Gyurgyák János: A magyar történelem felfalta ezt a nemzedéket is

Az Egyensúly Intézet interjúsorozatot készít meghatározó közéleti szereplőkkel. Ezek egyikét Gyurgyák János történésszel rögzítették, amelyet új rovatunk, a Rendszert váltunk keretében közlünk, a mondandó súlya miatt, két részben. Sorozatunkban olyan személyiségek gondolatait mutatjuk be – elsőként az Új Egyensúly alapítói, Boros Tamás és Filippov Gábor írását közöltük –, akik érvényeset tudnak mondani Magyarország jelenéről és lehetséges kitörési pontjairól.

(1. rész)

Mit gondolsz, milyen országban élünk? Ha egy külföldinek kellene bemutatnod, hogyan jellemeznéd?

Attól tartok, elsőre csupa negatívum jutna az eszembe. Mindenesetre ezeket egy külföldinek biztosan nem mondanám el! Nagyon erőteljesen el kell ugyanis gondolkodnom azon, hogy egyáltalán tudok-e valami pozitívumot mondani a jelenlegi helyzetünkről. Annyira szeretnék, de nem megy. A végén talán csak kisajtolok valami szépet és jót magamból, hogy a képen ne csak a fekete és a szürke ötven árnyalata jelenjen meg. Az ország mai állapotát ismerve ez utóbbi nem lesz könnyű feladat számomra. A legelső jelző, ami eszembe jut, ha a magyar társadalomra gondolok, az az, hogy végletesen individualisták vagyunk. Azt mondanám, egy kicsit még tovább fokozva ezt az egyébként is pesszimista indítást, hogy nagyfokú önzés, az egyéni érdekeink előtérbe állítása és képviselete, a szociális és általában közösségi érzés gyenge volta jellemzi ma a magyarokat. Ez számomra, mint történész számára nem kis problémát jelent, mert sokszor elgondolkodom azon, valójában mi ennek az oka.

A második jelző, ami eszembe jut, az a megosztottság, azaz a magyar társadalom ‒ politikai szempontból ‒ végletesen megosztott és polarizált közösség. Azon is gondolkodni szoktam, hogy ezt a szekértáborokba rendeződő társadalmat egyáltalán mi tartja még egyáltalán össze a kényszeren és a megszokáson kívül. Nyilván a nyelv, de a megszenvedett közös sors és a kultúra már csak erős megszorítással, a történeti emlékezet pedig még ennél is kevésbé. Míg az első jellemvonásra nincsenek végleges történészi-politológusi válaszaim, csupán sejtéseim vagy megérzéseim (az állandó túlélési kényszer miatt az egyéni utak keresése, a közösségi siker hiánya ‒ lásd elbukott forradalmaink, felkeléseink sorsa stb.), a második okait pontosabban ismerem, erre talán sokkal jobban tudok válaszolni, mivel ezzel történészként elég sokat foglalkoztam.

Lakner Zoltán beharangozója a sorozathoz: Rendszert váltunk

Boros Tamás és Filippov Gábor írása: Magyarország jövő időben

A harmadik jelző, és ez se lesz rózsaszín, továbbá számomra ez a legriasztóbb, merthogy azt gondolom, hogy jelenleg a magyar esetében alapvetően egy gyűlölködő és irigy társadalomról van szó. Ez mélyen összefügg az előbb említett megosztottsággal, valamint azzal, hogy a politikai és intellektuális elitek folyamatosan hergelik és elbizonytalanítják az erre egyébként is hajlamos társadalmat, anélkül, hogy tudatában lennének annak, mit is okoznak ezzel valójában, és ahelyett, hogy segítséget nyújtanának neki. Szerencsére sokan vannak ‒ és azt remélem, a jövőben még sokkal többen lesznek ‒ azok, akik felismerik ezt az igazán pusztító veszélyt, azaz még több, a közösségükért tenni akaró, környezetüket csinosító, helyi érdekeiket megvédeni akaró lokálpatrióta terem. A gyűlöletspirálba könnyen belökhető egy társadalom, de abból kijönni annál nehezebb.

