Lakner Zoltán Kis János: a kétharmados ellenzéki győzelem sem kizárható

Újabb kötettel bővült Kis János életműsorozata a Kalligram kiadónál. A nemzetközileg elismert filozófus, a CEU professzora, az egykori demokratikus ellenzék meghatározó alakja, az SZDSZ első elnöke nyolc éven keresztül beszélgetett Mink Andrással és Meszerics Tamással, így született a végül hétszáz oldalra rúgó, monumentális, egyben lebilincselő életút-interjú. A Jelennek adott exkluzív interjúban Kis János nem csak a Szabadságra ítélve című könyvről, hanem a fennálló politikai helyzetről és a közeljövő lehetséges alakulásáról is beszélt.

Beszéljünk elsőként a könyv címéről: Szabadságra ítélve. Elvi meggyőződés által kijelölt életútról, a szabadsághoz való csökönyös személyes ragaszkodásról vagy a filozófia mint hivatás gyakorlásához szükséges szabad szellemi térről van szó?

Sok mindenről. Sartre írja, hogy az ember szabadságra van ítélve. Nem választja, hogy olyan lénynek születik, aki választásokat hoz, de mégis felelős a választásaiért. Innen származik a cím, azonban ennél hétköznapibb dolgokra is utal.

Arra, hogy az ön életében ebben az értelemben meghatározó döntések születtek?

Ezek között is egy választás az egész további életemet meghatározta. 1973-ban bevontak egy tisztogatási kampányba, amit utóbb filozófusperként kezdtek emlegetni, és másokkal együtt elbocsátottak kutatói állásomból. Bence Györggyel és mesterünkkel, Márkus Györggyel közösen írtunk egy Marx-kritikát. Kimutattuk, hogy a bajok nem Brezsnyevvel kezdődtek: Marx eredeti tanai is súlyos gondolati problémákkal terhesek. Ezzel a könyvvel érdemeltük ki, hogy a filozófusper vádlottjai közé kerültünk. Egyszóval nem választottam, hogy kirúgjanak, de kirúgtak, és ezzel választásra ítéltek.

Milyen választási lehetőségek álltak elő?

A legegyszerűbb: „jól viselkedek” és kivárom, hogy jutalmul visszaengedjenek a tudományos életbe. De ez behódolás lett volna. A másik az emigrálás. Ez tisztes választás lett volna, de végül is elvetettem. Maradt az a lehetőség, hogy itthon, de a hivatalos intézményeken kívül vetem meg a lábam, magam próbálok nyilvánosságot teremteni gondolataimnak. E sorsdöntő választásnak köszönhetem, hogy ott lehettem a demokratikus ellenzék létrehozásánál. És itt a cím következő rétege: ez a választás szabaddá tett. Kihívóan gyakoroltuk a jogainkat, hivatalos engedély nélkül gyülekeztünk, cenzúra nélkül fejeztük ki gondolatainkat, intézménycsírákat hoztunk létre, és megvédtük ezeket a hatalommal szemben. Aki nem élt akkor, nem könnyen képzeli el, milyen életforma volt ez. Talán az SZFE diákjainak egyetemfoglalásához hasonlítható a hangulata, csak ez tízegynéhány éven át töltötte ki a mindennapjainkat. Nagyon intenzív, nagy feszültségekkel és hihetetlenül erős, szolidáris kapcsolatokkal teli élet volt ez. Minden pillanatának erkölcsi súlya volt, ami egyszerre felemelő és megterhelő.

Óvatosan kell bánnunk rendszerek összevetésével, ahogyan más emberek döntéseinek megítélésekor is ajánlatos a körültekintés. Mégis, kimutatható az akkori és a mostani rendszerrel kapcsolatos választási lehetőségekben valamilyen hasonlóság?

