Kormos Lili Kiss Tibor Noé: Befagyott minden

Legújabb regényének hősei hiába keresik, nem találják az utat egymáshoz, de mint Kiss Tibor Noé mondja, ők legalább próbálkoznak, szemben azzal az általános tapasztalattal, hogy mindenki csak a magáét fújja és meg sem próbál a másikra figyelni. Régi és új szegénységről, a kilátástalanság fokozatairól, a szövegeihez fűződő kapcsolatáról beszélgettünk a szerzővel Beláthatatlan táj című könyve kapcsán.

Idén tizenegy éve, hogy megjelent az Inkognitó című első könyved, amely személyes történet, az azt követő Aludnod kellene pedig szintén olyan témáról szól, amelyhez közöd van, amit ismersz. Ez az idő kellett ahhoz, hogy a Beláthatatlan táj már ne rólad szóljon?

Bizonyára kellett, igen. Elsőre nem tudtam volna megírni mást, csak az Inkognitót, az identitáskeresésem történetét a kamaszkoromtól a harmincas éveim elejéig. Aztán jött az Aludnod kellene, amiben már kevesebb a személyesség, bár valóban, egy általam valamelyest ismert világról írtam benne, egy alföldi tanyakomplexum mostanra elég kilátástalanná vált világáról, ahol gyermekkoromban rengeteg nyarat eltöltöttem. Aztán nekikezdtem a Beláthatatlan tájnak azzal az elképzeléssel, hogy ebben semmi személyesség nem lesz. Hamar rájöttem azonban, hogy ez tévedés, mert áttételesen ez a könyv is azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyek számomra éppen akkor a legfontosabbak. Bizonyos értelemben tehát minden könyvem magamról szól, vagy legalábbis nagyon belülről fakad. Ahogy azonban teltek az évek, és egyre tudatosabban kezdtem dolgozni, az egyik legkomolyabb kihívás az lett, hogyan lehet kezelni azt a kettőséget, hogy egy jó könyv erejét a hitelesség, a személyesség adja, ugyanakkor a végeredményben mégse jelenjen meg a szerző személye. Amikor elkezdtem írni az Inkognitót, semmit nem tudtam ezekről a dolgokról, csak ki akartam engedni magamból a frusztrációimat. Szerencsére az a regény úgy is működött, hogy az „én történetem” volt. Az üzenettel, hogy néha milyen nehéz saját magunkat elfogadni, sokféle olvasó szembesült az élete során.

Az Aludnod kellene és a Beláthatatlan táj szereplői a társadalom peremén élnek, mégis, az előbbiben inkább olyan a szegénység, amilyennek azt elképzeljük. A Beláthatatlan tájban viszont nem ez az egzotikus reménytelenség jelenik meg, hanem valami, ami itt van közel, ami elérhető, amit tapasztalunk, eleve már a történet is Budapesthez és egy hozzá közel eső kistelepüléshez kapcsolódik.

Érdekes, hogy te is úgy fogalmazol: „amilyennek azt elképzeljük”. Az Aludnod kellene kapcsán gyakori élményem volt, hogy az olvasók egzotikumként tekintettek arra a világra. Megkockáztatom, nemcsak egzotikumként, hanem a politikai nézeteik alátámasztásaként is – mintha a szegénység csak az elmúlt tíz évben alakult volna ki, előtte nem is létezett volna. Néha úgy éreztem magam, mint a kultúrantropológus, aki elmegy Pápua Új-Guineába, aztán az ottani kannibál törzsekről beszél a közönségnek. Másrészt, mintha szószólója vagy elbeszélője lettem volna annak a világnak, amit az Aludnod kellenében megjelenítettem, és ezt a szituációt több okból is hamisnak éreztem. Ez a világ nem egzotikum, én pedig nem vagyok szószóló. A Beláthatatlan tájban szerettem volna ugyanezeket a problémákat, a kilátástalanságot, az ember tehetetlenségét, röghöz kötöttségét olyan szereplőkkel és helyszínekkel ábrázolni, amelyeket jobban ismernek a könyvfogyasztók, mindazok, akiket érdekel a közélet, a kultúra, az irodalom. Kíváncsi voltam, hogyan reagálnak az olvasók, ha az előző regény kilátástalanságát „közelebb hozom” a mindennapi életükhöz.