Mindazokat a jellemvonásokat tehát, amiket a magyar társadalomról régebben mondani szoktak, én ma sehol se látom. Volt egy műfaj, amit nemzetkarakterológiának hívtak, de társadalomtudósként pontosan tudom, hogy ez igen sikamlós, hogy ne mondjam, mocsaras terület, merthogy nagyon nehéz itt valami megbízhatót mondani és nem szubjektívnek lenni. Ezekben a régi nemzetkarakterológiákban a magyarsággal kapcsolatban mindig előkerülnek a következő jelzők: barátságos, vendégszerető, az idegeneket befogadó, sírva vigadó népesség. Na most szerintem ebből egy szó sem igaz! Az igazi kérdés számomra az, hogy most itt megszakítottságról, egy diszkontinuus társadalomról van szó, vagy a fenti jelzők használata már régen is csak öndicséret és önáltatás volt. A negyedik jelző, amivel a magyar társadalmat jellemezném, nem teljesen negatív, de talán ebben van egy kis vigasz is. Rendkívüli mértékben elégedetlen és végletekig frusztrált társadalomról van ugyanis szó. Elégedetlen egyénekből álló, elégedetlen társadalom. Ha megnézzük az egy főre eső GDP-adatokat, és ezeket összehasonlítjuk más országokkal, akkor a rangsorban kb. az 50. hely körül állhatunk. Durván 200 országból ez nem olyan rossz eredmény, amivel egyértelműen az első harmadba tartozunk. Ez az alapvető elégedetlenség, ez az állandó „panaszkultúra” tehát nem teljesen megalapozott, hacsak nem gondoljuk azt, hogy nekünk a dobogón kellene állnunk. Ezt az elégedetlenséget a mindennapi életben te is meg én is napi szinten érzékeljük. Az elégedetlenség nem feltétlenül negatív tulajdonság, ha az elégedetlenség nagyobb teljesítményre sarkall, de nálunk csak a legritkább esetben ez a helyzet. A „panaszkultúrának” ugyanis érteni vélem a történeti okait, kevesebbet kell mutatnunk, mint amink van, mert a végén még elveszik azt is. A „panaszkultúra” másik oka is nyilvánvaló számomra, ez ugyanis mélyen összefügg egy nemzeti mítosszal: adva van egy kivételesen tehetséges és nagylelkű nemzet, „bokréta Isten kalapján”, amelyet állandóan ver a sors, az ellenségek, a szomszédok, a Nyugat stb. stb., és ezt az ordító „igazságtalanságot” világgá kell kiáltanunk. Nem mondom, hogy a 20. században a jóisten kegyeltjei lettünk volna, de azért ehhez a sorshoz kellett két elveszített világháború és politikai elitünk egyéb szerencsétlenkedései. Szóval ez így egy elég lesújtó kép, amit fölfestettem. Két tanulmány kapcsán, amiket mostanában írogattam (Trianon-dilemmáink, Ady-dilemmák) sokszor elmerengtem azon, hogy mi ennek az oka.

Azt hallom ki a szavaidból, hogy nem volt mindig ilyen a magyar nemzet, a magyar ember. Nem voltunk mindig ennyire individualisták, nem mindig a kényszer tartott össze minket. Hol történt a törés?

Alapvetően a 20. századi magyar történelemben és társadalomban kell keresni az okokat, hacsak nem akarunk Mohácsig visszamenni ‒ de nem akarunk! Hol máshol kereshetnénk! Nem gondolom ugyanis, bár nagy híve vagyok a szociálpszichológiának és az individuálpszichológiának, hogy ennek valamiféle pszichológiai okai lennének. Ezzel szemben úgy vélem, hogy itt valami végzetes történt a magyar társadalommal a 20. században, itt valami végzetesen elszakadt. Az a kontinuitás, ami századokon keresztül végül is nagy nehézségek között, de fenntartotta a magyar népességet, a 20. században megszakadt, és a magyarság több máig ható mély sebet kapott. Ennek a megszakítottságnak a legnyilvánvalóbb jele az, hogy hány rendszerváltás történt a 20. században Magyarországon. Tíz fölött van ugyanis a rendszerváltások száma, és itt nem arról van szó, hogy egy kicsit megváltozott volna a rendszer és a keret, hanem egymástól gyökeresen más rendszerek alakultak ki (vagy erőltettek rá a magyar társadalomra) a szélsőjobbtól a szélsőbalig, majd azután újra oda-vissza.

Azt gondolom tehát, hogy pesszimizmusunk okai nem teljesen légből kapottak, nem jártunk valami jól ezzel a 20. századdal. Az az igazság, hogy szerencsétlen, peches nép voltunk ebben a században, megfejelve mindezt alkalmatlan politikai elitekkel, mint ahogy azt Arany János megfogalmazta: „lássuk, uramisten, mire megyünk ketten!” Én két ilyen meghatározó törést említenék, ami nagymértékben megváltoztatta a magyar történelmet és társadalmat: Trianont és 1944‒1945-öt. E kettő után Magyarország nem ugyanaz volt, mint annak előtte, hanem gyökeresen más! Talán az sem véletlen, hogy nem 1918‒1919-et, nem 1956-ot és nem 1989-et mondtam, bár ezek sem voltak piskóták és minden hatás nélküliek a magyar társadalomra. Szerintem ez volt az a két súlyos törés, amiket nagy valószínűséggel nem tudtunk feldolgozni mind a mai napig.

