Láng Zsuzsa Koncz Zsuzsa: Ma is csak jelbeszéd az életünk

Koncertnek indult, de – sorszám szerint a 42. – újabb albuma született meg Koncz Zsuzsának a járvány miatt, akivel a lemez megjelenése kapcsán beszélgettünk a drasztikusan megváltozott világról, a szabadság és a remény feladhatatlanságáról, és arról, hogy miért aktuálisak a közönségnek szánt zenehallgatási instrukciók immár öt évtized óta.

Koncertek helyetti kényszermegoldás az új lemez, egyebek között a nagy, október 24-re tervezett, végül elmaradt Aréna koncert pótléka, vagy ahogy korábban mondta: ha már nem énekelhet, legalább jusson el a hangja minél több emberhez?

Talán inkább ez az utóbbi, illetve azok számára szánt kárpótlás, akik jöttek volna, és igényük lett volna a személyes találkozásra. Ennek, persze, sok köze van a koncerthez is, mert amikor elindult a munka, nem tudtuk még, hogy lemezbe fordul az elmaradt koncert. Mindenesetre én annak idején, amikor még nyoma sem volt a járványnak, megkérdeztem Bródy Jánost, hogy lévén ez egy ünnepi esemény, október 24-én, a forradalomra való emlékezésnek a másnapján, nem lenne-e kedve írni nekem egy dalt, amit elénekelnék, aztán majd meglátjuk, mi lesz a dalnak a sorsa. És mivel erre hajlandónak mutatkozott, meg is csinálta, elküldtem Závodi Gábornak, mint zenei producernek, hogy hallgassa meg ő is, és majd együtt megcsináljuk a stúdióban, de váratlanul belendült a munka, mondhatnám úgy, hogy szárnyakat kapott. Gábor is írt rögtön egy másik, új dalt, aminek az lett a címe, hogy Filmszakadás. Nagyjából ekkor kezdődött a vírus első hulláma, kisvártatva karanténba kerültünk, és az éppen folyó koncertturném félbe szakadt. A Filmszakadás hallatán nekem az egész helyzet, mármint a dal helyzetfelvázolása és az életünk alakulása nagyon hasonlított arra, amit akkor átéltünk, és azóta is élünk, merthogy nincs vége. Úgy szakadt a fejünkre, mint a gyanútlan mozinézőre adott esetben egy filmszakadás, de azt kell mondanom, hogy ez a szakadás egy kicsit az egész életünkre igaz. Általában az ember azt hiszi, hogy minden rendben van, de a következő pillanaban már azzal szembesül, hogy a világon semmi sincs rendben. Ez a dal annyira jól sikerült, hogy azt mondtuk, ezt mindenképpen megcsináljuk, ha másképp nem, az interneten majd nyilvánosságra hozzuk.

Mindannyiunk szerencséjére, a Filmszakadás nem maradt egyedül…

Végül, amikor a vírus komolyabban belendült, és látszott, hogy nem lesz itt se koncert, se turné, konkrétan a lemezen kezdtünk el dolgozni. Maróthy Zoli is küldött egy zseniális zenét, csatlakozott Tolcsvay Laci és Gerendás Péter is, gyűltek a dalok gyorsan egymás után. Bródy, ahogy ígérte, írta a szövegeket. Mivel manapság a felvételeken 60-70 százalékban online is dolgozhatunk, abban a váratlan, de nagyon termékenynek bizonyuló, mondhatni, kitüntetett helyzetben találtuk magunkat, hogy elegendő időnk van egy lemez elkészítéséhez. Volt mit kompenzálni, nekem egy újabb koncertturnémat húzta keresztül a pandémia az első négy előadás után most ősszel is.

Azt mondta, mentálhigiéniai okokból nem merte összeszámolni, hány koncertje maradt el…

Így lett vigasz a lemez az én számomra is. Eleinte a koncertre igyekvő rajongóknak szántam ajándéknak, és mindazoknak, akik szívesen hallgatják a dalaimat, de azt kell mondanom, hogy magam is óriási örömet találtam benne, mert – nehéz megfogalmazni, és az okát sem tudom egészen pontosan, hogy mitől lett számomra ennyire kedves, olyannyira, hogy – helyet kapott a három-négy kedvencem között is, azok között, amelyeket a legjobb lemezeimnek tartok.