Amikor az emberek úgy látják, hogy az elnyomó hatalom szilárd, hosszú távon fennmarad, akkor a többség kénytelen-kelletlen berendezkedik erre. Ez így volt 1956 után, és így van 2010 után is. Én ezen nem moralizálnék. Akkor is voltak, és most is vannak megvetendő árulások, de lehetett – és ma is lehet – úgy alkalmazkodni, hogy az ember nem tagadja meg önmagát, és ha eljön az idő, jó lelkiismerettel mondja fel a kényszerű kompromisszumot.

Mire gondol?

Értelmiségi barátaim és ismerőseim között számosan voltak, akik értékes dolgokat írtak, és nem kerültek összeütközésbe a hatalom cenzurális tilalmaival. Petri György önként vonult ki a hivatalos nyilvánosságból. De ha mindenkitől elvártam volna, hogy kövesse a példáját, az nemcsak méltánytalan lett volna, önkéntes izolációra is ítéltem volna magamat, arra, hogy bezárkózom az ellenzék szubkultúrájába. Márpedig mi nem szubkultúra kívántunk lenni, politikai hatásra törekedtünk. Ehhez kommunikációban kellett lennünk tágabb környezetünkkel. A demokratikus ellenzék azért nőhette ki magát 1988-ban politikai párttá, mert folyamatos párbeszédben voltunk a radikalizálódó reformközgazdászokkal, a társadalomkritikus szociológusokkal és a függetlenségre vágyó humán értelmiséggel. A Beszélő szerzőgárdáját is jórészt ők adták.

Mit tudtak a környezetükre gyakorolt hatásukról az 1970-es években?

Nem sokat. Mondjuk a Beszélőt kétezer példányban nyomták, és mindig elfogyott. Úgy gondoltuk, egy-egy példányt öt-tíz ember is kézbe vehet. Az 1987-ben megjelent Társadalmi Szerződésből utánnyomást is kellett csinálni. 1988-89-ben tízezerig ment fel a példányszámunk. És közben ott volt a Szabad Európa rádió, mely rendszeresen ismertette cikkeinket, megsokszorozva közönségünket. Ezt tudtuk. De, hogy valójában milyen elképesztően széles kör figyelt ránk, az csak a rendszer szétesésekor derült ki, amikor az ország minden sarkában gyűléseken vehettem részt.

Az 1989-et megelőző években mennyire volt érzékelhető, hogy besűrűsödik az idő?

Azt, hogy 1990-ben szabad választások lesznek, még 1987-ben sem láttam előre. Lassabb, fokozatosabb átmenetre számítottam. Azt azonban, hogy a rendszer stabilitásának visszavonhatatlanul vége van, már 1982-ben, a Jaruzelski-puccs utáni hónapokban felismertem. Azt írtam ekkor a Gondolatok a közeljövőről című cikkemben, hogy politikai válság elébe nézünk, a demokratikus ellenzéknek ebből kiindulva kell kialakítania stratégiáját.

Csoóri Sándor alakja különösen kontúros, megragadó és végkifejletében szomorú a könyvben – mi motiválta az ilyen mérvű, történeti értékű mélyfúrást?

Sok értékes emberrel volt dolgom életemben, egészen nagy formátumúakkal is. Valamennyiükről szó esik a könyvben, némelyikükről sokkal több, mint Csoóriról. Ő a népi írók vezéralakja volt, én a demokratikus ellenzékben serénykedtem, és a két tábort mély törésvonalak választották el egymástól. Nemcsak a világképünk különbségei álltak közénk, hanem az úgynevezett „zsidókérdés” is: a népiek nem voltak mentesek az antiszemita érzület ilyen-olyan változataitól, és a mi mozgalmunkat „zsidó dolognak” tartották. Nyilvánvaló volt, hogy ha ezt a feszültséget nem sikerül kezelni, azt a formálódó magyar demokrácia szenvedi meg. Ezzel Csoóri is tisztában volt, és sokat tett azért, hogy az ellentéteket áthidalja. 1977-ben és 1979-ben, legközelebbi barátai rosszallását kiváltva aláírta a Charta melletti két szolidaritási nyilatkozatot, amelyek egyértelműen a demokratikus ellenzékhez kötődtek. Sok minden mást is tett a párbeszédért és kölcsönös közeledésért. Innen jutott el az 1990-es Nappali hold című esszéhez, amelyben „fordított asszimilációt” vizionált, és azt írta, ehhez a tervhez a zsidóság „olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet még nem ácsolhatott soha”. Ez megrázó végkifejlet, amire nem lehetett felháborodás nélkül reagálni, utólag azonban azt is meg kell érteni, hogyan juthatott egy jobb sorsra érdemes ember ideáig.