És akkor jöjjön a beígért pozitívum: ilyen 20. századi kataklizmák után mégiscsak itt vagyunk! Legyen tehát a pozitív jelző a túlélő, az a nemzet, amely még a jég hátán is megél. Túléltük tehát a számunkra rendkívül rosszul alakult történelmünket, a két elveszített világháborút, az elvetélt forradalmainkat, az orosz megszállást, végül pedig az újra és újra visszatérő autokratikus rendszereket. Van tehát bennünk valami életrevalóság, valami megfoghatatlan túlélő képesség, ugyanakkor ‒ nem tudok rá jobb jelzőt ‒ valami jobbágyi alázat és beletörődés, hogy mindez velünk megtörténhetett.

Összegezve, amit mondani akarok, hogy egyrészt valóban itt van nekünk ez a rosszul alakult 20. századi történelmünk, ugyanakkor erre még rá is tettünk egy lapáttal, mintha ez még nem lett volna elég, kellett hozzá egy kis önsorsrontás is. És még valami, amit nem biztos, hogy meg fogsz érteni, hiszen te már egy másik generációhoz tartozol. Én magamat „ősfideszesnek”, „Fidesz-nemzedékinek” mondanám, jóllehet sohasem voltam párttag. (Ma már persze inkább a „Fidesz-árvák” közé tartozom, ha tartozom egyáltalán valahova.) Tudom, ott voltam, a saját szememmel láttam, nem lehetett engem ennyire átejteni, ez a nemzedék ‒ beleértve sok mai „nagy embert”, sőt magát a „vezért” is –, nem ezt akarta, ami ebből lett! Egészen biztosan mondhatom, hogy mi nem ezt akartuk, de valahogy a történelem és a múlt erősebbnek bizonyult. Bizonyosan nem akartunk ebbe az egész hülye múltunkba beleszédülni, nem akartuk, hogy a múlt legyőzze a jövőt, mégis ez lett. Ezért ‒ legalábbis akinek még megmaradt egy kis lelkiismerete ‒ minden nemzedéktársam felelősséggel tartozik, ki-ki helyzete és pozíciója szerint, leginkább persze az, aki ezt az egészet kitalálta, és most O1G-zik, végül pedig aki az „élre” került, és ‒ ma úgy tűnik ‒ mindent elfelejtett, amiért valaha lelkesültünk és amit valaha meg akartunk valósítani. Mert hogy nem ezt, nos, az számomra egészen bizonyos!

És ez vajon csak magyar sajátosság? A 19–20. század azért megtépázta Közép-Európát: államok jöttek létre és szakadtak szét, így akár Lengyelország vagy Csehország is léphetett volna hasonló útra. Több országban megfigyelhetőek ezek a sajátosságok, ez az önsorsrontás, vagy csak Magyarországra jellemző?

Azokat a társadalmakat csak mint külső szemlélő figyelem, tehát nem vagyok annyira mélyen bennük. Ezek ugyanis olyan finom és lelki dolgok, amikhez a tudás, az ismeret, az ész kevés, ezekhez az kell, amit az ember leginkább a saját bőrén érez. Tehát nem csak megtanul, hanem amit átél és megérez! Szóval olyan mindennapi tapasztalatok, mint például hogyan vezeti az ember az autóját, és akkor beszólnak, hogy a „kurva anyád”, miközben semmit sem tett, csak ötvenöttel ment és nem hatvannal. Mindketten ezernyi ilyen vagy ehhez hasonló napi történetet tudnánk elmesélni. Az általad említett országok 20. századi sorsában volt valami pozitív is: elnyert függetlenség, gazdasági fellendülés, miegyebek. Mi a függetlenséggel együtt Trianont kaptuk. De túlozni sem kellene: mi panaszkodunk a történelmünkre, de hát akkor mit szóljanak a baltiak? Az se volt leányálom. Tehát mégiscsak van valami ebben a magyarságban, ami számomra még sok évnyi-évtizednyi kutatás után is megmagyarázhatatlan. Tudok történeti érveket, történeti okokat felsorolni, de ez mégsem elégséges a magyarázathoz. Ki érti ezt az önsorsrontást, ezt az egymással szemben érzett bizalmatlanságot és gyűlöletet? A történetkutatás során el tudtam jutni egy bizonyos pontig, de ezen túl meg kell állni, és azt kell mondani, hogy ezt már nem tudom racionálisan értelmezni.

