Láng Zsuzsa Hegedűs D. Géza: Megrendítő, ahogy a Lear királyban magunkra ismerünk

Hosszú és keserves bezártság után katartikus előadással nyitott újra a Katona József Színház, Shakespeare Lear királya felkavaró érzéseket ébresztett a nézőkben: az embertelen hatalomvágy és a nagyon is emberi ostobaság, az árulás, a gazdagság gőgje és a testi-lelki kiszolgáltatottság konfliktusai mindenki számára ismerősek a színház falain kívülről is. Hegedűs D. Gézával, az előadás címszereplőjével a nagyformátumú rendezésről, a tökéletes csapatmunkáról és arról beszélgettünk, vajon miért nem változott jottányit sem az emberi természet több, mint négyszáz éve.

Váratlan, de nagyon szerencsés találkozásnak tűnik a Vígszínház egyik meghatározó művészének vendégjátéka a Katonában. Meglepte, amikor Zsámbéki Gábor felkérte a közös munkára?

Mivel az egyik legnagyobb léptékű színházi személyiség, alkotó ember, aki a pályája elejétől társulat-építő, radikális színházi nyelvújító, színigazgató, a felnőttnek tekintett közönséggel együtt gondolkodó rendező hívott fel tavaly tavasszal, a pandémia első szakaszában – és ez valóban váratlanul ért.

Komolyan megkérdezte tőle, hogy melyik szerepre kéri föl?

Igen, amire Gábor szintén egy kérdéssel válaszolt: „Hogyhogy melyikre...?”. Aztán elkezdtük a próbát október közepe táján, amit november 23-án félbe kellett szakítani a járvány újabb brutális támadása miatt. Eredetileg december 20-án lett volna a premier, úgyhogy nagyjából félidőben jártunk, és nagyon érzékeny, a felfedezésnek egyik nagyszerű periódusában érte a társulatot a zárlat híre. Szerencsére Gábor úgy döntött, hogy nem engedjük el a darabot. A kényszer hatására digitális térben folytattuk a próbákat. Ha már bezárkózva kell élnünk, és zoomon kell kommunikálnunk, ami nagy fegyelmet, szoros időbeosztást, komoly koordinációt igényelt mindenkitől, az egész társulat odaadóan csinálta végig az egészet. Lépésről lépésre, jelenetről jelenetre hoztuk létre a virtuális találkozásokat. Végül az a sok-sok energia, ami ez alatt az idő alatt összegyűlt bennünk, robbanásszerű hatást váltott ki, amikor visszatérhettünk a Katona színpadára. Ahol már várt minket Khell Csörsz monumentális üres tere, egy domborzatos, kiszámíthatatlan, bizonytalan felületű, végtelenül furcsa világ, ahol minden megtörténhet velünk, ami az emberrel megtörténhet.

Ahhoz képest, hogy Lear története több mint négyszáz éves, kicsit gyanúsan rímel a korunkra: járvány volt akkor is, és ahhoz sem kell vájt fül, hogy a társadalmi áthallásokat érzékelje a néző. Akkor pestis dúlt, most covid, de ahogy a színpadon el is hangzik, „a rongyos ruhán át meglátszik a bűn, de prém és bunda mindent eltakar” – négyszáz éve semmit sem változtunk.

Shakespeare korában rendkívüli érdeklődés volt az antik filozófia és irodalom iránt. Rácsodálkoztak a művekre és találtak valamiféle rokonságot, visszaigazolást a kor gondolkodásából. Shakespeare nyilvánvalóan olvasott Platónt, és hozzá hasonlóan nem a részleteket kereste, hanem saját korát történelmen kívül helyezve – az abszolútumot. És azt hiszem, hogy a shakespeari gondolkodás a Lear esetében már a darab születésekor is történelmen kívül van helyezve. Viszont az emberi reakció a hatalom mechanizmusának a működésére, az ember érzelmi, intellektuális, biológiai jelenléte a világban úgy helyeződik kívül a történelmen, hogy közben az abszolútumot, az eszenciát keresi a szerző. Bárki odafordulhat ehhez a darabhoz éppen azért, mert alapvetéseket taglal, amelyekhez viszonyíthatóan a létezés morális alapon, érzelmi alapon, intellektuális alapon élhető meg. Megrendítő, hogy magunkra ismerünk.

De ahány Leart láttam eddig – mind másról szólt.

Azért, mert mindegyik rólunk szól. És az a szerencse, hogy kiderül: csak akkor van értelme ilyen próbára tévő műhöz fordulni, ha a társulat, amelyik ezt létrehozza, úgy tekint a szerzőre, mintha kortársunk lenne.

Nádasdy Ádám zseniális fordítása kortárssá teszi Shakespeare-t...

Ádám ehhez hihetetlen segítséget nyújt, az ő jóvoltából mi a saját nyelvünket beszéljük. Nagyon nagy élmény nekem, mint színésznek, hogy a hosszú próbafolyamatnak köszönhetően észrevétlenül belekerültünk Shakespeare agyába. És amikor próbatételek elé állítódtunk – mert állítódtunk, gyakran –, akkor vele tudtunk beszélgetni. Ami szintén fontos momentum a darabban, hogy valóban járvány kellős közepén született, és ahogy saját alapélményeinkből is láthatjuk, sokféle a viszonyunk a járványhoz is. Évekkel ezelőtt megcsináltam a Vígszínház házi színpadán Albert Camus regényének, a Pestisnek a monodráma változatát. Az is az anatómiája a közösségnek, hogy hányféleképpen viszonyulunk az ilyen helyzethez. Ki a hatalmi pozíciójából, ki az egzisztenciális helyzetéből, ki az érzelmi kiszolgáltatottságából, ki a hivatásából, ki az érzelmi kitettségéből fakadóan. Shakespeare nem engedett semmiféle közhangulatbéli csábításnak, nem engedett felmenni transzcendensbe, lekényszeríti az egész történetet a földre. „Tíz körömmel nyúzza le farkaspofádról a bőrt” – tíz körömmel nyúzza le minden szereplőről a sallangot. Lear király már a semmi közepén, otthontalanul kóvályog, lerongyolódva, kutyák által kergetve, pocsolyából oltva a szomját, a senki földjén, már csak egy födél nélküli a világ számkivetettjei között. Megrendítő és varázslatos, hogy Lear a megvakított, utcára dobott Glosterrel úgy társalog a pusztában, ahogy Estragon és Vladimir, Godot-ra várva.

