Igen, fel lehet lépni a fake news-ipar ellen, de nem mindegy, hogyan

A közösségi média a legfontosabb információforrássá vált. Kétségtelen, hogy villámgyors fejlődése közben alapvetően átalakította a hagyományos média etikai szabályait – mindenki azt és úgy tesz föl a közösségi felületre, ahogy csak akar, kiváltképp, ha kellőképp ügyes a megfogalmazása ahhoz, hogy ne tiltsák le a tartalmát. Kialakulhat-e ebben a térben is olyan védekezési mechanizmus, amelyet a hagyományos sajtótermékek hosszú időn át tartó munkával, saját maguk izzadtak ki?

Visszakérdeznék. Milyen védekezési mechanizmusra gondol? És miket sorolunk a hagyományos sajtótermékek közé? Azt gondolom, nem feltétlenül szerencsés a hagyományos médiát egyfajta idealizált, etikus monolitként szembe állítani a mai közösségi médiával. A hagyományos média is adott megjelenési felületet populista politikusoknak vagy azok eszméinek, ez nem egy merőben új jelenség. Egyes médiumok régen is hazudtak, mások szenzációt hajhásztak, hazugságok és álhírek pedig feltehetőleg azóta terjednek, amióta az ember beszélni tud.

Persze. Csak a hagyományos sajtótermékekben – beszéljünk e körben az újságokról, a televízióról, a rádióról – névvel, arccal, hanggal közölt, azonosítható személyhez köthető információk vannak, amelyekért az adott médium felelősséget vállal. Nem kell szembe állítanom monolitikus tömbként a hagyományos médiát a közösségivel szemben annak megállapításához, hogy ott ilyen felelősség nincs.

Én még így is kissé idelizáltnak érzem a szembeállítást. A közösségimédia-bejegyzéseink szerintem sokkal inkább köthetőek személyünkhöz, mint húsz éve egy a nyomtatott sajtóban megjelenő újságcikk, ami vagy a cikk írójának polgári neve alatt jelent meg, vagy nem. Persze, mondhatná, hogy írói álnév ide vagy oda, az újság felelős szerkesztőjének tartania kellett a hátát, Mark Zuckerbergnek pedig nem kell tartania Iksz Ipszilon álnevű felhasználója bejegyzéseiért. De ez is túl erős szembeállítás, Zuckerberg sem engedhet meg bármit a platformján.

A közösségi média jellegzetességei azonban fölerősítik a gyűlöletbeszéd és a szólásszabadság kérdéskörét: örök vita, hogy a szólásszabadság a demokráciának nem csak valamely járulékos eleme, hanem a veleje, tehát a gyűlöletbeszéd elleni harcban sem korlátozható. Ez a nézet áthatja például az Amerikai Egyesült Államokat, mégis, épp ott esett meg, hogy a még hivatalban lévő elnököt letiltják közösségi felületekről.

Érzek némi kísértést, hogy azt mondjam, hogy miután az amerikai társadalom megtapasztalta, milyen veszélyes következményei lehetnek annak, ha bárki bárhol bármit mondhat, ráébredt, hogy a szólásszabadság csak egy a demokrácia fontos alkotóelemei közül, nem pedig egyenlő a demokráciával. Valóban, eltolták a dolgot a falig, aztán rájöttek, hogy hát ez így mégsem fog működni. A válaszom így jól hangozna, és meglehet, volna is benne igazság, és ez is része a történetnek. De ugyanannyira része az is, hogy a választásokkal a demokraták politikai ereje nagyot nőtt, és Donald Trump elnök, amikor letiltották, már csak napokkal állt a hatalomátadás előtt. Vagyis azt gondolom, hogy egy alapvetően megváltozott politikai erőtérben a közösségimédia-platformok vezetőségeinek is mások az érdekei és a lehetőségei. Egyébiránt szerintem az igazán érdekes kérdés nem is elsősorban az, hogy miért pont ott és miért pont most történhetett ez meg. Ami rettenetesen érdekes ebben a történetben az az, hogy mit is kell gondoljunk saját demokráciáinkról annak fényében, hogy mekkora hatalommal bírnak felettünk egyes tech cégek. Nekem, akárhányszor csak arra gondolok, hogy mi történne, ha a Facebook úgy döntene, hogy felfüggeszti a profilomat, mert szerintük a bejegyzéseim nem felelnek meg az éppen aktuális közösségi irányelveknek, görcsbe rándul a gyomrom.