Láng Zsuzsa Kiss Mari: A hazaszeretet az állampolgárokkal való törődés, és nem az arról való kinyilatkoztatás

Legendásan bátran változtat, ha úgy érzi, már helyben jár. A sport segíti át a nehézségeken, és mindenkinek azt ajánlja: mozduljon, mert ha ott marad, ahol nem érzi jól magát, esélyt sem ad a változásra. Kiss Mari Jászai Mari-díjas színésznővel arról beszélgettünk, hogy legutóbbi szerepeiből is az derül ki: soha nem késő.

Az elmúlt két évad szinte valamennyi színházat érzékenyen érintette a Covid miatt, de már jóval azelőtt eljöttél Szombathelyről, hogy kitört volna a járvány. Tíz év után.

Igazából már két évvel előtte bennem motoszkált, hogy ez itt ennyi volt. Nagyon jó volt, de elég volt, váltani kell, el kell jönnöm.

Ugyanezt érezted akkor is, amikor tíz évvel korábban odamentél...

Igen. Akkoriban voltak olyan rendezők, akikre nagyon vágytam, szerettem volna velük dolgozni, és ez Budapesten kizárt volt. Sajnos. Még azt sem mondhattam, amikor annak idején eljöttem a Madách Színházból, hogy ne lettek volna sikeres munkáim. Például Gálvölgyivel a Hotel Plaza-t tizenhét évig játszottuk. De akkor, amikor meghallottam, hogy Jordán Tamás otthagyja a Nemzetit, és azt tervezi, hogy Szombathelyen alapít egy társulatot, úgy gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lenne. Ha valami újonnan alakul, akkor amiatt sem kell aggódni, hogy elveszem valakinek a helyét, és ilyenre nagyon ritkán van alkalom.

A családom ugyan figyelmeztetett, mert tudták, hogy nagyon lelkes tudok lenni, nagyon tudok hinni, de azt is tudták, hogy amilyen bizakodó vagyok, ugyanúgy össze is tudok omlani. Halkan megemlítették, hogy azért valószínűleg nem lesz minden olyan nagyon egyszerű, mint amilyennek látszik. És ettől féltettek. Hogy ne legyek magányos, lejött velem a két lovunk is – szenvedélyes lovas az egész család –, Leonárd és Aladár pedig fantasztikusan érezte magát, arany életük volt egy ottani lovastanyán. Nagyon tanulságos volt látni a különbséget aközött, hogyan fogadják be az állatok és az emberek az új jövevényeket. Nem volt zökkenésmentes az első időszak, olyannyira, hogy nem sok választott el attól, hogy visszajöjjek. Nem tett igazán boldoggá, arra gondoltam, ezért igazán kár kétszázhúsz kilométert megtenni oda, aztán ugyanannyit vissza.

Szerencsére aztán viszont remekül alakultak a dolgok. Dolgozhattam olyan kivételes rendezőkkel, mint Jeles András, Zsótér Sándor, Alföldi Róbert. Utóbbitól a budapesti nézők is láthatták azt a zseniális Salemi boszorkányokat, amely a Katona József színházban vendégszerepelt, hatalmas sikerrel. Mert mi másról szól egy színész élete, mint arról, hogy mit játszik, ki rendezi és kik a partnerei. És Szombathelyen a kezdeti zökkenők után mindegyik névsor parádés volt. Mohácsi, Alföldi, Jeles, Béres Attila – nagyon örülök, hogy a részese lehettem az előadásaiknak. Jó volt a város is, az idejét nem tudom, mikor olvastam annyit – egyrészt azért, mert öt percre a lakásomtól volt egy hatalmas könyvtár, másrészt azért, mert egy kisvárosban más a tempó is. Nehéz volt megszokni, hogy este hat után minden bezár, megszűnik az élet, illetve átköltözik a város szélére, a szupermarketba, ahová tömegek zarándokolnak el. Biztos ez is az oka, hogy az itt élők nagyon örültek a színháznak, végre lett valami, ami eseményt hozott a mindennapjaikba, ahová ki lehet mozdulni, és ahová fel lehet öltözni. És tényleg kiöltöztek, nem fordulhatott elő, hogy valaki strandpapucsban vagy sípulóverben üljön be a színházba, megható volt látni a hölgyeket, akik csizmában érkeztek, de már körömcipőben léptek a nézőtérre.

Ez a fővárosi színházakra már nemigen jellemző.

Ezért is éreztem ott kimondottan megtisztelőnek. De imádtam azt is, hogy rengeteget sportolhatok, a napi lovagláson kívül nem csak futhattam, de úszhattam is, mert remek uszodája van Szombathelynek, és nekem mindig nagy örömet és élményt adott a sport, sok mindenen átsegített, ami a mindennapokban megviselt. Az, hogy végül, hosszas töprengés után tényleg elköszöntem a színháztól, és azonnal egy nagyszerű feladatot kaptam, csakis egy szerencsés véletlennek köszönhető. Én soha életemben egyetlenegy igazgatónak vagy rendezőnek sem szóltam, hogy mit szeretnék eljátszani, nem adtam tippeket, hogy milyen darabot vegyen elő.

Tudom, hogy a kollégáim ­alkalmasint szoktak élni ezzel a lehetőséggel. „Gyere, sörözzünk egyet”, vagy „igyunk már meg egy pohár bort” – ezt a férfiak nagyon tudják, és ezt nem is tartom feltétlenül elítélendőnek, csak sajnos én nem vagyok képes rá. Mert mindig bennem van az, hogy nem szép dolog szegény rendezőt arra kényszeríteni, hogy velem dolgozzon, miközben egyáltalán nem szeretne, vagy nem lenne kedve hozzá. Az az igazi, ha magától jutok eszébe valakinek. Éppen a Kelenföldi pályaudvaron álltam, tele vívódással, egy nappal azután, hogy megmondtam Jordán Tamásnak, a következő évadot már nem szeretném ott tölteni, és azon gondolkodtam, hogyan alakul majd a jövő – de mivel hiszek a mozgásban, abban, hogy ha valami nem működik, akkor menni kell, mert nincs rosszabb annál, mint egyhelyben maradni –, és megszólalt a telefonom. Alföldi Robi hívott, hol vagy, merre jársz, mert megcsinálnám a Baby Jane-t Hernádi Judittal és veled... Ritkán jön el az a mámoros öt perc, amit akkor érez az ember, amikor felkérik – és igent mond rá.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!