Tóth Ákos Lelki táplálék helyett félelem – Perintfalvi Ritával Ferenc pápáról és a magyar helyzetről

Feltűnő annak vágya, hogy tegyük föl újra azokat az alapvető kérdéseket, amelyekre a vallások igyekeztek választ adni. Csakhogy ezekre valódi válaszok kellenek, vonzóak, inspiratívak, ilyeneket pedig a magyarországi egyház nem képes adni. Ferenc pápa viszont igen – mondja a Jelennek Perintfalvi Rita teológus, akivel az egyházfő most megjelent, Álmodjunk együtt című könyve kapcsán a magyarországi katolikus egyház és a pápa, illetve a klérus és a hazai hívek közötti ellentmondásokról és azok lehetséges feloldásáról is beszélgettünk.

Nemrégiben jelent meg egy beszélgetőkönyv Ferenc pápával, az Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé című, amely mintha egyfajta összefoglalója lenne eddigi megnyilatkozásainak.

Igen, valóban az eddigi téziseit sűríti. A mű a stílusától különleges. Ez ugyanis nem hivatalos dokumentum, nem enciklika, nem is apostoli buzdítás, vagyis jóval kötetlenebb, s ez a kötetlenség nagyon is illik Ferenc személyiségéhez. A kötet több síkon mozog, lehet olvasni spirituális tanításként, új humanista vízióként, az ökológiai válságra figyelmet felhívó manifesztumként vagy gazdaság- és társadalomkritikaként.

A kötetben a pápa érzékenyen reagál a társadalmi változásokra, a járványra. Ez a fajta folyamatos rezonálás mennyire jellemző a Vatikánra, vagy ez az ő személyes elköteleződése?

Kétségtelenül nagy a kontraszt elődjével, XVI. Benedek emeritus pápával vagy az őt megelőző Szent II. János Pállal szemben. Ferenc a II. vatikáni zsinat gondolatiságához, az egyház a mai világban koncepciójához nyúl vissza. Az 1962-1965-ös II. vatikáni, úgynevezett reformzsinat megkísérelte az egyház álláspontját fölzárkóztatni és kimondta az állandó megújulás késztetésének fontosságát. A zsinat pápája, XXIII. János ezt a késztetést „a mai naphoz igazodásnak” nevezte. Ehhez képest II. János Pál klasszikus értelemben vett teologizáló pápaként működött, az általa jegyzett 14 enciklikából mindössze három foglalkozik társadalmi kérdésekkel, Benedek pedig kizárólag az egyház felé fordult. Mindkettőjük legnagyobb félelme az ateizmus terjedése és Európa egyre erősödő szekularizálódása volt. Az emeritus pápának a rá szabott időben három enciklikája volt, amelyekben a zsinat szellemiségével szemben az egyházat a világgal szemben pozícionálta, hitvédelemre rendezkedett be. Ezzel szemben Ferenc azt mondja, meg kell tanulni olvasni az idők jeleit, vagyis az egyház akkor marad párbeszédben a világgal, ha mindig olvassa a jeleket, vagyis az aktuális kihívásokat.

Az idők jele lenne az is, hogy épp egy ilyen, a világra nyitott pápának kellett Benedek után jönnie?

Benedek eltolta az egyházat egyfajta vallási fundemantalizmus irányába, nem volt igénye a világgal való párbeszédre, miközben nagyon komoly intellektussal fogalmazott meg gyönyörű teológiai tételeket. Ferenc megválasztásában fontos szempont volt, hogy a harmadik világ országaiban a katolikus egyház fejlődött ugyan, de a fejlett nyugatot épp elveszítette.

Ugyanakkor Ferenc a klérusban nem intézményesült, afféle magányos harcos, akinek a támogatói az egyházon kívüli tömegek.