A távolság az elmúlt évtizedek során lett kevesebb és ért közelebb hozzánk más emberek kilátástalansága és reménytelensége, vagy mindig közel volt, csak nem figyeltünk rá és távoli, nagyon élesen, jól látható formáiban kerestük?

Azok a különbségek, amikről akár ez a könyv is beszél, régen kevésbé voltak meg, s kevésbé is látszódtak. Amikor általánosba jártam, még iskolaköpenyt kellett hordanunk, ami annak az egyenlőséget hirdető társadalomeszménynek az egyik szimbóluma volt. Az emberi szabadságról alkotott nézeteinkkel ez eléggé szemben áll, ugyanakkor ma már a gyerekeket a születésük után szinte azonnal státuszszimbólumok veszik körül. Emiatt szerintem idejekorán kialakulhat bennük egy hamis és előítéletes kép is arról, mi az értékes és értéktelen, a drága és az olcsó, mit jelent a gazdagság és a szegénység.

Ráadásul sokkal inkább bebetonozódtak ezek a különbségek, ami különösen annak tükrében furcsa, hogy olyan világban élünk, amely azt sugallja: bármi lehetsz, bármit elérhetsz, holott kevésbé szerencsés rajtpozícióból nehezebb kitörni.

Valóban, sokkal nehezebb az átjárás az egyes társadalmi rétegek között. Mindezt az is befolyásolja, hogy valaki már kisgyerekkorától kezdve vagy arra szocializálódik, hogy ő több, jobb, gazdagabb, mint mások vagy épp fordítva, arra, hogy ő szegényebb, elesettebb, szerencsétlenebb. Mélyebben ivódik be az emberekbe annak tudata, hogy hol állnak a társadalmi ranglétrán. Az anyagi viszonyok közi különbség is megsokszorozódott, az internet és a közösségi média világában mindez ráadásul sokkal látványosabb. Amiről talán kevesebbet beszélünk, bár a szociológusok egyre gyakrabban említik problémaként, hogy társadalmi mobilitásról – amelyről húsz évvel ezelőtt a szociológia szakon még azt tanultam, hogy egy társadalom nyitottságának és fejlődőképességének egyik legfontosabb mutatója – lényegében már nem is beszélhetünk. Minden befagyott. Ráadásul hihetetlenül megnőtt az ország egyes régiói közötti különbség is, a falvak pedig szinte minden régióban menthetetlenül leszakadni látszanak. Félreértés ne essék, nem a szocializmust sírom vissza, abban viszont biztos vagyok, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket csökkenteni lehetne az oktatási rendszer radikális átalakításával. Valami azonban most nagyon rosszul működik, mert az oktatási rendszer nem segít a hátrányos helyzetűeken – pedig elvileg ez lenne a célja –, hanem konzerválja az egyenlőtlenségeket. Pedig az az egész társadalom számára nyereség lenne, ha a legrosszabb helyzetben lévő társadalmi csoportok méltóságot és tudást kapnának. Ezt azonban egyelőre kevesen gondolják így, a többség örül, ha saját maga boldogul.

Azt mondtad, mindhárom könyvedben olyan dolgot írtál meg, ami akkor épp erősen foglalkoztatott. A Beláthatatlan tájnak mi volt az eredője?

Egyfelől a könyv négy ember magántörténete, másfelől mégiscsak társadalmi allegória arról, hogy az emberek szinte semmiféle módon sem tudnak egymással kommunikálni. Más a nyelvük és a logikájuk, bele vannak ragadva a sérelmeikbe, a narratíváik szükségképpen nem jutnak közös nevezőre. Pedig ezek a szereplők legalább akarnak egymástól valamit. Szeretik egymást, fontosak egymás számára, de még így sem találják meg azokat a kódokat, amelyekkel érdemben szólni tudnának egymáshoz, amivel el tudnák mondani az érzéseiket. Ettől lesz csak igazán fájó a kudarcuk. Lehet, hogy pesszimista vagyok, és ennél sokkal jobb minden, de számomra nem úgy tűnik. Eljutottunk odáig, hogy már elemi társadalmi kérdésekben sincs konszenzus. Mindent teljesen szétbeszéltünk, mindenki csak a saját szövegét ismételgeti. A regénnyel arra szeretném ráirányítani a fókuszt, hogy milyen félelmek, frusztrációk és traumák magyarázhatják azt, hogy egymással szoros kapcsolatban álló emberek is teljesen el tudnak záródni a másiktól. Egymás mellett élnek, de más világokban. Remélem, ez a könyv némi empátiáit ébreszt az olvasóban mindazok felé, akik kívül esnek az ő buborékján.

