Váratlan, de nagyon szerencsés találkozásnak tűnik a Vígszínház egyik meghatározó művészének vendégjátéka a Katonában. Meglepte, amikor Zsámbéki Gábor felkérte a közös munkára?

Mivel az egyik legnagyobb léptékű színházi személyiség, alkotó ember, aki a pályája elejétől társulat-építő, radikális színházi nyelvújító, színigazgató, a felnőttnek tekintett közönséggel együtt gondolkodó rendező hívott fel tavaly tavasszal, a pandémia első szakaszában – és ez valóban váratlanul ért.

Komolyan megkérdezte tőle, hogy melyik szerepre kéri föl?

Igen, amire Gábor szintén egy kérdéssel válaszolt: „Hogyhogy melyikre…?”. Aztán elkezdtük a próbát október közepe táján, amit november 23-án félbe kellett szakítani a járvány újabb brutális támadása miatt. Eredetileg december 20-án lett volna a premier, úgyhogy nagyjából félidőben jártunk, és nagyon érzékeny, a felfedezésnek egyik nagyszerű periódusában érte a társulatot a zárlat híre. Szerencsére Gábor úgy döntött, hogy nem engedjük el a darabot. A kényszer hatására digitális térben folytattuk a próbákat. Ha már bezárkózva kell élnünk, és zoomon kell kommunikálnunk, ami nagy fegyelmet, szoros időbeosztást, komoly koordinációt igényelt mindenkitől, az egész társulat odaadóan csinálta végig az egészet. Lépésről lépésre, jelenetről jelenetre hoztuk létre a virtuális találkozásokat. Végül az a sok-sok energia, ami ez alatt az idő alatt összegyűlt bennünk, robbanásszerű hatást váltott ki, amikor visszatérhettünk a Katona színpadára. Ahol már várt minket Khell Csörsz monumentális üres tere, egy domborzatos, kiszámíthatatlan, bizonytalan felületű, végtelenül furcsa világ, ahol minden megtörténhet velünk, ami az emberrel megtörténhet.

Ahhoz képest, hogy Lear története több mint négyszáz éves, kicsit gyanúsan rímel a korunkra: járvány volt akkor is, és ahhoz sem kell vájt fül, hogy a társadalmi áthallásokat érzékelje a néző. Akkor pestis dúlt, most covid, de ahogy a színpadon el is hangzik, „a rongyos ruhán át meglátszik a bűn, de prém és bunda mindent eltakar” – négyszáz éve semmit sem változtunk.

Shakespeare korában rendkívüli érdeklődés volt az antik filozófia és irodalom iránt. Rácsodálkoztak a művekre és találtak valamiféle rokonságot, visszaigazolást a kor gondolkodásából. Shakespeare nyilvánvalóan olvasott Platónt, és hozzá hasonlóan nem a részleteket kereste, hanem saját korát történelmen kívül helyezve – az abszolútumot. És azt hiszem, hogy a shakespeari gondolkodás a Lear esetében már a darab születésekor is történelmen kívül van helyezve. Viszont az emberi reakció a hatalom mechanizmusának a működésére, az ember érzelmi, intellektuális, biológiai jelenléte a világban úgy helyeződik kívül a történelmen, hogy közben az abszolútumot, az eszenciát keresi a szerző. Bárki odafordulhat ehhez a darabhoz éppen azért, mert alapvetéseket taglal, amelyekhez viszonyíthatóan a létezés morális alapon, érzelmi alapon, intellektuális alapon élhető meg. Megrendítő, hogy magunkra ismerünk.