Ónody-Molnár Dóra Kutya kemény munka, de Mészáros Antónia nem bánta meg, hogy elhagyta a médiát

A Covid új kihívások elé állította az UNICEF Magyar Bizottságát, amely túl azon, hogy folyamatosan gyűjtötte az adományokat azok megsegítésére, akiket a járvány a világon a legsúlyosabb érintett, eközben hazai programokat és kutatásokat is finanszírozott. Egyébként is, a magyar szervezet, amióta Mészáros Antónia vezeti, mintha új életre kelt volna. Hogyan Csinálja? Erről kérdeztük.

 

Néhány éve már az UNICEF Magyar Bizottságát vezeted. Nem hiányzik a média?

Ahogy távolodunk az időben, egyre kevésbé.

Ha 2022-ben mégiscsak lenne miniszterelnök-jelölti vita, és felkérnének rá, hogy Antónia, csináld meg, akkor sem éreznéd egy percig sem, hogy…

Ma is minden nap eufórikus érzéssel ébredek, hogy de jó, hogy ezzel most nem nekem kell foglalkoznom. Ehhez nyilván hozzájárul a közélet állapota és a magyar média helyzete, de a jelenlegi munkámba is egyre jobban beleszeretek. Igazság szerint mindig is így működtem: sok mindent csináltam már, sok helyen éltem, de mindig ott és abban éreztem magam nagyon jól, ahol voltam.

Annyira önazonos döntést hoztál, hogy most még egy miniszterelnök-jelölti vita moderálása sem tudna ebből kibillenteni?

Magyarországon nem. Ha belegondolok, hogy mi hiányzik, akkor sokkal hamarabb jutnak eszembe a brit közszolgálati televízióban töltöttdokumentumfilmes évek. Ezzel együtt megfogadtam, hogy soha nem mondom, hogy soha, nehogy egyszer bolondot csináljak magamból. Nem zárom ki, hogy adódhat olyan lehetőség, ami visszavisz a médiába, de nem vágyom erre. Én abban vagyok jó, hogy az éppen adott feladatból a legtöbbet hozzam ki.

Amikor belevetetted magad az UNICEF magyarországi bizottságának munkálataiba, mindenkinek feltűnt, hogy ott vagy, rögtön indult egy hatalmas kampány a Gyermekek Világnapja alkalmából. E lendület azóta sem vesztett az erejéből. A honlapotok szerint kilenc magyar program fut, jól számoltam?

Jóval több, csak nem mindegyikről kommunikálunk folyamatosan.

Miért fontos, hogy ennyi magyar programja legyen egy nemzetközi szervezetnek? Korábban ez nem volt jellemző. Hol jött el az a pillanat, amikor azt érezted, van lehetőség növekedni és az UNICEF magyar bizottság kaphat egy magyar karaktert?

Amikor elkezdtem készülni erre a feladatra, gyorsan megfogott az a hatalmas lehetőség, amit az UNICEF hazai jövőjében láttam. Magyarország persze nincs olyan helyzetben, mint Afrika vagy Ázsia elmaradottabb térségei, így aztán nem is vagyunk úgynevezett „programország” az UNICEF keretrendszerében. Itt olyan kezdeményezéseknek nincs terük, amelyek, mondjuk, milliók etetéséről, oltási programok szervezéséről vagy kutak fúrásáról szólnak. Ott, ahol a gyerekek problémáinak megoldására elvileg az országon belül is van elegendő erőforrás, a világszervezet által kijelölt feladat inkább az, hogy a globális munkát megjelenítsük és ahhoz gyűjtsünk forrásokat. Én viszont azt gondoltam, hogy Magyarországon sokkal több helyben is a teendő, mint a nyugati, nálunk sokkal gazdagabb piacokon – még akkor is, ha ez is egy iparosodott európai ország, fejlett gazdasággal és sokak számára elérhető relatív jóléttel. És abban is biztos voltam, hogy a magyar társadalom nem fogja igazán átérezni ennek a nemzetközi szervezetnek a globális misszióját akkor, ha nem tapasztalhatja meg naponta, hogy az UNICEF a magyar gyerekekkel is törődik.

Milyen gyerekek voltak a szemed előtt?