A képzavarért én kérek elnézést: a „Szabadnak születtél” egy olyan kíméletlen tükör, amibe nézni rossz, de hallgatni jó?

Reméltem, hogy örömet is szerezhetek vele, mert ez a dal, amióta megszületett, majd két évtizededdel ezelőtt, közel állt hozzám. Elgondolkodtatott, bátorított, de a zenei ereje is hatott rám. Az elbeszélő lírai felvezetés után a katartikusan kibontakozó refrén, az üzenet a lényeg, mely számomra is a menekülő útvonalat jelenti. Ambivalens dolog ám hogy most itt vannak ezek a fantasztikus, új dalok, amelyeket hallgatok magam is nap mint nap, de nem tudom elénekelni a közönségnek, itt maradnak bennem. Borzasztóan hiányzik, hogy kimenjek, kiálljak a színpadra, és azt mondjam: most tessenek szívesek lenni idefigyelni, mert lenne itt egypár dolog, amit megbeszélhetnénk. Ez valamit elvesz az ünnep fényéből, de valamennyi kárpótlást nyújt, hogy az online meghallgatásokból úgy tűnik, mintha a közönség szeretné a lemezünket. Erre utal az is, hogy a Bookline slágerlistáját felváltva vezetgetjük Bródyval, akinek szintén van egy új lemeze.

Nem lehet, hogy ez lesz a jövő? Ha nem járhatunk színházba, moziba, koncertre, kiállításra, az online tér marad az egyetlen érintkezési felület a kultúrának (is). Most is azt írta a lemezajánlójában, hogy értő fül és érző lélek kell ahhoz, hogy az élményt befogadja a hallgató.

Érdekes, hogy az 1973-ban megjelent, és azon nyomban be is tiltott Jelbeszédhez is pontosan ugyanezek kellettek. Enyhén szólva meglepő, hogy negyvenhét év alatt ennyire nem változott volna a világ – ebben azért van valami elkeserítő. Mindenesetre érdekes fordulat, hogy a világ, amelyik harminc évvel ezelőtt változni látszott, mára – szinkronban a járvánnyal – elképesztő mélypontjára jutott. Hogy klasszikust idézzek, „barátságtalan, ésszerűtlen, kiszámíthatatlan időket élünk”. De minden dal erről szól a lemezen. „A mi hazánk”, például egy figyelemre méltó feleselés a szélsőjobboldali párt nevével, mert mindenkinek be kell látnia, hogy aki ezen a tenyérnyi területen született, él Európában, és ugyanazt a nyelvet beszéli, hogy ez közös haza, nem sajátíthatja ki senki. Ez a mi hazánk, beletartozik mindenki.

A Mariana árok is beszédes dalcím, az árok, amelynek felfoghatatlan mélysége választja el a két partján élőket a magánéletben és a közéletben is: egy teljesen megosztott társadalmat, egymást szeretni vagy akárcsak csak megtűrni is képtelen, szemérmetlenül manipulált embereket jelent.

Sajnos, akármerre nézünk, legyen az a Trump-teremtette Amerika, de akár Franciaország vagy Németország is, ezek létező árkok, úgyhogy be kell látnunk, akármennyire büszkék vagyunk is mi a múltunkra, és mindarra, amit létrehoztunk, mégiscsak egy hatalmas világ aprócska részlete vagyunk, úgyhogy nem ártana tudnunk a helyünket és a jelentőségünket ebben a világban.

Mintha most megcsillanni látszana a remény, hogy nem csak Amerikában, de Európában is a valóság hajlítgatása helyett racionálisabb politikai eszmék veszik át a vezető szerepet, mintha észhez térne az emberiség.

