Láng Zsuzsa Kényes egyensúly, törékeny is, vigyáznom kell rá

Kováts Adél: Újratervezésben vagyunk

„Szenvedélyes, zsigeri, impulzív, az összművészetiséget költőien használó, színészközpontú, közönségében és társulatában egyaránt erős, nyitott személyiségekre építő, a társulat intelligenciáját és az érzelmi intelligenciát is stimuláló, az előadások végkifejletét tekintve katarzist teremtő, de akár szélsőséges érzelmeket kiváltó színházat szeretnék” – ezt írta pályázatában öt évvel ezelőtt Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója. És ugyanezt vallja ma is, az újabb öt évre szóló pályázatában.

Azt mondja, hogy a színháznak akkor van érvényessége, ha a mához szól. Akkor is, ha kortárs darabról van szó, és akkor is, ha klasszikusokat frissít fel.

Igazgatásom éveiben minden a kortársiasság jegyében történt. A klasszikusokat is újrafordíttattuk, és a fordításon túlmenően testre is szabtuk a darabokat. Az új pályázatomban továbbra is ezt hangsúlyozom: ez jó irány, erre egyrészt a közönség, másrészt a szakma részéről is érkezett a megerősítés, valamint a társulat is jól érzi magát a repertoárban, ezt szeretném még inkább kiteljesíteni a következő mandátumom alatt.

Hatalmas lépés a kortársiasság jegyében, hogy egy új, modern játszóhelye is lett a színháznak.

Azt már az előző pályázatomban is megfogalmaztam, hogy a Radnóti Színháznak szüksége van egy alternatív, második játszóhelyre. Nem olyan, teljes üzemmódban működő helyszínre, amely havi saját huszonnégy előadásnak képes otthont adni, hiszen annak nem tudnánk biztosítani sem a háttér-személyzetét és meghaladná a színésztársulatunk kapacitását is, de mindenképpen azt gondoltam, hogy művészi és fizikai értelemben is szükség van arra, hogy kicsit kiterjedjünk. A Radnóti picike színház, mindenkiben kialakul egy kis klausztrofóbia az évek alatt. Színészként gyakran játszottam más színházakban vendégként, pontosan tudom, mennyire fontos, hogy a kollégák ki tudjanak mozdulni, s erre jó lehetőség a stúdiószínházunk, még ha házon belül is, de biztosít némi flexibilitást. Fontos szempont volt az is, hogy a mi színházunk „kukucska-tere” nem ad sok lehetőséget a kísérletezésre. A tér sok mindent meghatároz, és mivel nagyon szerettem volna fiatal rendezőket kipróbálni, illetve olyan témákhoz is nyúlni, amelyek talán a mi közönségünknek is csak bizonyos rétegét érik el, amelyek jobban megélnek alternatív helyszíneken, tereken. A Radnóti Tesla Labor létét ráadásul egy meglehetősen gyakorlatias ügy katalizálta, négy évvel ezelőtt a szomszédban elindult egy komoly építkezés, amely minket is érintett, hiszen közös terünk volt azzal az épülettel, amelyet lebontottak, s ezáltal lebontották a mi színpadunk egyharmadát is. Ugyan tudtuk, hogy az építkezés befejeztével visszakapjuk az elvesztett részt, sőt reményeink szerint egy teljes színpadfelújítás keretében tudjuk majd visszacsatolni azt, de addig – és ez már a harmadik évadunk azóta – ehhez a kényszerhelyzethez, a „befalazottsághoz” tervezzük az előadásainkat. Szerencsére a mi elképzeléseink, a hely adta lehetőségek, az alkotók szándékai olyan sikereket generáltak, mint a Gloria, amelyet Hajdu Szabolcs rendezett vagy A vágy Alföldi Róbert rendezésében, a Csillagképek Szilágyi Bálint rendezésében. Sajnos az idei bemutatóink közül a Schwechtje Mihály által rendezett Gina alig tudta megmutatni magát, hiszen még csak egy hónapig játszottunk. A Radnóti Tesla Labor-modell annyiban is új és egyedülálló a színházi életben, hogy azokon a napokon, amikor nincsenek előadásaink, a függetleneknek adunk játszási lehetőséget, amire nagy szükségük is van, hiszen kevés hely áll rendelkezésükre.

Kitüntetett figyelmet szentel a színház a fiataloknak. Mi az a RIM?