Mert az a teológia, amit képvisel, Dél-Amerikából ered, s az igaz cselekedetekre figyel és nem az elvont hittételek igazságának öncélú bizonygatása érdekli. Ez az úgynevezett felszabadítási teológia, amely óriási tömegeket mozgat meg. Ferenc pápa ennek speciális argentin változatát, az Isten népe teológiáját képviseli. Ez a fasizálódó Latin-Amerikában jelent meg, egy olyan időszakban, amikor a nagyon erős, elnyomó rezsimek működése idején a szegénység rettentő mértékűre duzzadt. E teológia azt fogalmazza meg, hogy mivel Isten a szegények pártján áll, ezért az egyház sem állhat az elnyomók oldalán. E gondolatiság legjelentősebb képviselői a rendszer áldozatai lettek. Sorra meggyilkolták őket. A felszabadítási teológusok politikailag is aktívak, beleállnak a szociális témákba, beszédeket tartanak, elmennek, ha kell, a Bundestagba, az amerikai kongresszusba, mint például a szintén san salvadori mártír Ignacio Ellacuría, ahogy egyébként Ferenc is tartott beszédet az amerikai kongresszusban vagy az Európa Tanácsban. Ez a teológia a társadalmi érzékenysége okán a világgal, s benne az ateistákkal is párbeszédet folytat.

Tehát ezt az irányzatot a szegénység és az erre adott egyházi nyitottság szülte. Köze van ennek a Dél-Amerikát jellemző olvasztótégelyhez?

Annyiban mindenképp, hogy Ferenc szülei bevándorlók, Olaszországból érkeztek Argentínába, neki tehát megvan a maga tapasztalata arról, miként kell belegyökerezni egy másik kultúrába. Ezt a teológiát egyébként spanyol nyelven teología popular-nak azaz populáris teológiának is nevezik, ami alapvető ellentéte a populizmusnak. Hiszen ez „népi teológia”, vagyis a nép maga az alanya, ezt ők maguk művelik, bázisközösségekben. Nem egy elméleti teológia, hanem megélt reflexió, azokra az életkörülményekre adott válasz, amelyek az adott közegben a legsúlyosabb nehézségeket okozzák az emberek boldogulása szempontjából. A populizmus számára viszont a nép pusztán tárgy, amit kihasznál, manipulál.

A populizmust könyvében Ferenc súlyos szavakkal illeti. Az általa mondottak súlyos áthallásokra adnak okot: „A diktatúrák mindig így kezdődnek: elvetik a félelem magját a nép szívében, aztán felajánlják, hogy megvédik őket félelmük tárgyától, és cserébe megtagadják tőlük a hatalmat, amely meghatározza jövőjüket”.

Ferenc bátran használja a nép fogalmát, de nem használja föl a népet a saját céljaira, szemben a populistákkal. Az ő népi teológiája természetesen törekszik a népszerűségre, abban az értelemben, hogy valóban meg akarja szólítani az Isten népét, méghozzá úgy, hogy a szegények felé fordul – ez a szolgálat teológiája.

És ez Magyarországon miért nem nyer teret? Itt is lenne dolga az egyháznak a szegénységgel.

És nem csak azzal, hiszen Ferenc a szegénység kifejezését nem csak szociális értelemben használja – ő a kirekesztett embercsoportok felé fordul, legyen szó a bőrszínükről, a származásukról, a nemi hovatartozásukról vagy a vallásukról. A társadalom peremére szorulókért, a jogfosztottakért küzd, azokért az arctalanokért, akiktől elveszik az emberi jogaikat. Ehhez érdemes mérni a magyarországi helyzetet, ahol az emberi jog nem csak a közpolitikában, hanem az egyházi kommunikációban is démonizált kifejezés. Ferenc és a magyar katolikus egyház közötti törés egyébként a kerítésépítéshez kötődik, előtte Veres András, akkor még szombathelyi püspök Magyarországra invitálta őt a Szombathelyi Egyházmegye alapítója, Szent Márton születésének 1700. évfordulójára, és a pápa első körben jelezte is szándékát a látogatásra. Miután felépült a határkerítés és az egyház osztotta a kormány kommunikációját a menekültkérdésben, a pápa visszamondta a látogatást. Amikor Ferenc kiadja azt a buzdítást, hogy minden plébánia fogadjon be egy menekült családot, akkor például az osztrák katolikus egyház feje, Cristoph Schönborn bíboros minden püspöknek és papnak írt egy, a buzdítás követésére szólító levelet, de Magyarországon ezt, úgy tudom, csak Beer Miklós váci püspök tette meg. A magyar egyház tehát a cselekvés szintjén is szembement Ferenccel, a szembenállás pedig azóta egyre erősödik.

