Petike Áron Hajt a romlott vérem

Ficza István: A színpadon biztonságot érzek

Félek, hogy lemaradok dolgokról, hogy sokkal később jönnek az életemben azok, amiket már most szeretnék. Nem akarom összehasonlítani magam mással, ha nekem ez az utam, akkor ez – mondja a Jelennek Ficza István, az Örkény színház művésze, akivel nemcsak az előadások nélküli időszakról, hanem szakadékokról, küzdelmekről és zaklatásokról is beszélgettünk.

A Jelen podcast augusztus 16-i adásának szerkesztett változata.

Mikor voltál utoljára a színpadon nézők előtt?

Júniusban kétszer játszottuk a Tótékat. Előtte 2020 novemberében álltunk le, aztán karácsonykor és év végén otthon voltunk. Akkor volt a Vers csak neked, amikor felhívtuk azokat, akik kértek tőlünk ilyen ajándékot. Ezt Gálffi László kollégánk találta ki. Van ennek előzménye, hiszen évek óta műsoron van a színházban az Anyám tyúkja 1. és az Anyám tyúkja 2., ami csak versekből áll. Azt mondta Laci, ha már van ez a verses est, akkor mi lenne, ha ebben a nehéz időszakban telefonon, egy színész egy embernek mondana verset. Ezt nagyon jó ötletnek tartottuk. Beindult, és nagyon szerette a közönség is. Rengetegen regisztráltak a határon túlról is.

Milyen érzés színészként ilyet csinálni?

Azt élveztem ebben a feladatban, hogy olyan emberekkel beszélgethettem, akikkel nem feltétlenül találkoznék személyesen. Orvosokkal, történészekkel, nyugdíjas pedagógusokkal – színházba járó emberekkel. Mindig beszélgettünk a vers előtt. Kellett némi idő ugyanis, hogy mindenki ráhangolódjon a helyzetre. Volt, aki annyira meglepődött, és annyira jól esett neki, hogy a könnyeivel küszködött. Nagyon izgalmas volt.

Otthoni környezetben nem nehezebb átszellemülni?

Inkább valamennyivel még könnyebb is, mert ad egyfajta védettséget az, hogy nem szemtől szemben ülünk egymással. Biztos zavarban lettem volna, hogy ha négyszemközt kellett volna verset mondani, de ez így, ezen a módon, inkább felszabadított.

Felismertek téged, tudták, hogy ki vagy?

Többnyire tudtak azonosítani. A határon túliak nem mindig, mert ők nem feltétlenül voltak az Örkény Színházban.

Aztán elkezdtetek streaming előadásokat is készíteni.

Abban is az volt az érdekes, hogy nincs reakció. Semmi. Aztán persze ehhez is alkalmazkodik a színész, és a kamerának játszik, sőt jobban figyel magára és a partnerére is. De A hattyúnál például azt éreztem, hogy nagyon kéne a közönség, mert nélküle valahogy nem az igazi. Sterilebb, szárazabb lett tőle az előadás. Mindent megtettünk, de mégsem volt meg az a tempója, nem volt benne annyi energia, amennyit a közönség tud hozni. Ezt csak a közönség jelenléte tudja kiváltani. Hiányzott a kémia, a kapcsolat, ami létrejön a nézőtér és a színészek között.

Aztán a streaming előadások is leálltak. Miért?

A vírushelyzet a társulatra nézve is veszélyes volt. de a mi színházunkban figyeltek a lehető legnagyobb biztonságra: Mácsai Pál és Bagi Andrea gazdasági igazgató nagyon vigyáztak, hogy minden rendben legyen. Ezért leálltak az élet stream-ek is. Szerencsére sokféle korosztály van a színházunkban, de ez felelősség is ilyen helyzetben. Amikor még nem volt vakcina, Pogány Jutkára azon nyomban ráparancsoltak, hogy ne jöjjön be a színházba. A Zűrzavar című előadásunkat úgy játszottuk le, hogy az ő szövegeit egymás közt osztottuk fel.

Aztán volt egy hosszabb kihagyás. Mennyire volt megterhelő színház nélkül?

Szerencsére jól alkalmazkodtam ahhoz a helyzethez, hogy nincs színház. Volt időm könyvekre, magamra, átgondolni sok mindent, például azt, hogy mivel vagyok nagyon elégedetlen akár szakmai téren, akár a magánéletemben.

És a szakmán belül mivel vagy elégedetlen?

