Lehetetlen küldetés

Beszélgetés Egry Gáborral a jelenhez igazított történelmi hagyományokról

Jól látszik, hogy van egy olyan kör, amely odafigyel arra, mi történik a világban, megpróbálja a folyamatokat értelmezni és beépíteni a politikába. Az is látszik, hogy megvannak a célok és egyben a határok: és ez nem a konzervativizmus, hanem inkább a nemzeti közösség és az állami szuverenitás idealizálása. Ami ezzel szemben áll, azt elvetik, de ha valamilyen tényt, szimbólumot, bármit, át lehet fordítani ebbe az irányba, akkor gátlás nélkül fölhasználják – mondja lapunknak Egry Gábor történész, a Politikatörténeti Intézet igazgatója, akivel az intézmény kiköltöztetésének apropóján beszélgettünk nemzetpolitikáról, történelmi hagyományokról, a tetszés szerint alakítgatható múltról.

Miközben itt ülünk a Politikatörténeti Intézetben, az ablakon át épp a parlamenti őrség dobpergése hallatszik. Van ennek történelmi előzménye?

Igen, ez a szervezet volt az, amely Tisza István idején kihajította a képviselőket a Parlament épületéből. Ebben az értelemben is van tehát az újbóli felállításának emlékezetpolitikai jelentősége, hiszen része a Tisza-kultusznak. A Tisza-kultusz egyébként egyáltalán nem titkolt eleme a kormány emlékezetpolitikájának, noha egyébként ez az emlékezetpolitika sokkal inkább emlékeztet egyfajta patchworkre, mint ahogy azt láttatni szeretnék, és hát a legkevésbé sem konzervatív. A hagyományhoz való visszatérés során ugyanis a célszerűség és különböző egyéni mániák – nevezzük finomabban ezeket ízlésbeli prioritásoknak – gyakran sokkal fontosabbaknak tűnnek, mint a hagyomány fölelevenítése. Gondoljunk csak a Karmelita kolostorra! Az épület újrahasznosítása nem egyfajta hagyományhoz való visszatérést jelent, hanem csak azt, hogy a miniszterelnök pazar kilátást szeretett volna magának az erkélyéről, ahol aztán olyan kétes figurákal fotóztathatja magát, mint Geert Wilders.

A múltat, a történelmet azonban a kormány olyan irányba forgatja, hogy azzal a saját jelenét igazolja. Milyen kihívásokat rejteget ez a tény a történelemtudomány számára?

A történelemtudomány tisztában van azzal, hogy a történelem nem szakítható el a jelentől. Önmagában a múlt iránti érdeklődés, pusztán csak az ismeretlen felderítése ritkán mozgatja meg a társadalom nagy részét. A modern történettudomány a jelen kérdéseire reflektál, rossz esetben példálózó módon, analógiákat keresve, megpróbálván azt mondani, hogy a múlt valamely korszaka megfeleltethető a jelennek, így aztán a jelenre vonatkozóan is levonhatjuk belőle a megfelelő tanulságokat. Jobb esetben inkább egy történeti folyamatba helyezi a jelent, azt mondva, hogy a jelen a saját múltja nélkül nem is érthető meg, hiszen a jelen tulajdonképpen olyan folyamatok összegződése, amelyek nélkül nem fogható föl, hogy miért úgy néz ki, ahogy. Ennél fogva persze a megváltoztatása sem egyszerű. Ez jól érzékelhető például azon, hogy a mai magyar ellenzék mennyire nehezen tud mit kezdeni az 1990 és 2010 közötti időszak értékelésével, nem tudja, milyen hozzáállásra volna szükség ahhoz, hogy politikai értelemben át tudja billenti a társadalmi véleményt, ezáltal többséget szerezzen magának. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy vannak nagyon mély, hosszú, strukturális jelenségek is. A magyar társadalom ma például egyfajta rendies, paternalista, kliens szerveződésben működik – ez a működés valójában soha nem is tűnt el –, holott egy másfajta működési modell is intézményesedett a XX. században, amelynek intézményesítése kifejezetten célja is volt a rendszerváltozás utáni államépítésnek. Ennek ellenére 2010 után kifejezetten könnyű volt ezt visszamozdítani, és kialakítani egy olyan szervezetet, amelyben ez a rendiesség már nem is csak egyfajta párhuzamos rendszerként működik, hanem alapvetően dominálja az intézményeket.

