Láng Zsuzsa Keszég László: Ennek egyszer vége lesz

Második alkalommal tűzi napirendre az SZFE ellehetetlenítésének ügyét az Európai Parlament. Tavaly októberben Upor László volt rektorhelyettes és Milovits Hanna, a diákok képviselője tárta a meglehetősen gyér hallgatóság elé az egyetem megszállásának történetét. Most Keszég László, a Magyar Színházi Társaság elnöke szólal fel a támadás alatt álló média- és művészi szabadság védelmében. Vele beszélgettünk a hazai színházak helyzetéről, a kultúra finanszírozásának igazságtalanságáról és a lehetséges változás esélyeiről.

Mire számít?

A Magyar Színházi Társaság képviseletében ketten leszünk ott Orbán Eszterrel, mindketten felszólalunk majd. Az SPD (Német Szociáldemokrata Párt) szervezi a meghallgatást, és azért hívtak meg, mert a Társaság tagja az európai előadóművészeti szervezetek szövetségének. Én civilként megyek oda, aki esetleg tényeket tud közölni arról, mi történik ezekben az időkben Magyarországon a színházi szektorban. Megtisztelőnek tartom, hogy Brüsszelből hívták a szervezetünket, de egyáltalán nincsenek illúzióim afelől, hogy ettől egyik napról a másikra megváltozik valami. Sokszor vetik a szememre, hogy úgy beszélek, mintha normális világban élnénk, és a vitákban még mindig a megegyezést tartom a legfontosabbnak. Ezt magánemberként most is így gondolom, viszont pontosan tudom, hogy nem normális világban élünk, ellenkezőleg, egy teljesen aránytalan, félrekezelt és nagyon elfajult helyzetben lévő kulturális szféra jellemzi Magyrországot. Ez a folyamat hosszú időn keresztül alakult ki, amelynek csak a legvégső fázisa az, ami az SZFE-vel történik. Az aránytalanságot talán jól szemlélteti, hogy a Magyar Színházi Társaság a humántárcától egymillió forintot kap éves működési támogatásként, míg a Magyar Teátrumi Társaság 150 millió forintot – ez mindent elmond. Arról is, hogy minden a pénzről szól, az egyetemi modellváltást is beleértve. Ami nagyon ellentmondásos és nehezen megérthető, és amire igazán oda kell figyelni, az az, hogy a privatizáció – mert ez valamilyen úton-módon privatizáció – valódi célja, hogy az állam bebetonozza az abszolút befolyását. Vagyis a kuratóriumokba kinevezett, leválthatatlan emberek által garantált a kormányzati akarat, hiszen a pénz onnan érkezik. És ezzel a kör bezárul. Csakis a pénzről szól minden.

Akkor nincs mit tenni?

Ha ebbe belegondol az ember, akkor a tehetetlenségtől a falat kezdi kaparni. Magánemberként, adófizető polgárként ebből elegem van. Viszont a Magyar Színházi Társaság elnökeként olyan szövetséget képviselek, amelynek 54 szervezet a tagja, vagyis nagyon sok embert érdekeit kell szem előtt tartanom. Ezért törekszem konszenzusra. De ez a presszió már nehezen elviselhető, világos, hogy a teljhatalom miről szól: az SZFE kuratóriumának két tagja osztályvezető tanár lesz majd – jogilag ez biztos elfogadható, de számomra legalábbis aggályos. Akik ezt a folyamatot beindították, nagyon pontosan tudták az ügy végkifejletét. Érdekes módon a másik három művészeti egyetem kapott haladékot az átállásra, egyedül az SZFE-t szorították teljesíthetetlen határidők közé. Senki a világon nem berzenkedett a modellváltással kapcsolatban, senki nem állította, hogy ennek ne lehetne létjogosultsága, ne lenne szükség reformokra. De ahogy az alapítványi fenntartásba vétel megtörtént, ahogy minden véleményt lesöpörtek, az több, mint bűn, ez hiba volt.

Mindebből az következik, hogy ami mostanra felépült, az lebonthatatlan marad. Nem kezdi ki sem egy új választási eredmény, sem az Európai Unió bürokratáinak, az EP képviselőinek összevont szemöldöke. Akkor most azzal kell szembesülnünk, hogy ez van, nekünk ez jutott.

Őszintén szólva, nem látok ennyire távolra. Nem tudok jósolni, elég sok fronton zajlanak az események. Tény, hogy nagyon nehéz helyzetbe hozták a nem kormánypárti szervezeteket. Épp most bizonyítják be, hogy azoknak, akik pénzt akarnak az életben maradáshoz, alkalmazkodniuk kell az általuk megszabott játékszabályokhoz. Hogy ez a folyamat meddig jut el, nem tudom, nem látom a végét. Hadd csapongjak egy kicsit: az egészen biztos, hogy soha nem volt még ennyi pénz a kulturális szférában, mint most, úgyhogy nyugodtan megkérdezhetik, ugyan mit pattognak ezek, az életben nem volt még ilyen jó dolguk, csakhogy nem mindegy, hogyan oszlik el ez a rengeteg pénz. Kevés embernél koncentrálódik hatalmas mennyiségű erőforrás.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!