Marokkó az egészségügyben

Kovácsy Zsombor: Nem könnyű ebből kikeveredni

| 2020.06.10. 15:53

Olvasási idő kb. 16 perc

Most jelent meg új kötete, amelyből egyértelmű az a szándéka, hogy elemzésekkel, megoldási irányok leírásával segítséget nyújtson egy esetleges egészségügyi reform elindításához. A könyv „Terápiás javaslatok” című fejezében egy komplett reformterv van az ügyfélközpontúságtól az intézményi reformig.

A téma, a terep, akárcsak az előző kötetemben, ugyanaz: az egészségügy. A 2018-as könyvem elsősorban olyan kérdéseket tárgyalt, amelyek a mindennapokban bármelyikünkkel szembe jöhetnek, ha az egészségüggyel kapcsolatba kerülünk. Mi van, ha a gyerek kórházba kerül? Mit lehet kezdeni a hálapénzzel? Az idei, Elfekvő című könyv az egészségügy iránt mélyebben érdeklődők számára készült, egy kicsit fajsúlyosabb módon, de az olvasmányosságot, reményeim szerint, megtartva. Ebben megpróbálok képet nyújtani arról, miként jutottunk el oda, ahol tartunk, és felvázolom a jövő lehetséges irányait. A két kötet megírása között a magyar egészségüggyel kapcsolatos álláspontom változatlan maradt. De nekem nincs, sosem volt küldetéstudatom, világmegváltási szándékom. Nem csinálok hiúsági kérdést abból, mennyire fogadják meg a tanácsaimat. A legjobb tudásom szerint leírtam, amit gondolok, ha valaki tanul belőle, annak örülök, ha nem, akkor sem történt semmi: megtettem, amit a feladatomnak éreztem.

A Policy Solutions és a Friedrich Ebert Stiftung nemrégiben készített egy kutatást arról, hogyan ítélik meg az emberek Orbán Viktor kormányzásának tíz évét. Kiderült: toronymagasan az egészségügy állapotát tartják a legnagyobb problémának. Annak ellenére, hogy ennyire fontos ez a téma, mégsincs szavazatokban kifejezhető következménye még annak sem, ha az egészségügy romokban hever. Ezt mivel magyarázza?

Ebben vannak olyan tényezők, amelyek meghaladják az én tudásomat. A politikai kommunikáció alkalmazott tudományterületére tartozik az a kérdés, miként lehet az emberekből előhívni bizonyos témák iránt az érdeklődést, más fontos témák jelentőségét pedig hogyan lehet elhallgatni. Elég világos, milyen okokra vezethető vissza az, hogy az egészségüggyel nem foglalkoznak a kormányok. Itt a befektetések azonnal szükségesek, viszont a hasznot csak közép- vagy hosszú távon lehet megtermelni. Az emberek egészsége nem azonnal javul. Más ez, mint mondjuk az adócsökkentés, ahol az érintettek számára azonnal érezhető, hogy több pénz marad náluk. A rendszer bonyolult, kevesen és alig mertek hozzányúlni, mert féltek attól, hogy mint a marokkóban, egy pálcika kihúzásával összeomlik az egész. Ezért, még ha látják is a problémákat, inkább toldozzák-foltozzák, mert az jobb, mint valami nagy változást elindítani. Valahogy úgyis elműködik. Hozzáteszem, hogy nem lehet az egészségügy világát a társadalom, a közgondolkodás szférájától elkülönítve szemlélni. Számomra az egyik legvisszataszítóbb jelenség az egészségügyben az urambátyám viszony, a mindennapos korrupció, a hálapénz, az ismeretség alapján történő ellátáshoz jutás. Egyre inkább azt látom, hogy a társadalmunkba ez olyan mélyen beivódott, hogy sok ember számára már nem is probléma. Akik ennek a kárvallottjai, valószínűleg nem érzékelik, mi is az oka annak, hogy nem jutnak megfelelő ellátáshoz. Teljesen átláthatatlan az az adatkör, amely az egészségügyről rendelkezésre áll, főleg a kiszolgáltatottak számára. Viszont a haszonélvezői, általában a városi, magasan kvalifikált, jó jövedelmi helyzetben lévő, fizetőképes, jó kapcsolati tőkével rendelkező emberek, elégedettek azzal, hogy jó ellátáshoz tudnak jutni. Szidják az egészségügyet, de valójában, amikor problémájuk van, el tudnak menni magánellátásba, vagy odaszólnak valakinek és előreveszik őket.

