik bele, de a terhét nem ő fogja cipelni.

Látszólag kis dolog, de rengeteg nőnek okoz folyamatos stresszt az óvodai nyitvatartás, ami még mindig nem alkalmazkodik a munkaidőhöz. Óriási kapacitáshiánnyal működnek a nevelési tanácsadók. A tanulási zavarral küszködő gyerekek jó része ellátatlan. A családon belüli erőszak esetén a hatóságok nem védik meg az áldozatokat, köztük a gyerekeket a bántalmazóktól. Nekem érthetetlen, hogy egy olyan kormány, amely állandóan a gyerekekről beszél, hogyan fordul el a valós gyerekektől, mert csak az elképzelt gyerekek érdeklik és a statisztikai adatok.

Nagyon erős eleme a NER-kormányzásnak a szimbolika, az, hogy valamilyen ideológia, érték, vízió társuljon a gazdaságpolitikai intézkedésekhez. Engem Orbán beszéde meg is lepett: haszonelvűen, a piaci fundamentalizmus logikájának megfelelően beszélt a gyerekekről, ami eddig nem jelent még meg az érvelésében.

Azt mondta „a gyermekvállalás egy család számára anyagi értelemben is előny legyen és ne hátrány”. Néhány éve pedig azt mondta: „nálunk nincs jövője annak az életformának, amely nem a gyerekekért, hanem a gyerekekből akart megélni”. Igaz, utóbbinál nem titkolt cél volt a szegényellenes indulatokat felkorbácsolni.

Fontos, hogy ez az egész nem választható szét a munkaalapú társadalom koncepciójától. A kettő együtt működik. Amikor évekkel ezelőtt a miniszterelnök és Novák Katalin is arról kezdtek el beszélni, hogy a felelős gyerekvállalást, a felelősen meghozott döntést támogatják, akkor ezeket az etnikai és osztályhoz kapcsolható határvonalakat húzták meg. Ez régről ismert: a cigányság meg a munkásosztály összevissza szexel és lesz egy csomó gyerekük. Ezekre a sztereotípiákra rezonálnak a felelős-felelőtlen gyerekvállalásról szóló kormányzati nyilatkozatok. Ebben van etnikai és osztályalapú megkülönböztetés. Ehhez képest érdekes az, hogy a szexuális neveléssel kapcsolatos állásfoglalás erre már nem terjed ki, inkább az kerül középpontba, hogy az abortusz kérdését is napirenden tartsák. Itt a közvélemény ideológiai megdolgozása zajlik azért, hogy egyre jobban stigmatizálják és elítéljék az abortuszt. Nem arról esik szó, hogy miként lehetne ezt a helyzetet kivédeni, hanem ott lép be az egész diskurzus a folyamatba, amikor már megtörtént a nemkívánt terhesség. Emlékezzünk arra, amikor ahhoz kötötték a kórházi szülészeti-nőgyógyászati osztályok támogatását, hogy ott végeznek-e abortuszt. Elég, ha csak egyházi fenntartásúvá tesznek egy kórházat. Ha egy régióban csak az az egyetlen elérhető kórház, ahol lelkiismereti okokra hivatkozva nem végeznek ilyen beavatkozást, akkor azok a nők, akik nem tudják megoldani, hogy máshová menjenek, magukra maradnak. Azért is vagyunk nehéz helyzetben, mert maga a diskurzus is csak ezekben a különböző szerepeikben hajlandó beszélni a nőkről. De a nő nem külön anya, nem külön dolgozik, nem külön szerelmes és nem külön szexuális és nem külön gondoskodik másokról: ezek az üzenetek elvileg ugyanazt a nőt céloznák. Bár látszólag távolról kapcsolódik, de ugyanennek a nemi és gazdasági rendszernek a része az elmúlt években egyre nagyobb méreteket öltő hadiipari beruházások magyarországi jelenléte. A maszkulin erő, az erőszakalapú ideológia és az ebből piaci és gazdasági hasznot hajtani akaró, a német fegyvergyárak magyarországi jelenlétét támogató politika ugyanúgy megmondja azt, hogy mit kell a nőiesség-férfiasság viszonyáról gondolni, ugyanúgy ott rejlik benne, hogy a férfierő értékesebb, abból kell pénzt csinálnia az országnak. Ki gondolná azt, hogy a hadiipari fejlesztéseknek a fennálló nő-férfi status quo-hoz köze volna? Pedig nagyon is.