Rímel erre egy korábbi interjúból az a mondatod, hogy „mindenki ordibál, hogy neki milyen rossz és senki nem hallgatja meg a másikat.”

Igen. Tulajdonképpen a 2016-os Pride-ot megnyitó beszédemben is arról volt szó, hogy létezik egy ilyen jogos igény az emberekben. Mindannyiunkban fölgyűltek feszültségek, sebeket hordozunk, ráadásul olyan történelmi traumáink maradtak feldolgozatlanul, mint Trianon, a Holokauszt vagy a kommunizmus. Ezek nemcsak politikai traumák, nemcsak a nemzet traumái, hanem az embereké is, hiszen a családokban ezek a kérdések újra és újra előkerülnek. Generációról generációra öröklődik a félelem, hogy valami újra megtörténik, mások úgy érzik, hogy számukra sosem fognak igazságot szolgáltatni. Az elmúlt tizenöt évben aztán újabb és újabb társadalmi csoportok fogalmazták meg az igényeiket azzal kapcsolatban, hogy elegük van az intézményes elnyomásból, abból, hogy a problémáikat meg sem hallgatják vagy tabusítják. Egyszerre várnak egyenlő jogokat és méltányos elbánást a nők, a romák, a fogyatékkal élők, a melegek, a transzneműek – ami így kimondva roppant egyszerűnek tűnik, valósítsuk meg és éljünk mindnyájan boldogan!

Tényleg egyszerűnek tűnik, de miért nem az?

Mert ehhez hihetetlen mértékű érzékenység kellene, és a magyar társadalomban az érzékenység vagy a szolidaritás jelenleg nem tartozik a legfontosabb értékek közé. Ezzel együtt én optimista vagyok, hiszek a fiatalokban, és hiszek abban, hogy a személyes példák lassú változást hozhatnak. Én például csak huszonévesen, a barátaim nyomasztó elbeszéléseiből értettem meg igazán, milyen súlyos hátrányokat jelentett határon túli magyarként felnőni Romániában vagy Csehszlovákiában – mint ahogy sok olyan embert ismerek, akinek a számára én tettem elfogadhatóvá vagy érthetővé valamit abból a rejtélyes és idegen LMBTQ-világból, amiről korábban semmit sem tudott. Ezek is nagyon megható élmények, de egyelőre nem találom a módját, hogyan lehetne erről írni, beszélni. Gyorsabb változást az hozhatna, ha ezt a sok személyes élményt, egymás civil edukálását intézményes keretek közé lehetne csatornázni. Alighanem ez lenne a politika valódi feladata. Persze, ez nagyon kemény meló, most ráadásul finoman szólva sem ebbe az irányba haladunk. Nem az a legfőbb cél, hogy az emberek megértsék és tiszteljék egymást, hanem pont az ellenkezője.

Térjünk vissza kicsit a Beláthatatlan tájhoz. A könyvben szereplő 28 éves lány, Dorka kómában fekszik, és a regény egyik szólama mintha az ő tudatfolyamát közvetítené. Kutattad azt, hogy mi történik ilyenkor egy betegnek a fejében?

Többször beszéltem egy ideggyógyász professzorral, aki kifejezetten kómás betegekkel foglalkozik. Még azt a szívességet is megtette, hogy elküldte a regény vonatkozó szövegrészeit kómából felépült embereknek. Arra szerettem volna választ kapni, hogy az idegrendszer működésének mik azok a minimális szabályszerűségei, amelyek működnek egy ilyen állapotban. Erre nincs egzakt tudományos válasz, de leginkább a hanghatások, a másik ember közelségének valamiféle érzete, illatok, szagok – ezek tudnak valamennyire eljutni hozzájuk. Maguk az egykori páciensek is azt mondták, hogy „bármit” írhatok, annyira nem tudni, mi zajlik ilyenkor. Én viszont nem akartam ennyire szabadjára engedni azt a szólamot, amely Dorkát idézi, azt túl önmagáért valónak éreztem volna. Próbáltam ragaszkodni néhány dologhoz, ami működhetett ebben a nyelvben. A hangok, az illatok, az észlelésnek ezek a minimális, zsigeri érzetei azért voltak jók, mert általuk egymásba lehetett mosni a múlt és a jelen rétegeit, eljátszani a jelentésekkel. Egy bizonyos hang az egyik pillanatban gyermekkori emléket idézett, a másikban egy liftajtó becsapódását vagy egy szennyeskocsi kerekének a nyikorgását a kórházban. Megnyugtató volt, hogy azok az egykori páciensek, akik előzetesen olvasták a regényrészleteket, hitelesnek tartották ezt az ábrázolást, felismertek benne bizonyos élményeket.

