Tanulmányában azt írja, a kormány sorra úgy dönt a nemzetgazdasági, környezetvédelmi és társadalmi szempontból kritikus akkumulátorgyár-beruházásokról, hogy nincsenek meg az ehhez szükséges költség- és haszonszámítások, elemzések. Legalábbis nyomokban sem lelhetők fel egyetlen nyilvános dokumentumban sem. Aki mégis számolna, annak meg kell elégednie félinformációkkal és a cégek által kötelezően közölt adatokkal. Tényleg így határoz meg iparstratégiát és jövőképet a kormány?

Ez a rendszer döntéshozatali mechanizmusa. Eszükbe jut valami jó ötletnek tűnő dolog, s mivel a kormányt nem érdekli a közgazdaságtan, az olyasmi például, mint az erőforrások szűkössége – ha egy adott erőforrást egy területre koncentrálok, az máshonnan hiányozni fog –, plusz nem akadályozza a fékek és ellensúlyok rendszere, abban a gondolatvilágban él, hogy csak akarni kell és megvalósul. Akkor meg minek számolni? Abból, hogy a világban egyre több akkumulátorra van szükség, levonták azt a logikai következtetést, hogy akkor jó sok akkumulátort kell gyártani. Az olyan apróságok, minthogy megvannak-e ehhez a feltételek, a környezeti adottságok, a szükséges víz, az energia vagy a munkaerő, irrelevánsak. Az, hogy az akkumulátorgyáraknak adott állami pénzek hiányoznak majd az oktatásból, az egészségügyből, a szociális ellátásból, a lakossági infrastruktúrából, a villamosenergia-hálózatból, a vízközművekből, nem számít. Csak a megrögzött ideájuk számít.

Mint amikor Magyarországból a vas- és acél országát akarták létrehozni?

Igen, állítom, hogy nagyon erős a szemléletbeli hasonlóság a klasszikus szocialista iparfejlesztéssel. Az 1950-es években sem számított, hogy nincs se energia, se vas, akarták és kész, annyi különbséggel, hogy a szovjet hadsereg megszállása alatt, és háborúra készülve, a hadigazdaságot erősítve gondolták ki a programot. Orbán Viktoréknak meg csak úgy a semmiből jött a sugallat, hogy milyen jól hangzana: Magyarország akkumulátor-nagyhatalom.

Melyek az ilyen döntéshozatali mechanizmus következményei?

Elég komoly közgazdasági irodalom áll erről rendelkezésre. A most 93 éves Berend T. Iván már 1964-ben megírta, amit tudni kell az első ötéves tervről, ami a vas és acél országát kívánta megvalósítani. A cikkem készítése idején pedig beszélgettünk is vele a mai párhuzamokról. Elképesztő, amikor az ember szembe találja magát az élő történelmi emlékezettel. A tavaly elhunyt mentoromtól, Kornai Jánostól is sokat tanultam a szocialista rendszer elméletéről. A klasszikus szocialista iparpolitika növekedési hajszájában a beruházások prioritást élveztek a fogyasztás felett, és előnyben részesítették a termelőszférát a szolgáltatásokkal szemben. A megvalósítás során preferálták az új létesítményeket a régiekkel szemben, illetve a nagyokat a kicsik helyett. A következmények közismertek. Drámaian visszaeső lakossági fogyasztás, illetve, ha egy kiemelt területbe önti a pénzt az állam, az a gazdaság többi szektorának súlyos lemaradását és környezeti pusztítást idéz elő. A napokban kiderült, hogy nincs elég energia az akkumulátorgyárak ellátására. Mit csinál a kormány? Gázerőműveket épít, ami az áramfejlesztés legköltségesebb megoldása. Plusz az erőművekhez hálózatot is építenek, előbb gázvezetéket, amin érkezhet az orosz földgáz, aztán onnan villamosvezetéket, hogy az áramot elvihessék a beruházási helyszínekre. Ja, és vízközművet is kiépítenek, mert az is kell az akkumulátorgyáraknak. Közben a lakossági víz-infrastruktúra le van pusztulva, a rezsicsökkentés miatt évek óta nem költöttek fenntartásra, nyáron folyamatosan csőtörések és vízkorlátozások vannak az ország jelentős részén.

A csőszerelést nem lehet sikerként kommunikálni, de a világelsőséget igen.

És ez ismét egy párhuzam. A szocialista rendszerben is az volt a lényeg, hogy Magyarország hányadik a különböző termelési világranglistákon. Az a siker egyfajta mérőszáma volt. De lássuk be, attól, hogy Magyarország harmadik a világon az akkumulátorgyártásban, az életszínvonal még nem itt a harmadik legjobb. Arra, hogy adott területen ki hányadik, ott a sport, ami pont erre van kitalálva. Sportolóként anno én is nagyon örültem, amikor az első tízben voltam a magasugrás világranglistáján, de közgazdászként mégis azt mondom, a gazdasági fejlődés végső célja az életminőség javítása.

Valamilyen előnyük azért csak van ezeknek a többezer milliárd forintnyi befektetéseknek. Tud mondani?