Kormos Lili Magunk teremtjük a káoszt a világban

Hervé Le Tellier / A Nap nem kel fel

Anomália című regénye 2021-ben Goncourt-díjat nyert, és bár a francia irodalomkedvelő közönség meglehetősen vegyes érzelmekkel viseltet a díj iránt, Le Tellier könyve mégsem hagyta őket hidegen. Ez a sok karakterrel dolgozó, több szálon futó történet egyszerre paródia és tükör, nevettet és elborzaszt, egyszerre szól a beavatott kevesekhez és a széles tömegekhez is. A szerzővel referenciákról, matematikáról, tudományról és a világban uralkodó káoszról beszélgettünk.

Az Anomália kapcsán többször elmesélte már, hogy tudatosan játszott benne az amerikai bestseller irodalom elemeivel, kicsit akár ki is nevette őket, de sosem vált gúnyossá, megvetővé. Mi választja el a gúnyt a paródiától? Min múlik, hogy valamit úgy tudunk kinevetni, hogy azzal nem bántunk?

Valójában az amerikai bestsellerek kódjait használtam, és a kódok ebben az esetben a struktúrára utalnak. A bestsellereknek van egy nyelvi szintjük is, és erre a nyelvi szintre én már nem akartam eljutni. Mondok egy példát: minden fejezetet egy ­cliffhangerrel zártam le, vagyis egyfajta csavarral, mert tudom, hogy az olvasó ilyenkor már nem száll ki a történetből, hiszen tudni akarja, mi történik a folytatásban, hogyan alakul annak a szereplőnek a sorsa, akiről abban a fejezetben olvasott.

Csakhogy a következő részben én már egy másik karakterről kezdtem írni, de ettől még a vágy ott lesz az olvasóban, hogy térjünk vissza ahhoz a másikhoz is, derüljön ki, mi lett vele. Ezért volt fontos például, hogy legyen egy erős felütés, hogy már az első fejezet magával rántsa az olvasókat, s hogy ez a vágy végig kitartson bennük. Amikor az első nagy egységet befejeztem, amelyben felvonultatom a szereplőket, akkor, ha biztos nem is voltam benne, nagyon erősen reméltem, hogy azt az olvasót, aki idáig eljut, már nem fogom elveszíteni.

Egyébként nagy kihívás volt fenntartani ezt a szerkezetet, mivel sok szereplője van a történetnek, mindegyikükhöz kapcsolódott egy-egy irodalmi stílus, és egyikükről sem akartam lemondani. Nyolc szereplője van az Anomáliának, ebből hét mindjárt az első részben meg is jelenik. Ők mind különböző korú, nemű, társadalmi státuszú emberek, eltérő szociális viszonyokkal, és különbözőek az írásmód szempontjából is, amivel megjelenítettem őket.

Ráadásul külön nyelvi univerzumot kaptak az egyes szereplők, mert másképp beszél Miesel, mint Slimboy, ahogy Slimboy is más hangon szól, mint Blake, akinek a fejezetei meg olyanok kicsit, mint a ­Chandler-féle hardboiled krimik szövegei.

Számomra is afféle kísérlet volt ez, bár a kezdetektől fontosnak tartottam, hogy a nyelv igazodjon a szereplőkhöz. Ami nehézséget okozott, az a kísérleti jelleg kiradírozása volt, mert nem akartam, hogy megzavarja az olvasót, s nehézzé tegye az Anomália befogadását. A ­Chandler-utalást ügyesen kiszúrta, bár igazából Boris Vian ­Chandler-fordításai inspiráltak, a franciák ugyanis az ő átiratában ismerik. Mieselnél ott van Houellebecq, Joannánál Tom Wolfe vagy Philip Roth a katona belső monológjainál. Számomra voltak fontosak ezek a referenciák, ha ugyanis nem olvastam volna ezeket a könyveket, akkor az Anomáliát sem tudtam volna megírni. Ezzel együtt, meghagyták a szabadságomat, nem béklyóztak meg, viszont segítettek sínre tenni a szereplőimet, megőrizni a karakterek sajátos nyelvi világát.

Ki vagyok én? Mi lett volna, ha…? Meddig tudom irányítani az életemet? Hatalom a tudás, vagy jobb a boldog tudatlanság? Íme, néhány azokból a kérdésekből, amelyeket ön is feszeget az Anomáliában, és amelyeket, azt hiszem legalábbis, valamennyien átgondolunk időről-időre. Aggasztják, vagy egyszerűen csak foglalkoztatják ezek a kérdések?