Erre mondják sokan, hogy Orbán Viktor mélyen ismeri a magyar társadalom lelkületét. És ha ilyen szempontból nézzük az eseményeket, akkor könnyen az a benyomása támadhat a kívülállónak, hogy a dekolonizációs mozgalom, a szobrok ledöntése Magyarországon már le is zajlott, csak épp felső nyomásra, a kormány által vezérelve.

Igen, ez nem rossz meglátás, részben azért, mert a 2010-zel együtt járó szakításnak része az emlékezet átrendező szimbolikus váltás, ami bizonyos csoportokat, eseményeket, személyeket előtérbe helyez, másokat háttérbe szorít. Másrészt pedig azért, mert a modern történettudomány egyik legfontosabb funkciója már a 19. századtól kezdve az állam legitimálása, annak feltárása, hogy az államnak miként kell kinéznie, történetileg megfelelő-e az államforma, amelyben épp léteztek. A történettudomány tehát sok szempontból legitimálta a nemzetet, az államot, és aki ezen változtatni akart, az bizonyos szempontból kénytelen volt a történelmet is megváltoztatni. E nélkül ugyanis létrejött volna valamilyen ellentmondás a történelem, mint a jelent legitimáló diszciplína és a között, hogy a történelem megmutatja, hogyan jutottunk el a jelenbe, tehát valamilyen oksági és logikus láncolatba állítja az eseményeket. Ebből következően a változás okát és célját is bele kell építeni a történelembe – ez pedig annak megváltoztatásával is együtt jár. Az is igaz, hogy egyfajta politikai vagy társadalmi küzdelem már önmagában is a történelemből eredeztethető. A 19. században például a zsidó emancipációs vitákban gyakori érv volt, hogy a zsidók erkölcsileg nem érettek az emancipációra, aminek nyilván történelmi okai vannak, hiszen az életmódjuk eleve lehetetlenné teszi, hogy kialakuljon körükben ez az erkölcs. Mások viszont azt mondták, hogy épp az elnyomásuk és a kiszolgáltatottságuk az, ami ezt az állapotot létrehozta, vagyis az emancipáció hozza el a kellő erkölcsi változást. Ekkor kezdenek el foglalkozni a zsidóság történetével is. Tehát egyfajta szükségszerű, szorosan összefüggő párhuzamosság alakult ki: maguk, az emancipációt szükségesnek látó zsidó személyiségek is úgy gondolták, hogy a történetüket meg kell írni az emancipálhatóságukhoz.

De azt, hogy a politika használja a történelmet, miként dolgozza föl magában a szakmaiságából táplálkozó történész?

Egyfelől egyfajta rezignációval, mert nem csak a politika használja a történelmet, hanem más társadalmi szereplők is, szerintem ez viszonylag korai tapasztalata valamennyi történésznek. Amikor ugyanis egy könyvet kiadok a kezemből, már nem vagyok ura annak, hogy mások mit olvasnak ki belőle, és lehet, hogy egészen mást fognak kiolvasni, mint ami az eredeti szándékom volt. Ezzel, ha úgy tetszik, szükségszerűen együtt kell élni. A másik, és ez már választás kérdése, hogy a történész a távolságtartás, a politikától való visszahúzódás mellett dönt azzal, hogy a politikába való beavatkozás nem az ő dolga, hiszen ha ilyen természetű vitákba bonyolódik, az veszélyezteti a történettudományi konvenciókat. Van olyan lehetőség is, amely szerint tudomásul kell venni, hogy nincs kivonulás. Az ugyanis egyet jelent azzal, hogy a történész lemond a saját szerepéről a társadalmi emlékezet és a társadalmi önazonosság alakításában, és ezt átengedi másoknak. Ez azt is jelenti, hogy valójában lemond a létének értelméről, hiszen a munkájának jelen-orientáltsága, a társadalmi hatása elvész.

A Magyar Narancsnak azt mondta, hogy ezt a kurzust nem érdekli a történelem. Ugyanakkor napi tapasztalat, hogy a kormány a saját szája íze szerint forgatja a történelmet a jelen átalakítása érdekében. Hogy oldja föl ezt az ellentmondást?

Csakhogy a történelem több, mint a múltból vett elemek, tények, szimbólumok tetszés szerinti összekötözése. Van olyan félreértelmezése a 70-es években megindult posztmodern történetfelfogásnak, hogy mintha a történelemről bármit és annak az ellenkezőjét is le lehetne írni. Csakhogy a posztmodern nem ezt állítja, hanem azt, hogy a történetírás nem olyan szigorú belső szabályok szerint működik, mint a természettudományok, hiszen a történeti elbeszélések megjelenítése, megírása tudományos igényű, de a művészettel összeérő tevékenység. Vagyis a tényekből, a szimbólumokból adódó következtetésekbe a történész a saját személyiségéből adódó logikát is belevisz. Ebből azonban nem következik, hogy bármit bármivel össze lehet illeszteni. A történész nem vonatkoztathat el az adott kor értékvilágától, belső koherenciájától, és van egy hagyomány is, amelyben működünk. Ez a hagyomány is megszabja azt, hogy pontosan mit és hogyan lehet egymás mellé rakni. Nézzük például az idei Trianon-megemlékezéseket. Ezek látszólag, meglepő módon, sokkal békésebbek lettek, mint amire bárki is számított.