Ennyire nincs önreflexió?

Nincs. Olyan ez, mint a közlekedés: beivódott az emberekbe az agresszív, anyázós, udvariatlan magatartás, s bár igyekszem távol tartani magam ettől, bevallom, néha magam is türelmetlenül reagálok egy-egy helyzetre. Ha kicsit kimegyek Németországba, majd visszajövök, akkor három napig higgadt vagyok autóvezetés közben, de utána – a rendszer szerves részeként – magam is újra átveszem a számomra is taszító magatartásformákat. Nem könnyű ebből kikeveredni.

A szólamok szintjén szidják az emberek az egészségügyet, de sokan komfortosan érzik benne magukat.

Az Orbán-kormány, úgy tűnik, tudatosan épít erre. A magyar társadalom minden területen erre a kiskapuzásra épül. Ezt felismerve a Fidesz ösztönzi egy párhuzamos egészségügyi rendszer felépülését, amit a gombamód szaporodó magánklinikák és a magánellátás elképesztő sebességű bővülése jelez. Az élet mindennapos forgatagában fontos ellátások, a szűrővizsgálatok, az egynapos sebészet, a kisebb volumenű kezelések elérhetőek a magánszektorban. Sok pénzért. És a jómódú réteg fizet. De ők is palira vannak véve, hiszen a sokszorosát fizetik ki annak az összegnek, mint amennyit egy finanszírozásában transzparens, vegyes profilú biztosításokra épülő rendszerben kellene. És még az igénybe nem vett állami biztosítását is fizetheti. Ezen a téren egyik kormányzat sem alkotott nagyot. Mindig gyenge pontja volt az egészségpolitikának, hogy miként lehetne megteremteni e két szféra, az állami és a magánellátás békés egymás mellett élését. Különböző vakmerő, visszaszorító, szőnyeg alá söprő taktikákkal próbálkoztak, de ezek nem voltak sikeresek. 2010 óta megpróbálják hermetikusan elzárni az állami szektort a magántól, ami eleve lehetetlen. Vegyük csak példának a háziorvosokat, akik magánvállalkozók, bár most éppen arról lehet hallani, hogy ez sem egy kőbe vésett állapot. A merev elválasztás inkább a visszaéléseket erősíti. Azt például, amikor a magánellátásban ellátott betegét az orvos a kórházban műti, majd ezt elszámolják az állam felé. És még az orvos is kap érte pénzt, persze jellemzően elcsalva az adót, zsebbe. Az állami kapacitások önös hasznosítását az orvosok eleve már a pozíciójuknál fogva megtehetik, hiszen szükség van a megtartásukra, ezért erős az érdekérvényesítő képességük. Tudjuk, hogy az összes egészségügyre fordított kiadás közel egyharmadát magánfinanszírozásból fedezzük, ami Európában kiemelkedően magas arány. A magánellátás drágább, mint amennyit ugyanazért az ellátásért az állami intézmény kap. Érdekes kérdés az is, hogy ha magánellátást veszek igénybe, azt miért nem tehetem legalább az állami ellátási költség mértékéig a társadalombiztosítás terhére. Hiszen, ha valaki fizeti a tb-t és magánellátásban kezelteti magát, kétszer fizet ugyanazért. Ehhez óvatosan hozzá lehetne nyúlni, különösen olyan ellátások esetén, amelyeknél nem lehet a keresletet mesterségesen generálni. Ilyen például a terhesgondozás, mert nyilván senki nem azért fog teherbe esni, hogy a magánellátásban elverje az állam pénzét, ha az állam ezt megfinanszírozná. És legalább azt az összeget, amit az állami ellátásban az illető felhasználna, szabadon el lehetne költeni. Ebbe az irányba el lehetne indulni, már csak azért is, hogy egyes területeken a verseny felkavarja az állami ellátás állóvizét. De kiengedni az embereket a társadalombiztosításból életveszélyes lenne, mert az felgyorsítani az egészségügy kettészakadását.