Szó szerint minden gyerek. Nagyon komolyan veszem az UNICEF mottóját. A gyerekek ugyanis sokféleképpen lehetnek veszélyeztetettek és a legkiváltságosabbak jogai sem feltétlenül érvényesülnek maradéktalanul. Sokan szorulnak segítségre rossz szociogazdasági háttér miatt, de teljesen más megközelítést igényel például a bántalmazás témaköre, hiszen jómódban élő gyerekek is ki lehetnek téve a bántalmazás különféle fajtáinak, nem csak családon belül, de akár kortársaktól is. Minden család számára van mondanivalónk, minden gyereket tudunk valamiképpen támogatni. Ez a Covid során szintén megmutatkozott: sok feladatunk lett az átlagos családok segítésével is. Ők is nehéz helyzetbe kerültek, amikor a gyerekek nem tudtak elmenni az óvodába meg az iskolába, nem találkozhattak a nagyszülőkel és a barátaikkal, sőt az idő egy részében még kijárási tilalom is volt. A vírushelyzet legelején gyorsan elkezdtük számba venni, hogy hányféleképpen tudunk itthon segíteni. Egyrészt pár napon belül kapcsolatba léptünk azokkal az intézményekkel, ahol a legsérülékenyebb gyerekekkel foglalkoznak. Felmértük, mire van szükségük a járvánnyal összefüggésben, a tárgyi adományokat igyekeztünk minél gyorsabban célba juttatni, miközben a lelki egészségükkel is foglalkoztunk. Ehhez persze anyagi forrásokra volt szükségünk, ezeket is fel kellett kutatnunk, mert eredendően egyetlen fillér sem állt rendelkezésre ehhez a munkához. Szerencsére kaptunk segítséget a támogatóinktól, régiektől és újaktól egyaránt. Másrészt elkezdtünk azokkal a gyerekekkel is foglalkozni, akiknek a családi környezetük rendezett volt ugyan, de a járvány új kihívásokkal szembesítette őket. Elég szerteágazó tevékenységet folytattunk ennek a kapcsán, például létrehoztunk egy online platformot a home office-ban helytállni próbáló kisgyerekes családok számára. Itt biztonságos tartalmakat – szakemberek által ellenőrzött és kiváló színészek áltak felolvasott meséket, óvodapedagógusok által készített foglalkoztató videókat – találhatott az a szülő, aki nem a tévé elé akarta ültetni a gyerekét, mégis le kellett kötnie valahogy, amíg dolgozik. Mindeközben szembesültünk azzal, hogy a pillanatok alatt karantén alá helyezett gyermekvédelmi intézményekben dolgozók milyen óriási stressznek vannak kitéve és mekkora szükségük lenne arra, hogy mentális és szakmai segítséget kapjanak – ezért létrehoztunk egy ingyenes szupervíziós szolgáltatást a számukra. Ezt azóta kiterjesztettük a pedagógusokra is.

Ezeket mind adományokból fedezitek?

Helyi adományokból, igen. Az UNICEF magyar bizottsága külföldről nem kap pénzt a munkájára. Ami különösen nehéz, hogy ehhez képest itthon azt feltételezik rólunk, hogy dúskálunk a forrásokban, az ENSZ bizonyára számolatlanul küldi a pénzét. Valójában mi küldjük Magyarországról a messzi válságövezetekbe azoknak a honfitársainknak a pénzét, akik a világ legveszélyeztetettebb gyerekeinek a túlélésére adakoznak, miközben a magyar programjainkat is el kell tartanunk, magyar adományokból. Az erőforrások megszerzése kutya kemény munka.

A munkád nagy része adományszerzés?

Igen. Az UNICEF nemzeti bizottságai elsősorban adománygyűjtő szervezetek. Én annyiban változtattam ezen, hogy nálunk a szokásosnál sokkal hangsúlyosabbá vált a helyi munka, de ez azt jelenti, hogy erre pluszban meg kell keressük a pénzt. Miközben ugyanúgy tudnunk kell támogatni a világ legkiszolgáltatottabb gyermekeinek a boldogulását, az UNICEF globális programjain keresztül. Ezt a missziót mi folyamatosan képviseljük is, és szerencsére egyre több magyar magánszemély támogat ebben alacsony összegű, de rendszeres havi adománnyal, nekik köszönhetően működik a szervezet. A magyar vállalatoktól több segítséget kapunk a helyi programjainkhoz. Némelyikhez állami támogatást is kapunk. De szinte minden tevékenységünkben részt vesznek olyan emberek, akik pusztán a szívük jóságánál fogva, fizetés nélkül dolgoznak. Például az említett szupervíziós program is csak azért tud működni, mert azok a szakemberek, akik a tanácsadást nyújtják, ezt pro bono teszik. Nem tudnánk kifizetni az óradíjukat.

Hogyan súlyozol a gyerekek szükségletei között?

Ki kellett ugyan vívni, de szerencsére nagy szabadságot kapunk a nemzetközi szervezettől. Rendszeresen egyeztetünk a kinti kollégákkal, de mindig támogatják az elképzeléseinket, ha a forrásokat meg tudjuk teremteni hozzá. Ez utóbbi tényező viszont limitál: csak azokat a terveinket tudjuk valóra váltani, amelyekhez megtaláljuk a pénzt is.