A rendszerváltáskor érzékelhető ellentétek, melyekre utal, végül a köztársaság bukásához vezettek.

A könyvben is szó van róla, hogy a köztársaság bukása szerintem a magyar politikai jobb- és baloldal közti „százéves háborúra” vezethető vissza végső soron. Ez alatt azt az ádáz háborúskodást értem, amelyet a jobb- és a baloldal vívott egymással a történelmi Magyarország összeomlása és az 1989-es rendszerváltás közti „rövid 20. század” során. Kezdődött a két forradalommal, folytatódott az ellenforradalommal, majd a Horthy-rezsimmel, a II. világháború után pedig a kommunista diktatúrával. Egyik oldal sem tekintette a másikat a politikai közösség legitim résztvevőjének, hanem ellenségnek, amelyet meg kell semmisíteni, vagy legalább karanténba kell zárni. Halálos ellenségek nem tudnak demokráciát fenntartani: a demokrácia működése feltételezi, hogy a rivális felek vitáikkal és harcaikkal együtt elismerik egymás legitimitását. A mindenkori kormány a mindenkori ellenzékét, az ellenzék a kormányét. A rendszerváltás nagy kérdése az volt, hogy a demokratikus gyakorlat vezet politikai megbékéléshez, vagy a „százéves háború” kiújulása vet véget a demokráciának. Nem volt eleve elrendelve, hogy a második forgatókönyv valósul meg. Orbán Viktor kihasználta a demokrácia megroggyanását, és végrehajtotta az áttörést az autokrácia felé.

De ebben súlyos, nem eszmei ellentétre visszavezethető társadalmi feszültségek is szerepet játszottak. Sokféle válság torlódott egymásra, mire 2010-ben a köztársaság elbukott.

Ezt nem vitatom, de azért hozzáfűznék két észrevételt. Az első: manapság divat a köztársaság bukását azzal magyarázni, hogy a „rendszerváltó elitek” szolgaian átvették a „neoliberális” receptet, és ezzel tartós munkanélküliségbe, inaktivitásba taszították a foglalkoztatottak számottevő részét, szétverték a jóléti államot, kiszolgáltatták az országot a multik uralmának, és így tovább, és a fő bűnbaknak a magyar liberálisokat teszik meg. Jó lenne, ha a vádaskodók tudnák, hogy a „neoliberalizmusnak” a modern liberalizmushoz semmi köze. Konzervatív találmány, Margaret Thatcher és Ronald Reagan voltak az apostolai. Hegemóniája évtizedeiben a vezető liberális filozófusok és közgazdászok ellenzékben voltak. Az SZDSZ programja a legkevésbé sem volt „neoliberális”. Második, fontosabb észrevételem: a rendszerváltás kemény gazdasági kényszerfeltételek között ment végbe. Az államszocialista gazdaság súlyos válságba került, egyszerűen nem volt már miből finanszírozni a veszteséges vállalatokat és iparágakat. Az üzembezárások nem 1990-ben kezdődtek, hanem 1987-ben, az ózdi kohókkal. A termelés, foglalkoztatás, fogyasztás színvonalát az állam már hosszú ideje csak külső hitelekből tudta fenntartani: a rendszerváltásra a pénzügyi összeomlás árnyékában került sor. A veszteséges termeléshez és a hitelválsághoz jött harmadikként a KGST megszüntetése 1991-ben. A tagországok egyik napról a másikra áttértek az egymás közötti dollárelszámolásra. Így aztán drámaian visszaesett az egymás közötti forgalmuk, és tönkrement egy csomó vállalat, amely fokozatos átmenet esetén alkalmazkodni tudott volna a világpiaci normákhoz. A rendszerváltást kísérő társadalmi megrázkódtatások döntő részét ezek a körülmények magyarázzák, nem pedig a „rendszerváltó elitek” állítólagos „neoliberalizmusa”.