Foglalkoztatnak, folyamatosan. A kétség, a tudományhoz, a logikához fűződő viszonyunk, mindig ott motoszkál a fejemben, annál is inkább, mert magam is tudományos pályán indultam el, sok évvel ezelőtt. A könyvben azt írom, bár ezek nem egészen az én szavaim, hogy „Minden új tudás, új nem tudást szül…” Igen, kényelmesebb egy olyan világban élni, ahol semmit nem tudunk, mint egy olyanban, ahol csak keveset tudunk.

Az, hogy van egy matematikus énje is, hogy jártas egy olyan tudományterületen, amely a megismerhetőségről, a logikáról, a kiszámíthatóságról szól, biztonságosabb hellyé teszi az ön számára a világot? Vagy akkora a káosz, hogy már mindegy, milyen tudással felvértezve vágunk neki az életnek?

Sokkal egyszerűbb a világ, ha megkérdőjelezhetetlen referenciáink vannak. Ilyen a vallás például, vagy a különböző kulturális kódok, amikben egyszerűen nem kételkedünk és kész. Én azért mégiscsak kétségek közepette élem az életem, tudom, mi a különbség. Ne értsen félre, ez nem panasz, én élvezem. Egy nyelv által meghatározott világban élünk, tehát nagyon fontos, mikor és mit mondunk, mégis, folyamatosan hamis mondatokat használunk. Ugyebár azt szoktuk mondani, hogy reggel felkel a Nap. Ez nem igaz, a Nap nem kel fel, a föld forog. Praktikusan, gyorsan akarunk beszélni, csak közben hamisságokat mondunk, és ezeket a hamisságokat fejben igazzá kell tennünk, meg kell fordítanunk őket.

A bal agyféltekénk folyton küzd a jobb agyféltekénkkel, és azt hiszem, kijelenthetem: az, hogy matematikus is vagyok, egyáltalán nem könnyíti meg a hétköznapi életet, sőt inkább még abszurdabbá teszi. Pedig az emberi tevékenységek összessége már így is elég abszurd. A viselkedésünk a tökéletes ellentéte annak, ahogy például egy hangyaboly működik. Nem a kollektív érdeknek megfelelően cselekszünk, hanem megyünk a saját igényeink után. Ennek persze van pozitív hozadéka, hiszen enélkül az individualizmus nélkül nem lenne se zene, se festészet, se irodalom, nem születnének eredeti művek. A másik oldalon viszont az, hogy így állunk az élethez, rengeteg problémát, boldogtalanságot, egyenlőtlenséget szül. A kérdésére viszont még nem válaszoltam, igaz?

Nem árulta el, hogyan viszonyul ezekhez a kérdésekhez.

Rendszeresen felteszem ezeket a kérdéseket magamnak is, meg is próbáltam mindet beleírni az Anomáliába. Igyekeztem nem túl direkt módon, és néha csak két-három bekezdést szenteltem nekik. Én például szeretném, ha mindenkinek járna az ingyenes orvosi ellátás, de ezt, így, nem fogom leírni. Helyette teremtek egy karaktert, akinek olyan orvosi beavatkozásra van szüksége, amihez az amerikai biztosítási rendszerben nem mindenki fér hozzá. Nem fogom azt mondani, hogy jó vagy rossz homoszexuálisnak lenni, de leírom egy fiatal, homoszexuális férfi helyzetét napjaink Afrikájában, aztán majd az olvasó eldönti, hogy normális-e az, ha egy fiatalemberre gumiabroncsot húznak, és a nyílt utcán felgyújtják, csak azért, mert kiderült, hogy a saját neméhez vonzódik.

A fikció remekül tudja helyettesíteni a direkt politikai állásfoglalásokat. Fiatalabb koromban nagyon sokat politizáltam, és még mindig foglalkoztatnak ezek a kérdések, de most már inkább történeteket mesélek az embereknek, amiket aztán ki-ki a maga módján értelmezhet. Freud egyszer azt mondta, hogy többet tanulunk a könyvekből, mint az életből, ami nagy szó, figyelembe véve, hogy az ő munkássága inkább szól az emberek hétköznapjairól, mint az irodalomról. Mégis igaza van, hiszen, ha meg akarjuk ismerni a magány természetét, ha meg akarjuk ismerni egy 19. századi nő vágyait, körülményeit, akkor nem szociológusok doktori disszertációit kell olvasnunk, hanem a Bovarynét.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!