A kortársiasság mellett a fiatal alkotók bevonása a legfontosabb célkitűzés, hiszen mindkettővel a jövőt építjük. A Radnóti addigi hagyományaitól eltérően minden évben több rendező fordul meg nálunk a legfiatalabb generációból. Ezt az irányt erősíti a RIM – a Radnóti Ifjúsági Műhely – is, ami egyre fontosabb és egyre látványosabban fejlődő része a színháznak. Nyilván szinte evidencia, hogy a fiatal közönségre hatnunk kell. A drámainstruktoraink érzékenyítő, személyiségnevelő, a színház megértésére, szeretetére szoktató munkájukon keresztül eljutunk hozzájuk. Ez sokkal inkább együttlét.

Egy ünnepelt színésznőnek – bármennyire sikeres színidirektor vált is belőle – nem hiányzik a színpad?

Nem is igazán értem az összevetést, hiszen játszom amellett, hogy igazgató vagyok. Hol kevesebbet, hol többet, és ha a kérdés arra irányul, hogy nem jelentett-e áldozatot, hogy a rengeteg öröm, tanulás, új impulzus és kihívás mellett le kellett mondanom a gyakoribb színpadi jelenlétről, akkor a válaszom: de, az volt, hiszen művész vagyok, színész, akinek lételeme, oxigénje a játék. Szeretem, hogy felelősséget vállalhatok egy egész intézményért, megadhatom a színház stílusát, arcát, minden részletén rajta lehet a kezem nyoma. Viszont elengedhetetlen, hogy minden évadban próbáljak egy darabot, hogy része maradjak a társulatnak és együtt lehessek a kollégákkal az alkotó munkában. Ez nem is működhet másként, alapvetően csapatjátékos vagyok, az okoz önfeledt örömet. Az igazgatásnak vannak csodálatos részei, mint például a közös beszélgetések, a kreativitás, a repertoár felállítása, és van egy csomó olyan is, ami elvégzendő feladat. De semmiképpen nem állítanám szembe egymással a kettőt. Inkább azt mondanám, ez kényes egyensúly, törékeny is, vigyáznom kell rá. Egyébként is azt gondolom, hogy életünk minden epizódját úgy minősítjük, ahogyan megéljük. És most minden jel arra mutat, hogy ezt a mostanit a színház is, én is nyertesként éljük meg.

Az már biztos, hogy a járvány erősen befolyásolta az egész színházi évadot. Van stratégiájuk?

Most, a beszélgetésünk időpontjában tombol a járvány, de abban bízom, hogy talán már jövőre nem lesz így, egyszer vége lesz az ettől való rettegésnek. Nekünk egyrészt arra kell törekednünk, hogy érvényes munkát tudjunk végezni ez az idő alatt is, másrészt pedig hogy terveinkben meglegyen a kellő flexibilitás. A streamelt előadások lehetősége kinyitott egy ajtót. A színház élő műfaj, teljes valójában és fegyverzetében a közönséggel együtt tudja kifejteni a hatását. De az mégis jó dolog, hogy az emberektől azt kapjuk, hogy színház nélkül nem élet az élet, és mindenképpen hozzá akarnak jutni azokhoz az impulzusokhoz, gondolatokhoz és érzelmekhez, amelyeket az előadások nyújtanak – bár nyilván mindenki tudja, hogy a közvetítés nem ugyanaz. Végeztünk egy mini felmérést szeptemberben, és ennek alapján derült ki, hogy már októberben csak a nézők egyharmada kockáztatta meg a színházlátogatást, és nyilvánvaló volt, hogy az esetszámok gyarapodásával ez a tendencia megy tovább, lefelé. Most újra nem játszhatunk, ki tudja meddig. Márciusban, áprilisban nagyon idegesek voltunk emiatt, most edzettebben alkalmazkodunk a helyzethez. Kialakítottuk a saját protokollunkat, az előírt módon dolgozunk, és megint újratervezésben vagyunk. A november végi Don Carlos bemutatónkat el kell halasztanunk, és biztosan csak jövő naptári évben mutatjuk be. A színház felelős vezetőjeként a kollégák biztonságát és egészségét tartom a legfontosabbnak.

Névjegy

Kováts Adél
Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő

  • 1983-ban végzett Színház- és Filmművészeti Főiskolán
  • 1993-ban lett a Radnóti Miklós Színház tagja
  • 2016-tól igazgatója

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.