A Covid alatt hogyan jött az az ötlet, hogy az UNICEF kutatást végeztessen arról, hogy mi történik a kisgyerekes családokban? Ez hiánypótló visszajelzés volt, nem láttam erre vonatkozó más adatot. És akkor itt van egy friss projekt: a gyerekek mentális egészsége. Tulajdonképpen a magyar UNICEF hívta fel a figyelmet arra, hogy a második hullám mennyire megnyomta a gyerekek lelkét.

Amikor megérkeztem az UNICEF-hez, azon kezdtem el gondolkodni, mit tehetek a magyar gyerekekért egy olyan szervezet élén, amelynek valójában nincsenek meg az erőforrásai arra, hogy ambiciózus programokat hozzon létre. Úgy éreztem, leginkább a hitelességünkre lehet építeni. Az első általam életre hívott projekt, a Kilátó Élményprogram a gyermekvédelmi gondoskodásban élő magyar fiataloknak nyújt segítséget és szó szerint a semmiből hoztuk létre, egyszerűen az UNICEF hívó szavának erejével. Ez ki is jelölte az irányt. Azóta a többi kezdeményezésünk is úgy indul, hogy megpróbáljuk azonosítani a problémát, majd felkutatni és összeszervezni azokat, akiknek közük, tudásuk vagy erőforrásuk van hozzá. A kisgyerekes anyák munkaerőpiaci helyzetével foglalkozó kutatás például azért jöhetett létre, mert volt egy olyan vállalati döntéshozó, Hermann Kamilla, akit munkáltatóként és dolgozó édesanyaként is nagyon érdekelt a téma. Épp az első adatlekérdezésen voltunk túl, amikor beütött a világjárvány. Akkor átdolgoztuk a kutatási tervünket például úgy, hogy megmutassa, miként boldogulnak a családok a teljesen megváltozott helyzetben és milyen terhek hárulnak azokra a nőkre és férfiakra, akiknek kisgyerekekkel kell valahogy átvészelniük a karantént. A mi életünk a kollégáimmal egyébként szintén a folyamatos adaptálódásról szólt az elmúlt másfél évben. A vírushelyzet hozta azt is, hogy a gyerekek mentális és lelki egészségével kell sürgősen foglalkoznunk. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy ilyen téren óriási terhelést kaptak, és ez rájuk nézve sokkal veszélyesebb, mint maga a fertőzés. Történetesen ebben a témában is Kamillával dolgozunk együtt, valamint más nagylelkű adományozókkal, akik maguk is szülők, így különösen átérzik, min megy most keresztül az úgynevezett „Covid-generáció”. Készítettünk a témában segítő célú videókat is – ezeknek a költségét például a svéd iparkamara állta –, ahol szakemberek adtak hasznos és praktikus útmutatót szülőknek és tanároknak. 

Boris Johnson, az Egyesült Királyság miniszterelnöke azt nyilatkozta: a legjobban azt bánta meg, hogy bezárta az iskolákat.

Senki nem tudja, hogy mi történt volna, ha nem, de az biztos, hogy a gyerekek számára szinte beláthatatlan következményei lehetnek annak, amin az elmúlt időszakban keresztülmentek.

Itt még inkább megmutatkoznak a társadalmi egyenlőtlenségek gyerek és gyerek között.

Így van, bár sérülés nélkül alighanem senki nem ússza meg. A legprivilegizáltabb anyagi helyzetben lévő fiatalokat is megviseli a járványhelyzet, minden korosztályt kicsit másképp. Erről beszélni kell, mert ennek még akkor is hosszú kihatása lenne, ha holnap örökre eltűnne a vírus mindannyiunk életéből.

Van arra adat, hogy hány gyereket érinthet az online oktatásból való kimaradás Magyarországon? Van UNICEF program, amely ezekre a lemorzsolódó gyerekekre koncentrál?

Különböző gyermekvédelmi intézményeken, helyi szervezeteken keresztül mi is elértünk sok lemorzsolódó gyereket a járvány kapcsán nyújtott segítséggel. Ennek fontos része volt, hogy eszközöket biztosítottunk az online oktatásban való részvételhez. Amire nincsen kapacitásunk és szakértelmünk sem, az az, hogy egyénileg bíráljuk el, hogy ki a rászoruló.

A nemzetközi segélyszervezet egyik vezetőjeként folyamatosan találkozol tragikus számokkal, amelyek a harmadik világból érkeznek. A pandémia kirobbanásakor és az országok lezárásakor sok szakember figyelmezett arra, hogy bár a lockdown segíthet megfékezni a járványt, de a harmadik világbeli országokban több halálos áldozata lesz, mint amennyi a koronavírusnak. Az UNICEF szerint a Közel-Keleten és Észak-Afrikában a világjárvány közvetlen hatással van a gyermekek egészségére. Az alapegészségügyi ellátás és az élelmezési szolgáltatások akadozása miatt a gyermekhalandóság akár 40 százalékkal növekedhet a járvány előtti számokhoz képest.