Szakadhat még ennél is jobban?

Hogyne. Ott a chilei példa a XX. század végéről, amikor teljesen elszigetelődött a két rendszer, a szegények maradtak az államiban, a gazdagok a magánellátásban. Ez ördögi kör, mert a gazdagok többet tudnak befizetni, viszont egészségesebbek, hiszen a szegények az életmódbeli, iskolázottsági, fizetőképességi hátrányaik miatt sokkal inkább kitettek az egészségi problémáknak. Dél-Amerikában ezt lehetett megfigyelni: az állami rendszer egyre inkább elszegényedett, hiszen a szegények befizetéseiből nem tudták fenntartani, a magánrendszer meg virágzott, mert ott sok pénz volt kevés ellátásra.

Itthon nem ebbe az irányba mozog a rendszer?

De, vitathatatlanul. Ám ez nem 2010-ben kezdődött. Míg 2000-ben még úri huncutságnak tűnhetett sokezer forintért elmenni egy magánrendelőbe, addig az utóbbi két évtizedben egyre fokozódó mértékben veszik igénybe a középosztálybeliek is az egy vagy néhány orvos-beteg találkozással járó problémáik miatt a privát ellátást.

Az előző könyvében volt egy példája az ügyfélközpontúságra, a sorszámhúzó. Ez az egyszerű eszköz szimbolikus, azt jelzi, kis dolgokkal is lehetne a szolgáltatást javítani, csak szemléletváltás kellene hozzá. És lám, az orvos átmegy az állami rendelőből a magánba, és rögtön szemléletet vált.

Azt se mondanám, hogy ez a váltás törvényszerű. Találkoztam magánellátásban is olyan orvossal, akinek minősíthetetlen volt a viselkedése. Inkább azt látom, hogy egyre többen vannak azok az orvosok, akik megjárták a nyugat-európai rendszereket, beleszagoltak abba, hogy máshogy is lehet csinálni. Egyre inkább erősödik az igény, hogy normális egészségügyet csináljanak.

Vagyis az orvosok felől jobban érezni a reformok iránti igényt, mint betegoldalról?

Igen. De nem is várhatjuk, hogy betegoldalról érkezzen ez a nyomás, főleg olyan helyzetben, amikor az állam nem a jogait ismerő ügyfél szemléletét erősíti, hanem az az érzetet, hogy „az állami ellátmányból részesülnek az alattvalók”.

Amikor a kézirattal elkészült, még a nagy világjárvány berobbanása előtt álltunk. Lett volna olyan fejezet, amit másképp írt volna meg a járvány kezelése után?

Mindent ugyanígy hagytam volna, de ha jövőre jelenne meg a könyv, biztosan lenne benne még egy járvány-fejezet is. Az az egészségügyi működés, amit a járvány során tapasztaltunk, levezethető mindabból, amiről eddig beszéltünk.

Volt valami, ami meglepte e két hónap során?

Nem lepett meg semmi, viszont néhány dolgot kiemelnék. Az egyik, hogy a kommunikációban nagyon bizonytalanul lehetett kifürkészni, mi és kire vonatkozik, mit is akar mondani a szaktárca. A tájékoztatás esetleges volt, elcsúszott. Ebben az is benne lehetett, hogy nem egy centrumból indultak a rendelkezések. Hallunk arról, hogy a Belügyminisztérium is egyre inkább szerepet kap az egészségügyben.