A Nyugat-Európában lévő templomokban kihelyezték Ferenc képét, Magyarországon ilyenre csak elvétve akad példa.

Az a retorika, amit itthon megengednek vele szemben, az, hogy az összeesküvés-elméletekbe bevonják a személyét, mintha afféle sorosista pápa lenne, aki egészen biztos, hogy nem katolikus…

… az szégyentelenség.

Az. És ez nem csak ebben nyilvánul meg. Benedek esetében ugye, mindig szóba került a pápai engedelmesség követelménye, Ferenc esetében nem. 2014-ben például a rendkívüli családszinódus kapcsán készíttetett egy kilenc kérdéscsoportból álló kérdőívet, amelynek megválaszolásába a híveket is bevonta. Erdő Péter, a magyar egyház feje ezt a kérdőívet egész egyszerűen „elszabotálta”, egyáltalán nem kapták meg a hívek, sőt még a teológia fakultásokra sem lehetett bevinni, nehogy megzavarják a teológus hallgatókat olyan kérdéskörökkel, amelyek egyike például a homoszexualitáshoz kötődött. Ahhoz, hogy mit kezdjen az egyház a homoszexuális emberekkel, a párokkal vagy azzal a helyzettel, ha a meleg párok gyermekkel érkeznek a közösségbe. Vagy nehogy megzavarják a fejüket a fogamzásgátlás témájával, holott ezekre a kérdésekre egy a jelenben élő egyháznak valós válaszokat kell adnia. Azokban az európai országokban, ahol valóban megkérdezték a híveket, jól látszott, hogy a túlnyomó többségük nem tartja élhetőnek a katolikus egyház szexuáletikai tanait.

Dél-Amerikában alulról jövő erő kényszerítette ki a teológiai változást. Magyarországon is lehet olyan erő, amely a klérust szemléletváltásra készteti?

Vannak olyan, jobbára fiatalokból álló szellemi közösségek, mint például a Felszabtér közösség és blog – ennek egyik alapítója vagyok –, amelyek úgy érzik, hogy valaminek történnie kéne, mert nem képesek azonosulni a magyarországi katolikus egyház gondolkodásával. Ez identitásválságot okoz a számukra, mert a magyar egyház elfordult az evangélium üzenetétől a pártpolitika irányába. Máté evangéliumának 25. fejezetében Jézus az utolsó ítéletet egyetlen képbe tömöríti és arról beszél, kik állnak a jobbján, kik a balján, vagyis kik üdvözülnek és kik nem. És ő nem azt mondja, hogy azok üdvözülnek, akik állandóan a hitigazságokon gondolkodnak, hanem azok fognak a jobbjára kerülni, akik enni adtak az éhezőknek, inni adtak a szomjazóknak, akik fölszabadították az elnyomottakat, tehát az irgalmasság cselekedeteit gyakorolják nap mint nap. A cselekvő szolidaritás fontossága helyett Magyarországon arról beszélnek, hogy valamitől mindig meg kell védenünk magunkat. Az emberek nem lelki táplálékot kapnak az egyháztól, hanem félelmet.

A magyarországi klérus és Ferenc közti ellentmondás feszítő. Mennyire feszült a klérus és a hívők közti kapcsolat?