Engem hajt a „romlott vérem”, félek, hogy lemaradok dolgokról, hogy sokkal később jönnek az életembe azok az élmények, feladatok, amiket szeretnék. Nem akarom összehasonlítani magam másokkal, ha nekem ez az utam, akkor ez, tudomásul kell vennem. Csak néha jó lett volna és jó lenne olyan szerepeket kapni, amelyek a koromnak is megfelelnek és nagyobbak – olyan szerepeket, amelyeket már meg tudnék csinálni és bőven elbírnék.

Az Örkény Színház projektjében neked Lackfi János írt verset. Elhangzik benne, hogy ,,minden művészetek felett áll a színész, de ha kétméteres, egy nagy bukta kinéz…”, a következő versszakban pedig ,,nem leszek Trepljov és már Miskin sem talán…’’ Ezt te is így gondolod?

Ez nagyon érdekes feladat volt. Kalapból kellett húznunk ugyanis, és én Lackfit húztam. Az volt a feladatunk, hogy konzultáljunk a költővel, hogy ránk, személyre szabottan írjanak verset. Eszembe jutott, hogy ha már magamról beszélhetek egyes szám első személyben, akkor jó lenne megfogalmazni azt, hogy szakmailag elégedetlen vagyok. Ne feltétlenül azt mondjam, hogy milyen szép a színészpálya. Nagyon sok szomorúsággal, elégedetlenséggel és boldogtalansággal jár. Erről beszéltem Lackfinak. Kaptam olyan kritikát például – ez jelenik meg a versben –, hogy túl magas vagyok, nehéz nekem partnert találni. De mondtak olyat is már, hogy túl sötét a szemöldököd. Ledöbbenek amikor ilyeneket hallok, de igazából nem tudok mit tenni.

23 évesen kerültél be az egyetemre, negyedik próbálkozásra. Mi vitt el még három sikertelen kísérlet után is a felvételire?

Nem tudtam mást elképzelni magamnak. Negyedikes koromban, a gimnáziumban bekerültem egy amatőr színjátszókörbe. Jól éreztem magam a színpadon, tetszett a közeg – úgy gondoltam, igen, nekem itt a helyem. A színpadon biztonságot érzek, ami talán hiányzik a hétköznapokból. Azért is szerettem volna színész lenni, hogy olyan lehessek, amilyen a magánéletben nem vagyok vagy lennék. Olyan érdekes, hogy a színpad elhiteti velem, hogy ez a szerep tényleg én vagyok. És erre vágytam. Nagyon-nagyon szeretek színész lenni, nem tudnék mást csinálni. Persze, amikor csalódott vagyok, néha azt érzem, olyan jó lenne ott hagyni, ha már ennyire tud fájni sok minden ebben a szakmában. Mondanám, akkor csinálok mást. De nem tudok.

Felvidéki vagy, szlovák állampolgár. Ez okozott-e bármilyen nehézséget az egyetemi éveid alatt?

Mindig attól féltem, hogy határon túliként sokkal komplikáltabb bekerülni az egyetemre, nehezebben rúgok labdába egy magyarországi magyarhoz képest. Otthon is mindig azt mondták, sokkal kevesebb esélyed van. Ezekkel az érzésekkel meg kellett küzdeni, de annak, hogy miért mondták ezt nekem ott, ahol felnőttem, egyszerű oka volt. A szülőknek, a nagyszülőknek a szocializmusban nehéz volt átjönni Magyarországra tanulni.

Volt tájszólásod?

Annyira erős nem. Kicsit palócosan beszéltem. Lehetett érezni, hogy zártabbak az „A” hangzóim. Az egyetemen másodikban szenvedtem a Kleist-szövegekkel, hogy a számra üljön. Minden óra azzal ment, hogy a tanár nem érti, mit mondok, mert rosszul beszélek. Eléggé nyomasztott, hogy ezt állandóan szóvá is tették.

A Vaknyugat című előadásban palócosan beszélsz. Miért?

Ennek a darabnak és egy másik McDonagh drámának néhány jelenete volt a vizsgánk az egyetemen. Gothár Péter megkérte Borbély Alexandrát, hogy az igazi anyanyelvén beszéljen, ami a palóc. És megkérte Szandrát, hogy Pálos Hannát is tanítsa meg. Szóval ők már eleve palócosan adták elő a vizsgán is. Akkor még fel sem merült, hogy én is így játsszak. Aztán a Kultúrbrigád felkeresett minket, hogy jó lenne, ha ezt az egész előadást létrehoznánk az Átriumban. Az egyik próbán Gothár azt mondta nekem: „Úgy, mint otthon”. Onnantól kellett palócosan beszélnem. Kérdeztem, nem lesz-e furcsa, hogy a többiek nem így beszélnek? „Csak csináld!”, jött a válasz.