Nagyon meglepő volt, hogy Orbán Viktor lényegében elismerte a fennálló status quo-t.

Valóban, a beszédének egy része erről szólt, de kétséges, hogy ez beíródik-e bármiféle hagyományba. De ha az ember alaposabban elolvassa Orbán beszédét és néhány más közéleti személyiség által mondott szöveget – ezek rímelnek a kormányfőére, tehát egy tőről fakadhattak – akkor van néhány szembeötlő elem. Az egyik, s ez nagyon lényeges kérdés, Nyugat-Európa és Magyarország viszonya. Eddig a Trianonra való reflexió domináns vonulata az volt, részeként az irredenta propagandának, hogy a nyugati civilizációt képviselő magyarságot odavetették a civilizálatlan Balkánnak, a románoknak, a szerbeknek. Most Trianont inkább a nyugati civilizáció hanyatlásaként próbálják láttatni. Az, hogy Trinanon az itt élő népek közös tragédiája lenne, egyfajta szakítás ezzel a közös hagyománnyal, és kétséges, hogy sikeres lesz-e? Másfelől ugyanakkor megjelent, mintegy ennek ellensúlyozásaként, a tőrdöfés-legenda, vagyis a belső árulóké, akiket a szabadkőművesekkel azonosítanak. A szabadkőművességről kibontakozó kampány is ide vezethető vissza. Ez azért ellentmondásos folyamat, mert ez olyan hagyomány, amelyet, eddig legalábbis úgy tűnt, már levetkezett a Trianonra való reflexió még a konzervatív vagy nemzeti közegben is. És van itt még egy szempont, amely összeköti a Trinanon-megemlékezést a dekolonizációs vitákkal: nagyon hangsúlyosan került elő a mostani szövegekben, hogy Nyugat-Európa gyarmatosítja Közép-Európát. Ez előhívja a dekolonizáció igényét, vagyis úgy néz ki, mintha a magyar történelem 1919-20 óta koloniális történelem lenne és ennek a dekolonizációnak meg kell történnie.

Csakhogy ugyanez a kormány a dekolonizációt afféle liberális identitáspolitikai részeként kezeli.

Igen, egyfajta félreértésként, hiszen annak úgymond semmi relevanciája nincs Magyarországra, mivel nem voltunk gyarmatbirodalom. Vagyis akad itt bőven ellentmondás. Nekem mindezek nem hagyománynak, sokkal inkább tetszés szerint egymás mellé rendezgetett elemeknek tűnnek.

De ki rendezgeti az elemeket? Van-e rendezőelv, vagy véletlenszerű, folyamatosan célhoz irányított lépések sokaságáról van szó?

A személyes preferenciák szerintem többet nyomnak a latban, kevéssé tűnik mindez egységes elképzelésnek. Az jól látszik, hogy van egy olyan kör, amely odafigyel arra, mi történik a világban, megpróbálja a folyamatokat értelmezni és beépíteni a politikába. Az is látszik, hogy megvannak a célok és egyben a határok: és ez nem a konzervativizmus, hanem inkább a nemzeti közösség és az állami szuverenitás idealizálása. Ami ezzel szemben áll, azt elvetik, de ha valamilyen tényt, szimbólumot, bármit, át lehet fordítani ebbe az irányba, akkor gátlás nélkül fölhasználják. Ez valóban rugalmassá teszi a rendszert, a kérdés az, hogy ez a rugalmasság teremthet-e hagyományt. Hiszen a hagyomány egyfajta szelektált, közösen elfogadott, valamilyen módon mindenki által érzékelt közeg, amely tartalmazza az egymásra ismerés érzését is.

Ami a Politikatörténeti Intézettel történik, hogyan illeszkedik ebbe a folyamatba?

Ez a szelekciós folyamat része, vannak olyan intézmények, amelyek egyesek szemében a rossz múltat testesítik meg, ezért el kell bukniuk. Kiváltképp, ha a tevékenységükkel próbálnak teremteni valami alternatív hagyományt.