Ez a feszültség egyértelműen érzékelhető, én csak azt nem értem, hogy az egyházi vezetőket ez miért nem érdekli. Hihetetlen az érdektelenségük, mintha a híveik nem lennének elég fontosak. Ebben talán szerepet játszik az a csalódottság is, hogy a kilencvenes évek felszabadultság-érzete ellenére a magyarországi egyház nem tudott építkezni a II. vatikáni zsinat gondolatiságából, holott lett volna igény és lehetőség egy demokratikusabb egyházkép kialakítására, a nők bevonására, a világiak megszólítására. Magam is ebben az időszakban kezdtem teológiával foglalkozni. 2000-től ez a pezsgés fokozatosan megszűnt, a hívek lelkesedése alább hagyott, az egyház pedig mintha beletörődött volna, hogy az egykori, hajdanvolt társadalmi presztízsét ne a hívők megszólításával érje el, mert nem beszélte a nyelvüket, hanem politikai szövetség építésével.

Talán abban bíznak, hogy épp ők nevelhetik ki a hívők egy új, eddig nem látott nagyságú generációját azzal, hogy a NER számolatlanul adja át számukra az iskolákat.

Igen és tegyük hozzá, hogy a NER a saját állami iskoláival szemben indokolatlan előnyben részesíti az egyházi iskolákat. Ennek mélyreható társadalmi következményei lehetnek, amelyek ellentétesek Ferenc pápa a szegények támogatását, hátránykielégítést célzó tanításával. És igen, egészen bizonyosan ebben bíznak, de ez csak a két világháború közötti, nagyon erős, széles bázison nyugvó egyház mítoszára épül. De az egyház ma nem tud teret nyerni a modernitás nélkül. Azzal a gondolatisággal, amit terjesztenek, nem lehet megszólítani a fiatalokat. És a hitet nem lehet kierőszakolni. Hiába írják bele egészen elképesztő arroganciával a legutóbbi alaptörvény-módosításba, hogy a gyermeknek joga van a keresztény kultúrán alapuló neveléshez. De mi van, ha a gyerek zsidó vagy olyan világnézetű családból jön, ahol a szülők ateisták? Rájuk kényszerítik? De hiszen a kereszténység öndefiníciója szerint a hit szabad döntés, Isten ajándéka. És ezt az alaptörvény-kitételt akárhogyan lehet forgatni: mi lesz, ha a zsidó iskolák többé nem kapnak állami támogatást, mert az csak a keresztény kultúrán alapuló nevelés alapján jár? Mindez hosszútávon aláássa a szekuláris államot és valami abszurd „teokrácia” felé vezet.

De ne feledjük, hogy itt van nekünk a KDNP, amely egyházabb szeretne lenni az egyháznál.

Semjén Zsolt egyszer azt mondta, hogy az egyház nem emberbaráti egyesület. Ez minden elemében szembe megy Ferenc pápával, aki a szegényekről való gondolkodást állítja teológiája központjába, mi több, azt vallja, hogy az egyháznak kell a szegényekről tanulnia, mivel ők a kiszolgáltatottságuk révén közelebb állnak az Istenhez, mint azok, akiknek hatalmuk van. Ezért ők igazán a tanítómesterek.

A semjéni gondolattalanság áthatja a magyar egyházat?

Úgy látom, hogy intézményi szinten egyértelműen áthatja az egyházat, hiszen Semjén nem egy sima „egyház körüli” szereplő, hanem pártjának vezetője, egyházügyekért felelős miniszterelnök-helyettes. De azért látom a belső ellenállás csíráit is. Vannak olyan, a nyilvánosságban kevéssé megjelenő papok, akik nagyon is gondoskodó lelki pásztorok, egészen másképp beszélnek a privát szférájukban, mint nyilvánosan, és igen, van egy olyan réteg is, amely nem mondja el, mit gondol valójában. Ők most még hallgatnak.

Feslik a szövet?

Érzékelhető egyfajta szakadék a magyarországi katolikus egyház felső vezetése és a papság között.

De ez hol törhet felszínre?

