Láng Zsuzsa Jól‌ ‌előkészített‌ ‌váratlanság‌ ‌

5‌ ‌perc‌ ‌szünet‌ ‌Rényi‌ ‌Ádámmal‌ ‌ ‌

Dolgozott újságíróként,‌ írt ‌színikritikákat,‌ ‌volt‌ ‌főszerkesztő‌-helyettese‌ ‌a‌ ‌Playboynak,‌ feladványokat szerkesztett tévévetélkedőkbe, kommunikációs‌ ‌igazgatója‌ ‌az‌ ‌RTL‌ ‌Magyarországnak,‌ ‌a‌ ‌Viasat3-nak,‌ ‌rövid‌ ‌ideig‌ ‌a‌ ‌TV2-nek,‌ ‌társtulajdonosa‌ egy könyvkiadónak‌,‌ ‌a‌ ‌Főpolgármesteri Hivatal kommunikációs‌ ‌főtanácsadója,‌ ‌de‌ ‌most‌ ‌azért‌ ‌beszélgetünk,‌ ‌mert‌ ‌a‌ ‌héten‌ ‌jelenik‌ ‌meg‌ ‌Osztálytalálkozó‌ ‌című‌ ‌novelláskötete,‌ ‌amit‌ ‌Rényi‌ ‌Ádám‌ ‌felnőtteknek‌ ‌szóló‌ ‌mesegyűjteménynek‌ ‌nevez.‌ 

A‌ ‌21.Század‌ ‌Kiadónál,‌ ‌amit‌ ‌Bárdos‌ ‌Andrással‌ ‌közösen‌ ‌jegyeztek,‌ ‌gondolom‌, ‌nem‌ ‌kellett‌ ‌sok‌ ‌protekció,‌ ‌hogy‌ ‌megjelenjen‌ ‌a‌ ‌könyved.‌ ‌

‌Nem‌ ‌kellett‌ ‌kilincselnem,‌ ‌‌de‌ persze így is okoz‌ ‌frusztrációt a dolog. Remélem, sikerül elkerülni, hogy a kiadónál úgy tekintsenek a kötetre, ‌mint‌ ‌az‌ ‌önkifejezési‌ ‌kényszerben‌ ‌szenvedő‌ ‌társtulajdonos bolondériájára,‌ amin‌ ‌túl‌ kellene lenni nagyobb baj nélkül.

‌Meglepő‌ ‌a‌ ‌lámpalázad,‌ ‌ugyanis‌ ‌a‌ ‌novella-blogod‌ ‌hosszú‌ ‌évek‌ ‌óta‌ ‌népszerű‌ ‌a‌ neten.‌ ‌

Más egy blog, amit jobbára a barátaim, ismerőseim szórakoztatására írtam, és megint más egy gondozott, nyomtatott szöveg, amiért emberek pénzt áldoznak. Komoly felelősségnek érzem, és nem tagadom, van bennem félelem. Korábban nem volt ‌természetes‌ ‌közegem‌ ‌a‌ ‌fikció,‌ cikkeket, publicisztikákat írtam inkább. Így vakrepülés ez abból a szempontból, hogy elképzelésem sincs róla, hogy miként fogadják majd az emberek. Remélem, nem lesznek csalódottak.

Miért nevezed ezeket az egyperceseket mesének?

Ennek a harminc rövid írásnak a „fogyasztását” úgy képzeltem el, hogy a hónap, legalábbis a harmincnapos hónapok minden estéjére jut egy-egy történet lefekvés előtt vagy egy pohár ital mellett. Öt-tíz percnél nem hosszabb elolvasni egyet, ami talán hasznos is lehet valakinek, aki szereti a könyveket, de nem jut rájuk elég ideje, vagy egyszerűen nincs türelme nagyobb lélegzetű írásokhoz. Én is időzavarral küzdök és türelmetlen is vagyok, szóval megértem őket. Igyekszem belesűríteni egy-egy sorsot néhány oldalba, és időről-időre meglepni, kizökkenteni az olvasót.

Milyen technikával dolgozol? Kitalálsz egy történetet, megvan az ötlet, az eleje, a vége, és közben annyit csavarintasz a helyzeten, amennyit a szöveg (és az olvasó) elbír?

A hatás oldaláról közelítek. Azt tervezem meg, hogy mi fog történni az olvasóval, amikor találkozik az írással. Mit gondol és mit érez majd. 2010 áprilisában, az RTL-es pályafutásom vége után kezdtem el írni. Talán meglepő, de fontos impulzust adott ehhez a tévéműsorok dramaturgiája, amely azt használja fel, hogy a néző jobbára sablonokban gondolkodik, és ettől ügyesen eltérve úgy lehet meglepni, hogy még jobban is érzi magát. De van egy másik párhuzam is. Egy tehetségkutató, egy valóságshow vagy egy szappanopera hangulatváltásokra épül. Sírunk, nevetünk, félünk a képernyő előtt, azaz érzünk és élünk. Ha ez sikerül a tévéseknek, akkor valamit jól csináltak. Én is valami hasonlót próbáltam meg az írással. Ha nem csináltam rosszul, akkor sírni és nevetni is fognak, sőt talán egyszer-egyszer meg is orrolnak majd rám, amiért becsaptam őket. Remélem, később megbocsátanak. Életem első novellája a kötet címadó írása, az Osztálytalálkozó volt. És ezt a mechanizmust kezdtem el használni, hogy egészen más történik benne, mint amit hiszel. Ezt nevezte Szirtes Tamás, a könyv egyik ajánlója, jól előkészített váratlanságnak. Mert ugyan én leverek cölöpöket, amin az olvasó végig mehetne, kapaszkodókat is teszek a keze ügyébe, csak sokan nem veszik őket észre, úgyhogy egy másik, rövidebbnek tűnő ösvényen indulnak el. Annyira érdekelt ez a mechanizmus, hogy tulajdonképpen a csavarok közötti részt megtöltöttem valami történettel is. Bevallom, sokszor nem az volt az első szempont, hogy a történet tisztességesen meg legyen írva, sokkal inkább a hatás elérése űzött.