Amikor azt mondja Orbán Viktor, hogy a kormány családpolitikája nélkül tíz év alatt 120 ezerrel kevesebb gyerek született volna, miből indul ki? Milyen szám ez? Hiszen a népesedéspolitika kudarcos terület. Erre aztán tényleg teljes erőbedobással koncentrálnak 2010 óta, de nem sikerül fordulatot elérni.

Jól hangzik ez a 120 ezer gyerek. 2010-ben, amikor hatalomra kerültek ismét, az hangzott el, hogy az országból hiányzik egymillió munkahely és egymillió gyerek. Az egymillióhoz képest a 120 ezer nem néz ki olyan jól.

Az egymillió munkahely viszont összejött, még ha statisztikai trükközésekkel, a munkatermelékenység rovására is. De visszakanyarodva eredeti témánkhoz: azokban a szegény rétegekben, ahol nem akarják a gyerekvállalást támogatni, megnőtt a tinédzserkori terhesség és gyerekvállalás az elmúlt években, ami persze összefügg az oktatás állapotával.

Abszolút így van. Európában a harmadik legrosszabb arányszámot produkálja ezen a téren Magyarország Bulgária és Románia után. Lehetne tenni ez ellen, célzott intézkedésekkel, ahogy az a briteknél is történt. Többek között szexedukációval.

Amikor a miniszterelnök arról beszél, hogy a nyugati baloldal LMBTQ-lobbival támadja a hagyományos családot, akkor vajon miről beszél?

Ez jó nagy téma.

Néha az az érzésem, hogy Orbán nem is haza beszél, mintha nem is Magyarország problémáiról beszélne ilyenkor. Vannak olyan országok Nyugat-Európában, ahol tényleg vannak genderklinikák, s ahol valóban probléma, hogy hány éves kortól és milyen indokokkal lehet nemátalakító kezeléseket végezni. Ezekről a kérdésekről az érintett országokban tényleges viták zajlanak. De Magyarországon nem is értik ezt a vitát.

Érdemes különválasztani azt a helyzetet, amit a kormány előállított azzal, hogy a parlament megszavazta a pedofiltörvényként elhíresült jogszabályt, illetve előtte azt a törvényt, amely jogi úton lehetetleníti el az egyébként felnőtt korúak nemváltásának lehetőségét. Nem kétséges, hogy ezek az intézkedések megbélyegzőek, az emberi méltóságot sárba tiporják és embertársaink életét megnehezítik. Közvetetten viszont az egész társadalom érintett, mert az, ha társadalmi csoportokat céltáblává, megbélyegzés tárgyává lehet tenni, senkinek nem tesz jót. A másik része a dolognak az, hogy nem állítanám, hogy azok a példák, amelyeket Amerikában vagy Nyugat-Európában látni, nem jelennek meg Magyarországon. Három éve a National ­Geographicnak volt egy globális száma, amelynek az volt a címe, hogy Gender-forradalom. Kétféle címlappal jelent meg a kiadvány itthon is. Az egyiken egy hatéves forma kisgyerek volt, aki transzneműként vagy nem-bináris kisgyerekként volt feltüntetve. Érthető, ha sokkoló volt. A másik címlapon több fiatal volt, kicsiktől a kamaszokig, és mindenkihez oda volt téve egy címke az identitáskategóriákkal, bemutatva, milyen sokszínű a világ. Erre már lehet azt mondani, hogy itt van Amerika. A magyar kormány kihasználja, hogy az aktivista csoportok között nincs konszenzus ebben a kérdésben. Aki ezt problematikusnak tartja, nem áll ki, mert ugye mégiscsak egy hajóban evezünk, ne most nyissuk meg ezeket a vitákat, hiszen a kormány mindenkire lő és valamennyien érintettek vagyunk. Annak, aki erről a témáról őszintén, nyíltan beszél, komoly támadásokra kell fölkészülnie.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.