Változott valami a rendszerváltástól kezdődően a magyar társadalom mentalitásában?

Erről már nemcsak történeti tudásom van, hanem nagyon is a saját bőrömön éreztem, tehát igenis vannak erről határozott elképzeléseim. Nekem fixa ideám volt még a századvéges időkben a nyolcvanas évek közepén – tehát még jóval a Fidesz megalakulása előtt, és gondolom a többiek is így érezték, bár ma már ebben sem vagyok száz százalékig biztos ‒ hogy snitt, hogy cezúra, hogy kell húzni egy határozott és világos vonalat. Bár tudomásul kell venni a történelmet, föl kell tárni, meg kell ismerni és a többi és a többi, de most valami egészen mást kell csinálni, amit a múlt, a történelem nem tehet tönkre, nem fertőzhet meg. Ki kell törni egyszer végre ebből az ördögi körből, nem lehetünk örökké történelmünk foglyai. Ezt egyébként ma is így gondolom. Volt közöttünk akkor egy általánosan elfogadott elv, amit úton-útfélen kissé nagyképűen hangoztattunk egymás között, nevezetesen, hogy ezek a vén hülyék menjenek már a francba, hagyjanak bennünket egy normális országot építeni. S ez vonatkozott mind a komcsikra, mind pedig az MDF-esekre és az SZDSZ-esekre. Összeállítottunk egy századvéges népi-urbánus számot, amiben ezek az öreg népiek meg öreg urbánusok egymásnak estek, és ennek volt egy határozott leleplező célja: mondják el, hogy mit akarnak, de utána hagyjanak már bennünket békén. Elmondhatják, hogy mit gondolnak, és aztán mehetnek a levesbe… Elnézést a nyelvezetért, de akkor kb. így gondolkodtunk és beszéltünk. De nem mentek. És ettől a ponttól kezdtem nem érteni a történéseket.

Egy: sem a népiek, sem az urbánusok nem mentek, sőt megerősödtek és megkezdték háborújukat egymás ellen, mintha ez lenne az átalakuló ország legfontosabb problémája. Miközben emberek tömegei kerültek az utcára, emberek tömegei egzisztenciális gondokkal küzdöttek. Kettő: a kommunisták négy év után visszajöttek, mintha mi se történt volna. A kádári létbiztonság fontosabb volt a választóknak, mint a nehezen visszaszerzett szabadság. Három: eddig még látszólag minden rendben van, gondoltam, nem ismerem elég mélyen a magyar történelmet és a magyar társadalmat, pedig hát egyfelől végzett történészként-szociológusként, másfelől mélyről jött vidékiként voltak bizonyos ismereteim. Soha nem gondoltam azonban, hogy a múlt, a történelem lehet annyira erős, hogy képes legyőzni a jelent és a jövőt. De mindenekelőtt, hogy képes berántani a szakadékba az én barátaimat is. Tisztelet a kevésszámú kivételnek! Azt, hogy egykori barátaim újra felépítenek egy autokratikus rezsimet, amely a feltétel nélküli hűségre épít, egy korrupt, manipulált, kontraszelektív politikai rendszert hoznak működésbe, ennek minden kellékével, velejéig hazug médiájával és sekélyes, már-már komikus propagandájával, és ‒ főleg ‒ hogy ezt a magyar társadalom minden további nélkül beveszi, na, ez már sok volt nekem. Ma már talán jobban értem a történéseket, egyrészt a magyar társadalom ehhez a paternalizmushoz szokott, másrészt mindez egyben kényelmes álláspont is: az autonómia és a szabadság állandó kihívást jelent, döntést és erkölcsi tartást kíván, ellenben a feltétlen lojalitáshoz sokkal kevesebb is elég. Aggaszt engem eléggé az Orbán-rendszer is, de az csak elmúlik egyszer, ennél sokkal jobban nyugtalanít a magyar társadalom állapota, amely mindezt, és a sok ezt megelőző rezsimet is eltűrte!