De a Nemzeti Levéltárat is költöztették, ami nem a rossz múlthoz kötődik.

Esetükben ez kevéssé történetpolitikai lépés volt, hiszen csak a volt Pénzügyminisztérium épületét ürítették ki. Azt eredeti épülethez, a Bécsi kapu térihez egyelőre nem nyúltak. Viszont igencsak látványos, hogy mennyire ellentmondásos a hatalomnak a hagyományhoz való viszonya. A hagyományt ugyanis nem változásként értelmezi, így aztán, ha egy történeti korszakot nem tekint legitimnek, akkor az abban bekövetkező változásokat sem hajlandó a hagyomány részének tartani. Ebből keletkezik az a sajátos helyzet, hogy radikálisan szakítania kell a jelennel, mint egyébként a megtagadott múltból felépülő valósággal, és visszatérnie valamihez, ami persze nem létezett, így nem is rekonstruálható, vagyis tetszés szerint alakítható. Ha az Országos Széchenyi Könyvtárat egyszer kiköltöztetik, az radikális elutasítása lenne az előző rendszernek, hiszen annak a Várba, pontosabban a kormányzó lakhelyére költöztetése mögött mégiscsak fölsejlik valami plebejus kultúrafölfogás. Hiszen épp a Horthy-korszak reprezentációs helyére költöztették be a mindenki számára hozzáférhető nemzeti kultúrát. A Vár visszarendezése azt jelzi számomra, hogy azt a teret, amely úgymond megnyitotta Budapestet és kicsit lazított azokon a nagyon erős társadalmi határokon, amelyek a társadalom egyes részeit elválasztották az emberektől, most visszaépítik.

A héten letelik az a harminc nap, amit az intézet a kiköltöztetésre kapott. Mi lesz ezután?

Semmiféle hivatalos papírt nem kaptunk a vagyonkezelőtől, hogy át akarnák venni az épületet, s nem is gondolhatják, hogy az olyan egyszerű folyamat, hogy odasétálok a székházukhoz, és a postaládájukba bedobom a kulcsot. Lehetetlen küldetés lenne, hogy kiköltözzünk az épületből harminc napon belül, de attól nem zárkózunk el, hogy valamifajta menetrendet kialakítsunk és a folyamatban is lévő bírósági eljárások alapján állítsunk föl reális határidőket.

Az államtól pénzt kérnek az épület állagmegóvásáért, az államosított iratok szakszerű megőrzéséért. Lát esélyt ennek elismerésére?

Olyan típusú polgárjogi kérdésekről van szó, amelyek bírósági elvetése nagyon súlyos következményekkel járna. A polgárjog két olyan egyértelmű elemét, mint hogy valaki követelheti annak megtérítését, ha más tulajdonán értéknövelő beruházásokat hajt végre, illetve azt az összeget is, amennyiért más tulajdonát megőrzi, nem lehet csak úgy elvetni. Ez távolabbra mutatna, kiváltképp, hogy tudjuk, a kormány a precedensjogot is be akarja vezetni.

Ha már precedensjog: a kormány által kegyelt intézmények nyakra-főre kapják az állami ingatlanokat. Teremthet-e egy majdani váltás idejére precedensjogot az, hogy önöket viszont kipenderítik ebből az ingatlanból?

Ha rám bíznák ezeket a dolgokat, én bizonyosan nem az intézmények kipenderítésével foglalkoznék, hanem a tudományos normák kikényszerítésével. De nem vagyok naiv, az számomra is teljesen egyértelmű, hogy az, aki megteremti az önkény viszonyait, számítson arra, hogy annak majdan maga is áldozata lehet.

Ezt tekinthetjük akár történelmi hagyománynak is.

Igen.

Névjegy

Egry Gábor
történész, az MTA doktora

 

  • 1975-ben született
  • jelenleg a Politikatörténeti Intézet főigazgatója és az Európai Kutatási Tanács (ERC) által finanszírozott Nepostrans projekt vezetője
  • ösztöndíjas volt a bukaresti New Europe College-ban, a jénai Imre Kertész Kollegben és a Stanford Egyetemen
  • kutatási témája a 19-20. század nacionalizmus, kisebbségtörténet, emlékezetpolitika, illetve az első világháború végi átmenet helyi szinten.

Fontosabb publikációi:

Etnicitás, identitás, politika. Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus között Romániában és Csehszlovákiában 1918–1944. (Napvilág, Budapest, 2015);

Otthonosság és idegenség. Identitáspolitika és nemzetfelfogások Magyarországon a rendszerváltás óta. (Budapest, Napvilág, 2010).

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.