Az UNICEF munkatársai világszerte rengeteget dolgoztak idén ezeknek a problémáknak a leküzdésén. A világ legszegényebb, legzsúfoltabb, legnagyobb kihívásokkal küzdő részein azonban kétségtelenül nagyon súlyos következményei vannak maguknak a lezárásoknak is. A sokat emlegetett digitális szakadék például mérhetetlenül sokat tágult. Azok a gyerekek, akik nem tudtak részt venni online oktatásban, teljesen magukra maradtak. Magyarország egyes régióiban és társadalmi rétegeiben is sokan szembesültek a lemaradással, de egész térségekre is gondolok, hatalmas embertömegekre a világ olyan tájain, ahol az internetpenetráció meg a digitális eszközökhöz való hozzáférés végképp nem jellemző. Itt, ha bezárt az iskola, sokszor a gyerekmunka és a gyerekházasság várt helyette a fiatalokra. Másrészt sok helyen leálltak az életmentő és prevenciós egészségügyi programok vagy nagyon nehézzé vált az orvosi eszközök, gyógyszerek és oltóanyagok célba juttatása. Ettől leküzdöttnek hitt betegségek törhettek át újra. A kollégáink korábban is hihetetlen logisztikai akadályokat küzdöttek le, sok megható kép is készült arról, ahogy drótkötélen másznak fel az eldugott hegyi faluba, fejre kötött csomaggal gázolnak át a megáradt folyón vagy szamárháton, rénszarvason cipelik a gyógyszereket. De 2020-ban a kihívások egészen új szintjével találkoztunk.

Nekem az egyik legmegrázóbb élményem az elmúlt másfél évből, hogy a járvány és az azt követő lezárás mennyire mérhetetlenül felnagyította és megsokszorozta a világban lévő hátrányokat.

A kollégáink nem hagyták magukra a gyerekeket, megpróbálták megtalálni a módját, hogyan jut el a segítség a megfelelő helyre, csak ez egyre nehezebb és egyre drágább volt. Mi is próbáltunk forrásokat gyűjteni Magyarországról ezekhez az erőfeszítésekhez. De bevallom, ezeknek a globális humanitárius programoknak az életbentartása nem dobogtatta meg különösebben a magyarok szívét.

Nem?

Maradjunk annyiban, hogy nem ezek voltak a legsikeresebb adománygyűjtő kampányaink.

Mi az, ami megdobogtatja a magyarok szívét?

Az azonnali vészhelyzetek, háborúk, természeti katasztrófák. Most például India megsegítésére gyűjtünk, ahol rettenetes a járványhelyzet és az UNICEF szolgáltat oxigéntől kezdve gyógyszereken át rengeteg mindent, ami a túléléshez kell. Nem csak a gyerekek túléléséhez, hanem ahhoz is, hogy ne árvuljanak el gyerekek tömegei. Ilyen mellbevágó esetekben Magyarországon is nagyobb az adományozási hajlandóság. Jemenben is borzalmas humanitárius katasztrófa van, az erről vagy a szíriai válságról szóló beszámolók is megszólítják a magyar közönségnek azt a részét, amelyik egyáltalán érzékeny a világ válságövezeteire. De minél komplexebb egy probléma, minél inkább prevencióról szól és nem azonnali életmentésről, annál nehezebb elérni vele a magyar közönséget. Nyugat-Európában ez máshogy működik, mert ott régebb óta jelen vannak a nagy humanitárius szervezetek és a média is sokkal többet foglalkozik a globális problémákkal.

Azt nyilatkoztad, újságíróként arra vágysz, hogy a munkád során előrébb jusson a világ. Ez a mottód ebben a pozícióban is érvényes-e? Érzed-e azt, hogy innen tudsz jobbá tenni dolgokat vagy a világot?

Sokkal jobban érzem ezt most, mint magyar politikai/közéleti újságíróként, ezért is változtattam az életemen. Amikor még a brit sajtóban dolgoztam, akkor erősebben élhettem meg valami hasonlót, mert világproblémákkal foglalkoztunk, sokat voltam terepen és nem csak azt láthattam első kézből, hogy melyek a legnagyobb kihívások, de nem ritkán az általunk hozott pozitív változás is egészen kézzelfogható volt. Most részben az életemnek ehhez az időszakához térhetek vissza, hiszen megint a világ legnagyobb kihívásaival foglalkozom, de időközben az is nagyon fontossá vált számomra, hogy az itthoni problémák felismeréséhez és leküzdéséhez hozzájárulhassak. És igen: azzal a jó érzéssel kelek és fekszem minden nap, hogy vannak emberek, akiknek az élete jobb lett azáltal, hogy én erre az útra adtam a fejem.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.