Optimizmus és remény nélkül képtelen vagyok létezni, tehát azt gondolom, hogy nem szabad feladnunk azt a fajta alapállást, hogy nem hiábavaló az, hogy a világra jöttünk. Ha elveszítjük a hitet, hogy együtt megyünk valamire, akkor nagy baj van. Még ezekben a nehéz időkben is, amikor mindannyiunkat korlátozó szabályok betartásával kell élnünk. Ráadásul elég öntörvényű karakter lévén, betartom ugyan a szabályokat, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez könnyen megy. Minden, ami a személyes szabadságomban korlátoz, rosszul esik: hogy nincs koncert, nincs színház, mozi, illetve csak interneten keresztül juthatunk hozzá bármihez is – hát olvasok sokat, ameddig a szemem bírja, sétálok, online tartom a kapcsolatot a barátaimmal, és legfőképpen keresem a kapaszkodókat. Kutatom az online-hozzáféréseket, figyelem, hol tartanak az orvoskutatók, hogy lesz az életünk tovább. A rossz prognózisok ellenére is töretlenül remélem azt, hogy mondjuk a jövő évre halasztott koncertek már élőben is megvalósulhatnak. Ami nagyon fontos nekem, és sokat segít, hogy a kollégákkal töretlen a kapcsolatunk. Ők fontosak nekem, és igen jól esett pár megjegyzés, hogy ez a mostani lemez valami új hangzást hordoz, nem mellesleg a régi pozitívumok megőrzése mellett. Lelkesek, pedig ez nem jellemző a zenésztársadalomra, elég kritikusak, és nagyon nehezen esik ki egy „gratulálok” a szájukon, de ez a – főleg Závodi Gábor nagyon áldozatos és alapos munkája nyomán kialakult – hangzás kicsit más, mint az eddigi lemezeim voltak, talán valamivel erősebb az előzőeknél, miközben a lírai oldalát sem veszítette el. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert nekem is ez a két legerősebb énem, a felháborodás és a megértés, és mikor Bródy János megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen lemezt szeretnék csinálni, azt válaszoltam, hogy dühöset! De azért ő is pontosan tudta, hogy milyen vagyok, menyire fontos számomra a líra és az általa közvetített harmónia. Nagyon sokat köszönhetek a fiúknak, de mivel ez már kipróbált társaság, évtizedek óta dolgozunk együtt, pontosan ismerjük egymást, rááadásul Závodi Gabi, aki „csak” húsz éve van a keménymagban, nagyon biztos ízlésű ember, a szó minden értelmében. Ő írta a Filmszakadás mellett az Isten háta mögött című dalt is, amelyben arról értesülünk – bár nem esik jól –, hogy van olyan angyal, aki hátat fordít nekünk a mennyországban, és csak ránk legyint. Vele találtam meg azt a fajta egyensúlyt és együttgondolkodást, amit Bródy Jánossal a szöveg tekintetében, vagyis azt a tapasztalatot, hogy szinte látatlanban tudjuk, hogy mi tetszik majd a másiknak. Ráadásul Gabi generációja már tudja és akceptálja, hogy én viszem a bőrömet a piacra, én tartom a hátam mindenért, én vagyok a produkció. Én állok jót a színpadon, én állok jót zenéért, szövegért, azért, hogy mi van rajtam, én állok jót a mostani beszélgetésünkért, és azokért a lemezekért és dalokért is, amelyeket együtt hozunk létre. Persze, egyedül nem tudnám megcsinálni, mert ez nem szóló műfaj, de az az igazság, hogy szeretem azt a közösségi meleget, amelyet képesek vagyunk adni egymásnak, és ezt ők is érzik.

Szerzőtársakról és zenészekről beszélve nem hagyhatom ki azt a kérdést, hogy mit gondol Szörényi Levente kétségtelenül figyelemre méltó megnyilvánulásáról a közelmúltban.

Leventét már nagyon régen ismerem, és a hozzáállásom ehhez a legutóbbi nyilatkozatához képest sem változott semmit, már csak azért sem, mert tényleg sokat köszönhetek neki, tehát csak annyit mondanék, hogy egy teljes szakmát ilyen sommásan, nyilvánosan elítélni, ahogy ő tette, nem lenne szabad. Figyelmen kívül hagyva azt, hogy ez a százötven éves egyetem, az SZFE megteremtette a világhírű magyar színművészetet, egy olyan színházi életet, ami után bármelyik világváros megnyalná mind a tíz ujját, és akkor még az Oscar-díjakat és korszakos filmsikereket nem is említettük. A világhírű magyar rendező- és operatőr gárda Hollywoodban iskolát teremtett, talán nem kéne vérig sérteni őket. Bródynak és nekem tök mindegy, hogy rólunk miket nyilatkozik, hisz ismerjük már jól. Sokkal jobban fájt a Színház- és Filmművészeti Egyetem sértegetése, mint a sajátom, és azt is nagyon remélem, hogy hősies harcuknak meglesz az eredménye, és ez a mostani helyzet nem marad így. Mert nem maradhat így.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.