Szépen vagyunk. Egy önfeljelentő hatásvadász a szerző.

Később rájöttem arra, hogy akármennyire is nem a szépirodalom magas csúcsait ostromolják ezek a novellák, azért megvan a hangulatuk és talán a karaktereket is sikerült megrajzolnom. A későbbi írásaimban pedig – ahol már más típusú dramaturgiával dolgoztam – már tudatosan figyeltem rá, a korábbiaknál pedig a kötetbe szerkesztés során javítottuk ki a sutaságokat a kiváló irodalmi szerkesztővel, Laik Eszterrel.

A pillanatnyi szünetektől eltekintve szinte folyamatosan magas, felelősségteljes posztokat töltöttél be multinacionális nagyvállalatoknál. Egy rendes kommunikációs igazgatónak meghalni sincs ideje, nemhogy abszurd történeteket kitalálni, és ráadásul még meg is írni kicsi gyerekek nevelése mellett.

Nem is volt időm. Ez a könyv voltaképpen tizenegy év írásait tartalmazza. A harminc novellának majdnem a felét 2010 és 2013 között írtam meg, utána hébe-hóba egyet-egyet. Volt, hogy évekig nem írtam egy sort sem, aztán írtam egyetlen novellát, esetleg kettőt. Most volt valahogy egy olyan időszak, hogy több ötletem támadt. Kivettem egy hét szabadságot, és gyorsan megírtam olyanokat is, amelyeket legalább tíz éve hordtam a fejemben. A legutóbbi 8-10 esetében pedig már tudtam, nyomdába kerülnek az írások, s ez is adott egy lendületet.

Van köztük olyan, amely már a pandémiára reflektál.

Ha ér valamiféle impulzus, és kreatívabb időszakomat élem, akkor képes vagyok azt inspirációként kezelni. Most épp a pandémia ilyen, de volt más is. Például a Pruck Pál-Dózsa László ügy, ami a Vértanú című írásomat ihlette. Az történt, hogy az élet hozott egy teljesen abszurd szituációt, én pedig lehetőséget láttam benne és csavartam rajta még egyet. Szóval csak figyelni kell, várni, és a történetek tulajdonképpen maguktól is megszülethetnek.

Megjelent a kötet. És itt a vége?

Azóta írtam még egyet. De nem tudom még. Nagy kérdés. Nem tekintem magam írónak a szó főnévi értelmében. Én melléknévi igenévként vagyok író. Szövegeket hozok létre, most már mondhatni, évtizedek óta. Hogy lesz-e még könyvhöz méltó szöveg is, azt majd meglátjuk. Most örülök ennek a könyvnek, és remélem, hogy másnak is tudok vele örömet szerezni. Van ilyen motivációm.

Még kéziratban olvasva a szöveget, feltűnt, hogy gond nélkül kevered a rögvalóságot a szürreálissal.  

Igen, mert a szürreális elemek mindig akkor hatásosak, ha már-már valószínűtlenül valóságos környezetben jelennek meg. Ez adja a kontrasztot, ami groteszk humorforrás is. Van egy öngyilkosságra készülő gyrossütőm, aki az ablakból kilépve döbben rá, hogy tud repülni; vagy ott a távoktatás során szó szerint láthatatlanná vált pedagógus, aki az intézményi hierarchiában igyekszik megtalálni a megoldást a „problémájára”. A rögvalóság ábrázolásához többször is segítségemre volt a hivatali regiszter, a mindig a protokoll szerint eljáró és sosem kizökkenő ügyintéző nyelve.

Voltak, akik bíztattak, nógattak, lökdöstek a nagyobb publicitás felé?

Már az első írásaimnál is, többen, de akkor még mondhattam, hogy nincs elég írásom hozzá. A legnagyobb lökést az adta, hogy – számomra azóta is megfejthetetlen okból, de – az Osztálytalálkozó bekerült a magyar irodalom próbaérettségi feladatai közé. Később, vélhetően azért, mert több magyartanár úgy gondolta, hogy ezek a szövegek az irodalom iránt kevésbé érdeklődő diákokra is hatást gyakorolhatnak – ráadásul rövidek és nem túl fájdalmas elolvasni őket – elkezdték szóbeli érettségin is használni őket tételként. Amikor meghívtak vendégnek egy ceglédi gimnáziumba, a vendéglátó tanárnő újra megkérdezte tőlem: miért nem adod ki? Akkor kezdtem el komolyan foglalkozni ennek gondolatával. Ez a kötet lett belőle.

Névjegy

Rényi Ádám
kommunikációs és médiaszakember

  • 1977-ben született, Budapesten
  • A 21.Század Kiadó társtulajdonosa
  • Jelenleg a Főpolgármesteri Hivatal kommunikációs főtanácsadója
  • Első kötete ezen a héten került a boltokba

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.