2015-ben a Propaganda című műsorban Németh Gábor azt mondta rólad, hogy olyanok a szövegeid, mintha ott lettél volna, és láttad volna azt, amit leírsz. A Beláthatatlan tájban tényleg nincs olyan érzése az embernek, hogy Kiss Tibor Noé elképzeli, hogy mit mondana egy 53 éves történelemtanár, hanem azt egy 53 éves történelemtanár mondja.

Talán azért érezheted így, mert a regényemben szereplő történelemtanár figurájából nagyon sok mindent saját magamból merítettem – mint ahogy ez igaz a többi szereplőre is. Belőlem vannak. Sok szempontból a Beláthatatlan táj számomra sokkal személyesebb könyv, mint az Inkognitó, pedig azt nagyrészt saját történetek és tapasztalatok alapján raktam össze. A Beláthatatlan táj másképp az enyém, mélyebben és intenzívebben. Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre erősebben azonosulok a regényem elbeszélőivel. Valahogy mindegyikükhöz tudtam kapcsolódni. Izgalmas volt az írói munka során mások szemével nézni a világot, sokkal izgalmasabbak voltak ezek a képzeletbeli szerepek, mint azok, amelyeket az írásaim miatt húztak rám.

Milyen szerepekre gondolsz?

Az Inkognitóval „transz” író lettem, az Aludnod kellenével pedig a „szociálisan érzékeny” író skatulyájába kerültem. A nyilvános megszólalásaim, illetve az azokra érkező reakciók kapcsán úgy éreztem magam, mintha ezeknek az ügyeknek a szószólója lennék. Éreztem, hogy ez nem az én világom, az alkatomtól távol áll például az aktivizmus. Emiatt szinte visszamenekültem az írásba, és alig vártam, hogy elkezdjek végre dolgozni ezen a könyvön. Ennek az ideje 2015-ben jött el, majd olyan évek következtek az életemben, amikor sok minden felfordult bennem, körülöttem. Néhány dolog megkérdőjeleződött számomra önmagammal kapcsolatban, és olyan negatív hatások is értek, amelyeket sokáig nehéz volt feldolgozni. Azt hiszem, maga a könyv volt a feldolgozás, ezeket a küzdelmeket vittem bele a regénybe. Utólag aztán mindezt tetézte egy olyan tragédia, amely sok mindent megmagyarázott a regénnyel kapcsolatban. 2019 decemberében adtam le a könyvem első verzióját a szerkesztőknek, egy hónappal később pedig apám kórházba került, majd tavaly májusban meghalt. Sokkoló volt szembesülni azzal, hogy éveken át arról írtam, hogy egy apa a kómában fekvő lánya mellett virraszt – majd hirtelen én álltam ott a saját apám ágyánál, és nem tudtam vele kommunikálni. Ahogy már évek óta nem tudtam vele kommunikálni, mert az állapota olyannyira leromlott, hogy erre érdemben nem volt képes. Sok minden más mellett akkor értettem meg azt is, hogy én csak akkor tudok regényt írni, ha az teljesen átmosódik rajtam, akár tudom, akár nem. Mert éppen az a legszebb, hogy talán nem is tudok róla, mégis átmosódik rajtam, és így lesz belőle valami fontos.

Névjegy

Kiss Tibor Noé
író-újságíró

  • 1976-ban született, Budapesten
  • 17 éves koráig volt a Ferencvárosi TC igazolt labdarúgója
  • 2010-ben jelent meg első regénye Inkognitó címmel
  • 2020-ban Hazai Attila-díjjal tüntették ki
  • Beláthatatlan táj című legújabb regénye 2020-ban jelent meg a Magvető kiadó gondozásában
  • 2021-ben Artisjus Irodalmi Díjjal tüntették ki

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.