Hogyan járult mindez hozzá ahhoz, ami 2010-ben történt?

Esetleg azt lehetne mondani, bármi okozta a társadalmi feszültségeket, a köztársaság válsága ezeknek a késleltetett következménye volt. Idő kellett ahhoz, hogy elfogyjon a türelem, de végül is elfogyott. Ezzel a magyarázattal az a baj, hogy nem tudja megindokolni, miért húsz évig tartott ki a türelem, és miért nem mondjuk harminc vagy negyven évig, ami alatt az átmenet megrázkódtatásainak tartós következményei felszívódhattak volna. Ha viszont figyelembe vesszük, hogyan tette a háborús logika Orbánt a demokrácia esküdt ellenségévé 2002-es veresége után, és hogyan halmozott hibát hibára az Orbántól megrettent MSZP–SZDSZ-koalíció, erkölcsi és politikai katasztrófába sodorva magát, akkor megérthetjük, miért éppen 2010-ben bukott el a köztársaság.

Mivel és hogyan lehetne felülírható a „százéves háború”?

Nem hiszem, hogy a Fidesszel a belátható jövőben békét lehetne kötni. Újra és újra le kell győzni, egészen addig, amíg gyökeres változáson nem megy át vagy el nem enyészik. A jobb- és a baloldal közti béketeremtésnek a Fidesz jobb- és baloldali ellenzéke között kell elindulnia. És el is indult. Az ellenzéki pártok, a Jobbikot is beleértve, megtanulhatták, hogy egymásnak nem ellenségei, legfeljebb riválisai. Közös ellenségük a jogállamot, a sajtó függetlenségét, a közpénz és a magánvagyon közti különbséget, az önkormányzati autonómiát felszámoló autokratikus hatalom. Megtanulhatták, hogy közös ügyük a sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési szabadság, a személyi szabadság, a bírói függetlenség, a szabad és tisztességes választások visszaszerzése. Adva van, vagy legalábbis létrejövőben van a közös alap a demokratikus konszenzus minimumához.

2017 decemberében azt a lehetőséget vetette fel, hogy az ellenzék számára pszichológiai áttörést hozna, ha a Fidesz nyerne ugyan, de csak kis többségre tenne szert.

Az Orbán-rezsim autokrácia, ahogy a Kádár-rezsim is az volt, de másféle. Négy évenként többpárti választásokon újítja meg a hatalmát. A választások se nem szabadok, se nem tisztességesek, a Fidesz versenyelőnye égbekiáltó. Mégis, a kétharmados győzelmek sora valamiféle látszatlegitimitást ad Orbán hatalmának, olyat, amivel Kádár soha nem rendelkezett (ő a „legvidámabb barakk” és a „gulyáskommunizmus” giccsével tett szert legitimitáspótlékra). Ezért mind a 2014-es, mind a 2018-as választás előtt voltak olyan hangok, hogy ha az ellenzék részt vesz a választáson, azzal csak legitimálja a rezsimet. Én ezt a véleményt érthetőnek, de elhamarkodottnak tartottam. 2017-es cikkemben azt állítottam, hogy a választásnak nem egyedül az a tétje, hogy újra győz-e a Fidesz. Már annak is komoly lélektani hatása lehet, ha győz ugyan, de elveszti a kétharmadot. Minél távolabb kerül a kétharmadtól, annál nagyobb a lélektani fordulat esélye: még nem győztük le, de már megjelenik a horizonton, hogy le lehet győzni. Az emberek alkalmazkodnak a legyőzhetetlennek hitt elnyomó rezsimhez, de változtatnak a magatartásukon, ha úgy látják, legyőzhető.

