A‌ ‌21.Század‌ ‌Kiadónál,‌ ‌amit‌ ‌Bárdos‌ ‌Andrással‌ ‌közösen‌ ‌jegyeztek,‌ ‌gondolom‌, ‌nem‌ ‌kellett‌ ‌sok‌ ‌protekció,‌ ‌hogy‌ ‌megjelenjen‌ ‌a‌ ‌könyved.‌ ‌

‌Nem‌ ‌kellett‌ ‌kilincselnem,‌ ‌‌de‌ persze így is okoz‌ ‌frusztrációt a dolog. Remélem, sikerül elkerülni, hogy a kiadónál úgy tekintsenek a kötetre, ‌mint‌ ‌az‌ ‌önkifejezési‌ ‌kényszerben‌ ‌szenvedő‌ ‌társtulajdonos bolondériájára,‌ amin‌ ‌túl‌ kellene lenni nagyobb baj nélkül.

‌Meglepő‌ ‌a‌ ‌lámpalázad,‌ ‌ugyanis‌ ‌a‌ ‌novella-blogod‌ ‌hosszú‌ ‌évek‌ ‌óta‌ ‌népszerű‌ ‌a‌ neten.‌ ‌

Más egy blog, amit jobbára a barátaim, ismerőseim szórakoztatására írtam, és megint más egy gondozott, nyomtatott szöveg, amiért emberek pénzt áldoznak. Komoly felelősségnek érzem, és nem tagadom, van bennem félelem. Korábban nem volt ‌természetes‌ ‌közegem‌ ‌a‌ ‌fikció,‌ cikkeket, publicisztikákat írtam inkább. Így vakrepülés ez abból a szempontból, hogy elképzelésem sincs róla, hogy miként fogadják majd az emberek. Remélem, nem lesznek csalódottak.

Miért nevezed ezeket az egyperceseket mesének?

Ennek a harminc rövid írásnak a „fogyasztását” úgy képzeltem el, hogy a hónap, legalábbis a harmincnapos hónapok minden estéjére jut egy-egy történet lefekvés előtt vagy egy pohár ital mellett. Öt-tíz percnél nem hosszabb elolvasni egyet, ami talán hasznos is lehet valakinek, aki szereti a könyveket, de nem jut rájuk elég ideje, vagy egyszerűen nincs türelme nagyobb lélegzetű írásokhoz. Én is időzavarral küzdök és türelmetlen is vagyok, szóval megértem őket. Igyekszem belesűríteni egy-egy sorsot néhány oldalba, és időről-időre meglepni, kizökkenteni az olvasót.

Milyen technikával dolgozol? Kitalálsz egy történetet, megvan az ötlet, az eleje, a vége, és közben annyit csavarintasz a helyzeten, amennyit a szöveg (és az olvasó) elbír?

A hatás oldaláról közelítek. Azt tervezem meg, hogy mi fog történni az olvasóval, amikor találkozik az írással. Mit gondol és mit érez majd. 2010 áprilisában, az RTL-es pályafutásom vége után kezdtem el írni. Talán meglepő, de fontos impulzust adott ehhez a tévéműsorok dramaturgiája, amely azt használja fel, hogy a néző jobbára sablonokban gondolkodik, és ettől ügyesen eltérve úgy lehet meglepni, hogy még jobban is érzi magát. De van egy másik párhuzam is. Egy tehetségkutató, egy valóságshow vagy egy szappanopera hangulatváltásokra épül. Sírunk, nevetünk, félünk a képernyő előtt, azaz érzünk és élünk. Ha ez sikerül a tévéseknek, akkor valamit jól csináltak. Én is valami hasonlót próbáltam meg az írással. Ha nem csináltam rosszul, akkor sírni és nevetni is fognak, sőt talán egyszer-egyszer meg is orrolnak majd rám, amiért becsaptam őket. Remélem, később megbocsátanak. Életem első novellája a kötet címadó írása, az Osztálytalálkozó volt. És ezt a mechanizmust kezdtem el használni, hogy egészen más történik benne, mint amit hiszel. Ezt nevezte Szirtes Tamás, a könyv egyik ajánlója, jól előkészített váratlanságnak. Mert ugyan én leverek cölöpöket, amin az olvasó végig mehetne, kapaszkodókat is teszek a keze ügyébe, csak sokan nem veszik őket észre, úgyhogy egy másik, rövidebbnek tűnő ösvényen indulnak el. Annyira érdekelt ez a mechanizmus, hogy tulajdonképpen a csavarok közötti részt megtöltöttem valami történettel is. Bevallom, sokszor nem az volt az első szempont, hogy a történet tisztességesen meg legyen írva, sokkal inkább a hatás elérése űzött.

Szépen vagyunk. Egy önfeljelentő hatásvadász a szerző.

Később rájöttem arra, hogy akármennyire is nem a szépirodalom magas csúcsait ostromolják ezek a novellák, azért megvan a hangulatuk és talán a karaktereket is sikerült megrajzolnom. A későbbi írásaimban pedig – ahol már más típusú dramaturgiával dolgoztam – már tudatosan figyeltem rá, a korábbiaknál pedig a kötetbe szerkesztés során javítottuk ki a sutaságokat a kiváló irodalmi szerkesztővel, Laik Eszterrel.