Hogyan, milyen (irodalmi és történelmi) környezetben ismerkedtek meg egymással? A hetvenes-nyolcvanas évek alatt a korabeli könyvkiadók és irodalmi folyóiratok milyen publikációs lehetőségeket jelentettek az új generációk, illetve a korábbitól markánsan eltérő hangvételű líra (és próza) képviselőinek?

Nem tudom már felidézni, hogy pontosan mikor és hol ismerkedtünk össze. Valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján lehetett, talán az Írószövetségben, ahova el-eljártunk rendezvényekre, szerzői estekre, kötetbemutatókra. Egy apró, de jellemző mozzanat jut eszembe. Egy ilyen rendezvényen felszólították a közönséget, hogy intézzenek kérdéseket a szerzőhöz. Az ilyenkor szokásos feszengést Kántor Péter törte meg. Felállt és ezt kérdezte a szerzőtől: „Hogy vagy?” Egy másik, a feszesen ünnepi hangulatot hasonlóképpen kipukkasztó megnyilvánulása kapcsán Orbán Ottó egyenesen „ördögfiókának” nevezi („Balatonszárszó, a Költészet Napja, valamikor a nyolcvanas évek elején”). Ami a publikációs lehetőségeket illeti, ezek a hetvenes években kibővültek az előző évtizedhez képest, amikor Tandori első kötete még jó pár évig rostokolt a kiadónál. Nem csak politikai korlátok voltak. Sőt. Nagyobb baj volt, ha úgy találták, hogy a szerző ne adj’ Isten, egzisztencialista. Amikor Petri „kizsarolt nevetséges életünk”-ről beszélt, nem firtatták, hogy mire gondol. A szerkesztője (Réz Pál) természetesen tudta, de mindig volt egy fölöttes, a szerkesztőt politikailag ellenőrző olvasó is. Petri csak akkor kényszerült szamizdatba, amikor már nagyon erősen konkretizálta, hogy miről is beszél, 1981-ben. A hatvanas években az is akadály lehetett, ha szokatlanul ír valaki. De már Esterházy könyvei sorra megjelentek 1976-tól kezdve. Nem tudok róla, hogy Kántor Péternek voltak-e publikációs nehézségei. A nyolcvanas években ő maga is szerkesztő volt, a Kortársnál.

1989 őszén megindult a HOLMI folyóirat. Hogyan alakult a lap kapcsolata Kántor Péterrel?

A szerkesztést azzal kezdtük, hogy megbeszéltük, legjobban kiket szeretnénk látni a Holmiban, és szétküldtük a felkérő leveleinket. Kántor Péternek nem kellett írni, mert történetesen egy házban lakott a kritikai rovat vezetőjével, Radnóti Sándorral. Megpróbáltam most összeszámolni, hány verse jelent meg nálunk. 87-et számoltam össze. Az első három mindjárt a második számban jött, és az egyiknek a végén maga a szerkesztő lakótárs is felbukkant, némileg ironikus fényben: „Irígykedve nézem, ahogy a szivarozó szomszéd / jobb zsebében az igazsággal ellejt.” (Most fedeztem csak fel, hogy ezt a verset később átdolgozta, és a Holmiban utána következő, a kötetből kihagyott vers végével fejezte be, egy Micimackó-idézettel: „Jó reggelt, Malacka. Ha lehet ilyesmiről szó.” Biztos, hogy nem Sándor kérte meg rá.) Kántor Péter az egyik alapköltője volt a Holminak. Az utolsó számba is jutott tőle egy nagy vers, az Ikarosz bukása.