A katolikus egyház alapja az engedelmesség. Itt van Hodász András esete, aki, ha megkapja az ukázt, hogy itt a vége, nem szólalhat meg mostantól a nyilvánosságban, azonnal leáll. A felszabadítási teológusokkal ezt soha nem lehetett megcsinálni. Ezért is rettegett tőlük ennyire a Vatikán. Ők azt mondták, hogy ha az engedelmesség az igazság elfojtására kényszerít, akkor erkölcsileg nem kötelezhetők rá. Ez a pont az, ahol érdemes elgondolkodni: mihez vagyunk elkötelezettek? A klérushoz, az elnyomás szolgálatához, a vagyonhalmozó Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspökhöz, aki még saját papjai többségét is irritálja?

A magyar katolikus egyház vezetése tehát nagyobb híve a kormánynak, mint a pápának.

Sajnos ez így van. De ezt idehaza is egyre többen látják, miként azt is, hogy az egyház, a KDNP nyomán, politikai és nem vallási üzeneteket fogalmaz meg, miközben, ha az emberi jogok lábbal tiprásáról van szó, akkor jobb esetben hallgat, rosszabb esetben gyűlölelet szít.

Ez azért érdekes folyamat, mert mintha megrendült volna a tudományba vetett bizalom, ami lehetőséget nyújtana arra, hogy az egyház újra megpróbáljon hitet adni.

Valóban, Európa a menekültválság óta folyamatosan valamiféle krízisben van, most éppen a járvány kapcsán, és ilyenkor a spirituális válaszokra nagy a fogékonyság. Feltűnő annak vágya, hogy tegyük föl újra azokat az alapvető kérdéseket, amelyekre a vallások igyekeztek választ adni. Csakhogy ezekre valódi válaszok kellenek, vonzóak, inspirálóak, ilyeneket pedig a magyarországi egyház nem képes adni. Ferenc pápa viszont igen. És az ő válaszai megszólítják azokat is, akik már elhagyták az egyházat. Ferenc közvetlenül beszél hozzájuk, a papságot megkerülve. És népszerűsége az ateista és agnosztikus emberek körében töretlenül növekszik. Talán soha nem volt az egyháznak még olyan pápája, aki ennyire meg tudta volna szólítani a „világot”, amit elődei csupán félelmetes ellenségnek tekintettek.

Ferenc idős ember, aki önmagának már öt-hat éve is már csak rövid időt jósolt. Visszafordíthatók-e az általa elindított folyamatok?

Ferenc néhány mondat végére kitette a pontot, és elkezdett számos másik, még be nem fejezett mondatot. Csak hogy egyetlen példát említsek, elkezdte az egyházon belül a nők szerepének rendezését, ami nagyon bonyolult folyamat, mert II. János Pál és Benedek végső soron úgy zárta le a nők pappá szentelésének témáját, hogy azt újra fölvetni szinte lehetetlen az eretnekség vádja nélkül. Ezért Ferenc a női diakonátus újbóli bevezetését célozta meg, hiszen ez mintegy kilencszáz éven keresztül már működött az egyházban, de ehhez is nyilvánvalóan sok idő kell. Vagyis: a pontot valakinek majd ki kell tennie. Halála után nyilván megkezdődik a progresszívek és a (ultra)konzervatívak küzdelme, amely könnyen szakadással végződhet. A visszarendeződéssel a nyugati világot egészen bizonyosan elveszítené az egyház. Ami pedig a magyarországi helyzetet illeti: lehet, hogy megpróbálják az átadott iskolákkal, az alaptörvény átírásával mesterségesen felduzzasztani a magyar egyházat. Csakhogy, ez könnyen válhat az üres formalizmus útvesztőjévé. Ha ezek a törekvések belső tartalom nélkül maradnak, azaz a hit, mint érték nem jelenik meg, akkor annak nincs éltető ereje, így előbb-utóbb elenyészik.

Névjegy

Dr. Perintfalvi Rita
katolikus teológus, Bécsben doktorált biblikus tudós, hittanár

A Karl-Franzens Grazi Egyetem Katolikus Fakultásán működő Ószövetségtudományi Intézet posztdoktori kutatója és tanára, ahol egy interdiszciplináris kutatás keretében habilitációs munkáját írja. Ennek témája: „(Re)learning to be human: genderellenes támadások a vallási fundamentalizmus és a jobboldali populizmus horizontjában.

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.