Gothár Pétert kirúgták a Katona József Színházból egy zaklatási botrány miatt. Ezen kívül még olyan vádak is érték, hogy lekezelő egyes diákokkal, abuzívan dolgozik. Te mit tapasztaltál ebből?

Nehéz erről beszélni. Szomorú, ami történt, de megváltoztatni nem tudjuk. Nekem az életem legjobb munkája volt a Vaknyugat. Nagyon sokat köszönhetek Gothár Péternek, nagyon szerettem vele dolgozni.

És érzékeltél bármit abból, hogy azokkal a színészekkel, akiket nem tart tehetségesnek, kegyetlenül bánik?

Nekem is vannak tanítványaim, és ilyenkor mindig eszembe szokott jutni, hogy vajon bennem van-e ilyesmi. Vannak ugyanis olyanok, akikben nagyobb tehetséget látok, azokra biztos, hogy máshogy nézek, mint azokra, akiket kevésbé tartok tehetségesnek. Nem könnyű ezt bevallani és ügyesen kezelni, jó pedagógusnak maradni.

Tapasztál abuzív viselkedést a részéről?

Amikor én színpadon voltam, ilyet nem tapasztaltam. Az a véleményem, hogy mindenki, aki ilyet tapasztalt vele kapcsolatban, beszéljen, ha úgy tartja jónak. Én nem tudok ilyesmiről beszámolni.

Mit tehet egy színész, ha folytonosan megalázza egy rendező?

Kár, hogy a színészeknek nincs egy szakszervezetük, amely megvédené őket, kiállna mellettük. Nem vagyunk olyan helyzetben, mint a nyugati színészek, ők inkább védettek, sokkal jobban ki tudnak állni magukért. Itt most kezdődik ez a folyamat, hogy egyesek szembe mernek menni az autoritással, szóvá mernek tenni dolgokat. Hála istennek, hogy vannak ilyen emberek, akik úttörők ebben.

Ha veled valaki nem megfelelő módon beszél, szóvá teszed?

Bár tudnék ilyen bátor lenni. Azt hiszem, kicsit gyáva vagyok én ilyen téren. Sokkal inkább az a jellemző, hogy belülről emésztem magam. Egyszer történt csak meg, hogy egy jelenetből kisétáltam a próbán. Egy idősebb rendőr szerepét kaptam meg, és azzal próbáltam megmutatni, hogy idős vagyok, hogy asztmás rohamot imitáltam, amikor üldöztem valakit egy jelenetben. Felszólt a rendező, hogy nem kell itt eljátszani A kaméliás hölgyet. Akkor azt éreztem, hogy ez sok, és kimentem a színpadról. Úgy gondoltam, és ma is így látom, ha már ezt a szerepet kaptam, akkor meg kellett volna próbálni engem megérteni, miért gondolkozom így a feladatról.

A járvány nehézségeivel párhuzamosan modell- és vezetőségváltás volt a Színművészeti Egyetemen. Máté Gábor osztályába jártál. Ti, a volt diákjai búcsúztattátok a Vas utcában. Mit éreztél ekkor?

Arra gondoltam, milyen büszke lehet végignézve a rengeteg hallgatón, akit ő tanított. Azt is éreztem, hogy ez már nem az a hely lesz, ahova én vágytam. Nem tudom, hogy az új tanárok ugyanazt jelentik-e majd a fiataloknak, mint nekem annak idején Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Székely Gábor, Hegedűs D. Géza, Máté Gábor.

A színházi szakma kettészakadtsága nyomaszt?

Igen. Kár, hogy beleszól a politika vagy bármi más a mi kis szakmánkba. Szűk és skatulyázós a színészek világa, emiatt nehéz kitörni vagy váltani. Nem úgy működik, mint Németországban vagy Svájcban, illetve egyéb németajkú területeken, hogy ha úgy döntenek, akkor tudnak Ausztriában, Kölnben, ­Münchenben, Bécsben játszani. Ők tudnak váltani, van lehetőségük újat kipróbálni, így a társulatok is frissülnekj.

Mint színész, tudsz bármit tenni, hogy javíts ezen a helyzeten?

Folyamatosan próbál valamit tenni az ember, hogy ez a szakadék ne legyen ilyen mély. De be kell látni, hogy nehéz véleményt nyilvánítani valamivel kapcsolatban, ha a másikon szemellenző van. Ezen nem lehet segíteni.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.