Itt van még az a megválaszolatlan kérdés, hogy Orbán Viktor miért ezt az utat választotta, vagy miért kényszerült erre? Azt a magyarázatot ugyanis, amivel ma az ún. ellenzék eteti a közvéleményt, nevezetesen, hogy ‒ kis túlzással ‒ az ördög szállt le Budapestre, mint a Bulgakov-regényben Woland Moszkvába, és ennek következtében talán én lennék Névtelen Iván, a költő, aki mindezt nem vette észre, nos, szerintem ez enyhén szólva nem igaz. És nem elsősorban a szerencsétlen Névtelen Iván miatt, nem vagyok sértődékeny, ellennék én ezzel a szereppel, ha igaz volna! De nem igaz: ott voltam, a saját szememmel láttam, ezt nem lehet el- vagy megjátszani. Sokkal inkább tehát azt gondolom, hogy a szörnyűséges magyar múlt felzabálta ezt a nemzedéket is, köztük egykori barátaimat. Nem tudom mással magyarázni a folyamatokat, csak a történelem erejével, racionálisabb megfogalmazásban: a népességbe rögzült viselkedésformákkal. S ez annál is tragikusabb, mert most végre a saját lábunkra állhattunk volna, az Európai Unió ugyanis nem azt várta el tőlünk, hogy egy ilyen rothadt, kontraszelektált autokratikus rendszert építsünk ki. Azt azért nem mondanám ‒ ennyire nem vagyok naiv ‒, hogy pontosan az ellenkezőjét várta. Semmit sem várt és vár el tőlünk, talán azon túlmenően, hogy lehetőleg ne legyen nagyobb, a balkánihoz hasonló felfordulás. A miniszterelnök ezt ismerte föl zseniálisan: ha béke van, az üzlet megy, akkor azt csinálok a homokozóban, amit csak akarok, és főleg, amit az ott lévők megengednek. Mi pedig ‒ a fentiekben leírt társadalomtörténeti okok miatt ‒ mindent ráhagytunk. Ehhez persze kellett egy olyan akkori kormányzat is, amely végső soron szerencsétlenkedéseivel, a társadalom iránti érzéketlenségével, a Nyugat felé megnyilvánuló szolgalelkűségével lehetővé tette az alkotmányozó kétharmadot. S részükről a mea maxima culpa máig nem hangzott el, mindenesetre valóban könnyebb állandóan „ördögöt kiáltani”. Ez a Medgyessy- és Gyurcsány-féle alapvető kormányzati alkalmatlanság azonban csak az érem egyik oldala. A másik: ki kell-e föltétlenül használni a kétharmados helyzetet egy konszenzus nélküli új alkotmány társadalomra való ráerőltetésére, ennek minden mai következményével.

Orbán Viktor tehát nem a nehezebb utat választotta, azaz a társadalom autonómiára nevelését, hanem a számára sokkal-sokkal könnyebbet. A kétharmad birtokában nem „normális” országot akart, hanem csak normalizáltat! Arra a kérdésre, hogy miért is tette, amit tett, szerintem ma még nem lehet egyértelmű választ adni. Lehetséges egy cinikus válasz is: rájött arra, hogy ezeknek ez kell, és ezt az igényt ő örömmel kiszolgálta! Ezt én nem hiszem, de teljesen kizárni sem tudom. Lehetséges egy mérsékelten jóindulatú magyarázat is, nevezetesen ‒ és az ő esetében ez paradoxon a javából ‒ arra gondolt, mint egykor a bolsevikok: „keresztülhazudjuk magunkat az igazságig”. Minden forrást (magán)kézbe veszünk, rászabadítjuk az országra a propagandát, egyszer s mindenkorra lehetetlenné tesszük „az ellenség visszatérését”, vagy ha ez mégis megtörténik, akkor ez csak átmeneti lehet, hiszen ott állnak majd üres kézzel egy tőlük sokat váró társadalommal szemben. A rosszabb verzióról, amit az „ördög szállt le Babilonba” formulával jeleztem, föntebb már volt szó. A fő kérdés tehát a következő: el lehet-e jutni hazugságokkal az igazságig? Történészként ma csupán csak annyit mondhatok, hogy majd meglátjuk, az eddigi história mindenesetre még alig produkált ilyen esetet. Az „igazság” valahogyan mindig eltűnt a végére. S van egy engem legalább ennyire foglalkoztató dilemma: vajon tudja-e, hogy hosszú távon ez életveszélyes stratégia. Annál az egyszerű oknál fogva, mert a politikai rezsimek nem tartanak örökké, és különösen a személyre szabottak nem. De mi lesz az országgal azután?

(Az interjú 2. része a Jelen június 10-dikei számában, a jelen.media oldalon június 15-től lesz olvasható.)

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.