Az EMMI egészségügyért felelős államtitkárságának feladatai átkerülnek Pintér Sándorhoz és Palkovics László, innovációs miniszterhez.

És nem csak ezekhez a tárcákhoz. 2019-ben tette le az asztalra az utóbbi évek legszínvonalasabb egészségügyi reformtervét a Magyar Nemzeti Bank. Az pedig nem új jelenség, hogy a mindenkori államháztartásért felelős minisztérium nem csak költségvetési, hanem szakmai oldalról, egészségpolitikai vonalon is megpróbál beleszólni a szaktárca elképzeléseibe. Kormányzati, hatalmi kérdések is belejátszanak abba, hogy nem annyira konzekvens, érthető a tájékoztatás, ami nagyon fontos lett volna ebben a helyzetben. Kiemelném ugyanakkor azt is, hogy az egészségügy működőképessége és ellátóképessége megfelelt egy ilyen helyzetben elvárhatónak. Pont annyi hiátus lépett fel, ami még nem fog vállalhatatlan terhekkel rázúdulni a rendszerre. Összességében tehát jól alakult a helyzet a kommunikációs satnyaságok ellenére is. Nagy pozitívum még, hogy a veszélyhelyzet idejére megengedték a telemedicina, vagyis a telekommunikációs és okoseszközökön keresztüli gyógyítás alkalmazását. Diagnózist lehet felállítani, terápiás javaslatot lehet adni, gyógyszert lehet felírni. Most az a feladat, hogy a telemedicinából minél többet megtartsunk a járványon túli békeidőre is. Tíz évet lehet ugrani egy ilyen lépéssel az egészségügy fejlesztése érdekében. A telemedicina a létszámhiány miatt is óriási jelentőségű, hiszen, ha ilyen eszközökkel sok mindent meg lehet oldani, akkor nem kell annyi személyes találkozás. Ennek nem csak a járvány terjedését gátló hatása van, hanem hatékonysági, létszám-gazdálkodási és kényelmi is.

Mivel magyarázza, hogy kevesebb volt a napi esetszám, mint a legtöbb európai országban, de sokkal rosszabb a halálozási arány Magyarországon?

Ez meghaladja a kompetenciámat, epidemiológiai és egyéb szaktudás kell a válaszhoz.

Az okok között nincs ellátórendszerbeli hiba?

Csak találgatni tudnék, az pedig komolytalan volna. Mindenki nagyon ért az egészségügyhöz és a járványügyhöz, de jobb volna a nagy formátumú kocsmai bölcsességek helyett megalapozott dolgokat mondanunk.

Mint volt biztosítási felügyeleti elnököt kérdezem: ez az ágykiürítési botrány betegjogilag hogyan értelmezhető?

A szakemberek azt jelezték, hogy csak a legrosszabb forgatókönyv szerint lett volna ennyi ágyra szükség. Ez szerintem kockázatvállalási kérdés: az ember a legrosszabbra készül, és emiatt sokak számára kényelmetlenséggel vagy akár egészségi következményekkel járó intézkedéseket is meghoz. Ebből a szempontból meg tudom érteni, ha valaki biztonságra játszik. Nehéz rosszabbat elképzelni, mint hogy halálhörgés hallatszik ki az intenzív osztályokról, és hullahegyek vannak a ravatalozókban, ahogy az más országokban nem is teljesen költői túlzásként előfordult. Ráadásul, mint azóta láthattuk, a fertőzések legfontosabb gócpontjai közé tartozhattak a kórházak, így előnyös is lehetett minél több idős, beteg embert hazaküldeni. Az, hogy tényleg indokolt volt-e ez a lépés vagy sem, szakmai kérdés. De van egy másik kérdés is: a végrehajtás módja. Az nem volt rendben. Az utasítás megfogalmazója, Kásler Miklós most úgy nyilatkozik, hogy nem is úgy gondolta, ahogy lényegében mindenki értelmezte. De ha valakinek kára keletkezett abból, hogy hazaküldték, akkor azok az esetek vissza fognak hullani az intézményekre. Elég komoly jogvitákkal járhat, hogy ilyen esetekben ki tudják-e menteni magukat a kórházak a felelősség alól.