2018-ban ez a fordulat nem következett be, de a 2019-es önkormányzati választás eredménye értelmezhető-e e forgatókönyv késleltetett megvalósulásaként?

Igen, sőt ennél több is történt. A parlamenti kétharmad megtörése nem teszi az ellenzéket a kormányhatalom részesévé. Ahol azonban az ellenzék megnyerte a helyi választást, ott hatalomra került, hatalomban pedig bizonyítani lehet, hogy polgárbarát és hatékony kormányzásra képes. Orbán azonnal felismerte a veszélyt, ezért fosztja ki az ellenzéki vezetésű önkormányzatokat, ezért rabolja el tőlük a hatásköreiket. Ez azonban könnyen visszaüthet.

Ma ugyanazt a cikket írná meg, mint 2017-ben, vagy az ellenzéknek 2022-ben az újabb kétharmad megakadályozásánál komolyabb ambíciói lehetnek?

Ma nem az a tét, hogy meglesz-e a Fidesz kétharmada: szinte biztosan nem lesz meg. A tét ma a Fidesz legyőzése. Ebben a pillanatban a verseny nagyon szorosnak látszik, de még van egy bő év a választásokig. Közben érezhetően csúszik ki a talaj Orbán alól. A konzervatív értelmiséget, a nagyvárosi, iskolázottabb, fiatalabb szavazók jó részét már korábban elveszítette, táborának kifáradása sem most kezdődött. Most azonban gyorsulóban van ez a tendencia. Erőszakkal ma is sok mindent átver, de amikor nem maga kreálta ellenséggel háborúzik, hanem a járványt kell kezelnie, csődöt mond. Ezrével halnak meg emberek, akik élhetnének, tízezrével mennek át iszonyú gyötrelmeken, akiknek nem kellene szenvedniük, ha az ellátásuk meg lenne szervezve, ha az autokratikus uralom nem járna együtt kormányzási káosszal. Nincs elfogadható program a munkájukat, jövedelmüket elvesztett emberek megsegítésére, a gazdaság talpraállítására – de mindig vannak fölös milliárdok az oligarchák, a sportlétesítmények, az egyházak számára. Ugyanakkor most először áll szemben egységes ellenzék a Fidesszel. A Fideszé a média 99 százaléka, de az ellenzéké az igazság, amit ma sokkal nehezebb elhazudni, mint 2010 óta bármikor. A Fideszé az állam és az oligarchák vagyona, de az az ellenzéké az előválasztás, amely – ha sikeres – rendkívüli energiákat szabadíthat fel. Ha nem hibáznak túl nagyot, akkor a közvélemény gyorsuló ütemben tolódhat el a kormányváltás javára, jó hátszéllel pedig jól kampányolni is könnyebb. Ebből ma még ábrándosnak tűnő ellenzéki győzelem is kijöhet. Még a kétharmados ellenzéki győzelmet sem zárnám ki eleve. 2022-ben akármi megtörténhet.

Névjegy

Kis János
filozófus

  • 1967-ben szerez filozófusi diplomát az ELTE BTK-n
  • 1973-ban politikai okból elbocsátják az MTA Filozófiai Intézetből
  • 1977-ben egyik szervezője a csehszlovák ellenzéki Charta ’77 politikai nyilatkozat melletti magyarországi szolidaritásnak
  • 1981-ben az illegális Beszélő folyóirat egyik alapítója
  • 1988-ban a Szabad Demokraták Szövetsége egyik alapítója
  • 1990-1991-ben az SZDSZ első elnöke, utána visszavonul a politizálástól, a pártból 2002-ben lép ki
  • 1992-től a CEU tanára
  • 1996-tól több alkalommal a New York University vendégprofesszora

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.