Kormos Lili Kásás Tamás útkeresése

Azon kevesek egyike, akik a visszavonulásuk után elszakadtak sportáguktól és máshol keresték a boldogulást. Sosem volt hagyományos értelemben vett sztársportoló, noha minden erre predesztinálta volna, maradt az a zárkózott, csöndes fiú, aki annak idején, Szicíliában a köpenyét is alig merte levenni a medencénél. Majd tíz évvel a visszavonulása után példaképekről, az élsport világáról, vegán életmódról beszélgettünk Kásás Tamással.

Mindig az eredményeid felsorolásával kezdődnek ezek a beszélgetések, amik nyilván a vízilabdás korszakodhoz kötnek. Most mi lenne a titulusod? Kásás Tamás… ?

…az ember, semmiképp sem a vízilabdázó. Az egy nagyon szép korszak volt az életemben, de vége. Igazából akkor is Kásás Tamás, az ember voltam, csak én a vízilabdába születtem bele, nem nagyon volt más választásom, sportolóként ismert meg az ország. Úgy is mondhatjuk, hogy az egy szerep volt, amit életemnek abban az időszakában eljátszottam. Most viszont végre tényleg az ember lehetek és nem a vízilabdázó.

Megkönnyebbülés volt, amikor ez az időszak eljött?

Mondhatjuk, hogy megkönnyebbülés volt, bár még most is, egyébként teljesen természetes módon, úgy azonosítanak, akik felismernek, hogy vízilabdázó vagyok. Mégis, most már tudok magammal foglalkozni. Ebből a szempontból sokkal könnyebb az életem, foglalkozhatok minden mással, csak nem a vízilabdával.
Visszanézve a sportolói karrieredre, úgy tűnik, nem is lehetett volna másképp. Miközben olvastam a veled készült interjúkat, olyan érzésem volt, hogy a vízilabda inkább afféle evidens lehetőség volt az életedben, semmint valamiféle vágyakozás, hogy te most mindenképp ezt szeretnéd csinálni.
Ráéreztél, ez tényleg így volt, de nekem is már csak akkor állt össze, amikor visszavonultam, hogy meglehet, igazából nem is vízilabdázó szerettem volna lenni, csak gyerekként annyira egyértelmű volt a helyzetem, hogy nem volt más választásom. Ami nem azt jelenti, hogy nem szerettem a sportágat. Miután pedig számomra is kiderült, hogy van érzékem hozzá, még jobban élveztem az egészet. Ezzel együtt lehetett volna más életutam. Lehet, hogy nem ezt választom, ha van beleszólásom.

Választottad volna egyáltalán az élsportolói életet?

Nem biztos. A sport, a mozgás fontos és hozzátartozik az egészséges életmódhoz, de az élsport nem biztos, hogy egészséges. Emlékszem, fizikálisan milyen kifacsartak voltunk, mentálisan a stressz, az elvárások vettek ki sokat belőlünk. De ezt sem panaszként említem, mert ez egy fantasztikus és bizonyos szempontból könnyű világ volt, hiszen azt csinálhattuk, amiben jók voltunk, ennél finoman szólva is sokkal sanyarúbb sorsok vannak. Mégis, az élsport óriási terhelés, testben és lélekben egyaránt. Ha másképp alakul, akkor is biztos sportoltam volna. Aztán ki tudja, ha teniszezni vagy kosárlabdázni kezdek…

…akkor most lenne egy Grand Slam győztesünk férfi egyéniben.

Azért azt nem könnyű összehozni. De lehet, hogy akkor sem tudtam volna megállni, hogy ne űzzem magasabb szinten azt a sportágat. Utólag persze sokkal tisztábban lát az ember, és most azt mondom, lehet, hogy nem lettem volna élsportoló, inkább a világot jártam volna, megismertem volna embereket, kultúrákat.

Mennyire erős benned a versenyszellem?

Biztos, hogy volt bennem egészséges versenyszellem. Kellett is ahhoz, hogy ilyen eredményeket érjünk el a fiúkkal, ezt a „soha nem adjuk föl, mindenáron nyerni akarunk” mentalitást én is átvettem a többiektől, pedig nem vagyok benne biztos, hogy egyébként megvolt bennem. Most már nem valakinél akarok jobb lenni, hanem magamhoz képest akarok fejlődni.

Egy olyan közegben kellett teljesítened, ahol mindenki aranyérmet várt el tőletek, noha, mint mondod, benned nem volt meg ez a mentalitás.

A vízilabda-tradícióból adódott, hogy nyernünk kell. Nagyon magasra tettük a lécet, elsősorban saját magunknak, és onnantól nem volt új érzés, hogy ezzel a nyomással a vállunkon járunk. Ez még motivált is minket. Amikor veszítettünk, szerintem akkor sem azért, mert ne bírtuk volna el a terhet. Peking és London közt volt egy időszak, amikor a szerbek mindig megvertek minket, de nem azért, mert nagy volt a nyomás: picit elment mellettünk a világ, idősödtünk, az övék volt a jobb csapat.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!