Láng Zsuzsa Lovas Rozi: Sosem a komfortzónám inspirált

Egy megrázó erejű rövidfilm, amely sokkal kevésbé tűnik scifinek, mint inkább fenyegető disztópiának – sötét jövőt vetít a gyermeket vállaló fiatal párok elé. A Második kör mozi egyik főszereplőjével, Lovas Rozival beszélgettünk a tudatosan alakított múltról, a fókuszált jelenről és a mentsvárt körvonalazó jövőről.

A Második kör dermesztő hatását nyilván nem csak a nézők érzékelik, hanem a színészek is.

Amikor ez a film először szóba jött, azelőtt pár héttel tudtam meg, hogy babát várok, úgyhogy volt valami különös egybeesés a valóság, a sors és a forgatás között.

Különleges lehetett a boldog várandósság állapotában eljátszani a megfelelési kényszertől síkideg, a „gyermekengedélyeztetés” procedúrájába ronggyá fáradt fiatalasszonyt. Jó volt forgatni?

Igen. Nagyon. Ahhoz képest, hogy ez egy rövidfilm, kis költségvetéssel, gyors tempóval, egyáltalán nem tűnt fel, hogy egyetlen nap alatt milyen sok anyagot vettünk fel. Azóta is úgy él az emlékezetemben, hogy nagyon jó hangulatú, nyugodt forgatás volt. Szerintem ez nem is attól függ, mennyi időnk van rá vagy mennyi a pihenőidő, mert ilyenkor már az ember felkészül, tudja, hogy nehéz lesz. Akkor már hideg is volt, egy csavargyárban, meglehetősen lepusztult környezetben zajlottak a felvételek, megterhelő pár napnak ígérkezett. Komfortosan attól a figyelemtől, megértéstől, szakmaiságtól érezte magát az ember, amit az alkotók felől érzékelt. A rendező, Holtai Gábor, az író, Veres Attila, az operator, Szőke Dani és az összes színész is empatikus, nyugodt légkört teremtett, úgyhogy igazán jól éreztem magam. Jó róla beszélni is, pedig ez egy pici film, azt is gondolhatná róla az ember, hogy nem olyan nagy dolog, de közben az én életemből is sok minden benne volt, és különösen, hogy összecsengett a babavárásommal, vagyis a magánéletem is belekúszott az egészbe, végülis azt érzem: egy jól összeverbuvált csapat örömteli munkája volt a mienk. Elégedett vagyok az eredménnyel is.

Az egész ország láthat csúcsnézettségű sorozatban, és ha épp nincs ragály, a Radnóti Színház olyan előadásaiban, amelyekre halandó csak közelharc árán juthat jegyhez, de ez a film most akár egy Oscar-díj jelöléssel is járhat, ami azért nem jelentéktelen lehetőség.

A Clevelandi Nemzetközi Filmfesztiválon, igen. Nekem ez elég nagy meglepetés volt, hiszen őszintén szólva nemigen szoktam utókövetni ezeket a dolgokat, honnan hová jut el valami. Számomra ez sűrű erdő, dzsumbuj, amelyben talán a producerek eligazodnak, de igazából nekem fogalmam sincs róla.

Korábbi közös munkák révén talált meg a rendező, Holtai Gábor?

Egyáltalán nem ismertük egymást, mondhatni klasszikus módon – ami ugyan egyre ritkább, viszont szerintem működőképes forma –, látott színházban. Veres Attila is látott színházban is, ha jól emlékszem, Attila látott először és ő ajánlott Gábornak – egy konkrét alakítás kapcsán. Ott, a színházban döntötték el, hogy engem szeretnének. Még casting sem volt, egyszerűen felkértek erre a szerepre.

A Radnóti, eddigi pályádat tekintve, egyébként is révbe érésnek látszik.

A Kaposvári Egyetemen végeztem Mohácsi János osztályában, utána voltak gyakorlati éveim helyben, a Csiky-ben, Pécsen, a Játékszínben, a Magyar Színházban is volt darab, amelyben játszottam, de az első hivatalos diplomás évem a Miskolci Nemzeti Színházban telt. Emlékszem, hogy Rusznyák Gábor kérdezte meg, lenne-e kedvem odamenni, már ha megnyerik a pályázatot, és onnantól kezdve figyelemmel kísértem az elképesztően jó pályázatukat, kimondottan lelkes voltam. És tényleg nyertek, és tényleg hívtak, és tényleg mentem. Igazi euforikus állapot volt az ott, mert engem különösképpen motiválnak azok a helyzetek, amikor együtt lehet elkezdeni valamit, vagy még inkább, ha azzal ajánlanak szerződést: csináljuk meg együtt. Mindezek ellenére mégsem gondoltam azt egy percig sem, hogy hosszú-hosszú évekre Miskolcra költözöm. Azt hiszem, soha nem dominált, hogy magánemberként kényelmesen érezzem magam. Pedig szerintem ez nagyon fontos lenne, de sokan itt nem látják meg a világ kitágulásának lehetőségét. Amikor felvettek Kaposvárra, eszembe sem jutott a lehetőségek középpontjából, a székesfőváros Budapestről arra a Kaposvárra költözni, ahol van egy darab főtér, és este hatkor már senki nincs az utcán – azt valami csapásként kellene megélni. Sőt, nekem hatalmas felszabadulást okozott, hogy elszakadtam saját magamtól, a kötöttségeimtől, az addigi komfortzónáimtól, és szerintem ez iszonyú sokat dobott a szabadságérzetemen, a hivatástudatomon, a munkamániámon, ami aztán a sajátom lett. És a mai napig az. Nyilván ez most egy új időszak, hogy van egy kisfiam, aki átstrukturálja az egész életünket, de most sem gondolom, hogy innentől kezdve csak áldozathozatal az élet. Ellenkezőleg, amióta megszületett, teljes harmóniában tudok dolgozni, és rengeteget vele lenni. Ez valószínűleg valami belső rendszer kialakításának a kérdése.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!