Nem lehet, hogy ez az ágykiürítés valójában rejtett reformlépés volt?

Nem hinném. De ez nem szakmai vélemény, mert nem tudom, mi van a fejükben azoknak, akik ezt az intézkedést meghozták. A rendszerismeretem azt sugallja, hogy a kórházkiürítés mögött nem állt ilyen tudatos tervezés.

Még több olvasnivaló a témában.

A szétválás lett az ellenzéki csodafegyver az összefogás helyett

Lakner Zoltán

Tíz hónappal a katasztrofális választási vereséget követően az ellenzéki pártok igyekeznek azt a benyomást kelteni, hogy hamarosan készen állnak a tizenhárom hónap múlva esedékes újabb megmérettetésekre. Az előző parlamenti ciklust meghatározó együttműködési törekvésekkel szemben most az önállóság hangsúlyozása áll a középpontban, az eggyel korábbi, 2014-2018 közötti periódushoz hasonlóan. Az eredmények mindegyik esetben ismertek, s mostanra egy minden korábbinál szűkebb ellenzéki szavazói közeg várja pártjaitól a játszmaváltó fordulatot.

Elolvasom

Léggömbfrász – Blinken nem megy Pekingbe

Krajczár Gyula

A nemzetközi közvélemény feszülten várta, hogy öt év szünet után ismét amerikai külügyminiszter utazik Pekingbe. Hát nem utazik. Montana felett ugyanis nagy magasságban haladó, kínaiként és feltételezhetően hírszerzési célúként azonosított ballont, léggömböt fedeztek fel, s Anthony Blinken útját lemondták, illetve elhalasztották. A kínai fél gyorsan reagált, elismerte, hogy az övék a léggömb, de eltévedt meteorológiai célú eszköznek nevezték.

Elolvasom

Vig Dávid: A kormány bírósági csomagja még rosszabb állapotot teremt

Tóth Ákos

A kormány közzétette azokat a javaslatokat, amelyekkel az Európai Unió által meghatározott feltételeknek kíván eleget tenni az igazságszolgáltatás területén. Az Amnesty International Magyarország, a Magyar Helsinki Bizottság és az Eötvös Károly Intézet azt állítja, hogy ez a csomag messze nem tesz eleget az EU elvárásainak, pedig azok világosan kijelölik azt az utat, amelyen vissza lehet térni a független igazságszolgálatáshoz. Vig Dáviddal, az Amnesty International Magyarország igazgatójával beszélgettünk.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

EU-Ukrajna csúcstalálkozó: örömóda helyett légiriadó

Fóti Tamás

Az EU-Ukrajna kétnapos csúcstalálkozó nem a kijevi reményekkel ért véget: a zárónyilatkozat homályos ígérete a csatlakozási tárgyalások kezdetéről csalódást kelt az ukrán politikusokban és a közvéleményben. Ugyanakkor az uniós vezetők a szolidaritás jegyében további konkrét támogatásokat jelentettek be.

Elolvasom

Grósz Károly, az elfeledett utód

Lakner Zoltán

A Grósz Károlyról szóló könyvén dolgozó Medgyesi Konstantin történész, a szegedi Móra Ferenc Múzeum kutatója és a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa e munka leágazásaként külön könyvben tárja az olvasók elé Kádár János 1988-as menesztésének és Grósz hatalomra kerülésének hátterét. Apagyilkosság című kötetét az Open Books adta ki tavaly év végén, mi pedig arról beszélgettünk vele, miben állt Kádár és Grósz politikusi képessége, s miért csúszott ki mégis a kezükből a hatalom.

Elolvasom
Keresés