Milyen vendégségben lenni egy másik társulatban?

Azt hiszem, hogy a színészek közössége szűk társadalom. Folyamatosan tudunk egymásról, figyeljük egymást, hiszen föl tudnám sorolni a partnereim jobbnál jobb alakításait, akár évtizedekre visszamenőleg is. Egyek vagyunk, azt hiszem, szembesülni akarunk azzal, hol, milyen arcuk van a különböző színházaknak. Inspirál mindannyiunkat. Aszerint létezünk a világban, ahogy ránk találnak rendezők, vagy színházvezetők által a ránk osztott szerepek. Persze, az ember individuális lény, de csak a partnerekkel, valamennyi alkotótárssal együtt születhet jó előadás.

Ami a csapatot illeti, ebben az előadásban szép számmal vannak egyetemisták, gyanítom, hogy tanítványa is akad köztük...

Nagyszerű érzés, nekem időközben barátaim is lettek, nem csak kollégáim. A tekintély falai a színpadon leomlanak, mindenki ugyanarról a startvonalról indul, tiszta lappal. Persze, van tapasztalat, de a szorongás, a sokismeretlenes egyenlet megoldásának feladata közös. Pillanatról pillanatra haladunk. Amikor csináljuk, akkor egymástól kapjuk az inspirációt: a tekintetekből, a könnyekből, izzadságcseppekből, szavakból, a szépségből, erőből, az ütközésekből. És mindenki részese az egésznek. Rajongok a fiatalokért, és ebből az előadásból is néhányan a tanítványaim voltak, Dankó István, Keresztes Tamás, Kocsis Gergely is.

Osztályt indított az SZFE-n, de ugye ott tavaly kicsusszant az oktatás a rendes kerékvágásból.

Megmondom őszintén, hogy komoly morális problémát és emberi nehézséget jelentett a kérdés: hogyan legyen tovább. A színész és rendező diplomámat a főiskolán, illetve egyetemen szereztem, ott védtem meg a doktori disszertációmat, ott habilitáltam. 1987 óta tanítok az SZFE-n, volt mestereim, Horvai István és Kapás Dezső tanár urak hívtak maguk mellé tanársegédnek, akik mindketten a Vígszínház korszakos rendezői voltak. Azóta számtalan nemzedékkel találkoztam, és pontosan egy évvel ezelőtt, már a pandémia időszaka alatt, áprilistól kezdve hétszáz felvételiző hallgatót kellett három fordulóban felvételiztetnünk, az utolsó rostán pedig harmincheten jutottak túl. Végül tizennégy tehetséges fiatalt vettünk fel. Az én dilemmám az volt, hogy kollégáimmal együtt én választottam őket az osztályomba, az ország területéről és a határon túlról, márpedig ez mester-tanítvány viszonyt feltételez. Most, a vizsgaidőszak alatt, reggeltől estig együtt vagyunk, megtanulunk közösen gondolkodni és megpróbáljuk megtalálni azt a közös nyelvet, amiről már beszéltünk a Lear király kapcsán is. És akkor most mi legyen? Felálljak és itt hagyjam őket? Megtehetem velük? Megtehetem a családjukkal? Hogyan tudok nekik öt éven át infrastruktúrát teremteni, kollégiumi szállást, ösztöndíjat adni, a készségfejlesztő tárgyakhoz egyéni képzési lehetőségeket biztosítani? Korrepetitorokat, hangképző tanárokat, beszédtechnika tanárokat, mozgástanárokat. Nagy tudású elméleti professzorokat. A gyerekekkel közösen döntöttünk – együtt maradunk, és próbáljuk együtt végigcsinálni ezt az öt évet, amíg csak lehet. Eddig azt tehettem, amit pedagógiai szándékaim szerint akartam, és azokkal a kollégákkal, akiket én választottam. Ez alatt az egy év alatt csodát műveltek a hallgatóim. Egyetlen óra nem múlt el közös munka nélkül, akkor sem, amikor már a lábunkat sem tehettük be az egyetemre. A legcsodálatosabb játék az, amit most csinálunk: olyan igazi, nagy életjáték, ami közben dolgozunk, és minden egyes feladat egyben önfeltárulkozás is, anélkül, hogy úgy beszélnénk magunkról, mintha a saját mitológiánkat gyártanánk. Odáig kell eljutnunk, hogy a színészet – maga a szabadság terepe legyen. Van szocializációnk, kulturális neveltetésünk, ami abroncsként fog körül bennünket. De a színészi munkában az a gyönyörű, hogy abban a pillanatban, amikor egy feladattal találkozunk, például egy nagyléptékű szereppel hoz össze az élet, annak megoldásához meg kell szabadulnunk ezektől az abroncsoktól. Ki kell nyílnunk, és a teljes, szabad emberi mivoltunkban belépnünk abba a térbe, ahol aztán bármi megtörténhet.

 

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.