Lakner Zoltán Még mindig négymillió ember él a létminimum alatt

Szinte elérhetetlenné váltak a járvány idején a szociális szolgáltatások a kistelepüléseken

Hiába növekedett a gazdaság, emelkedtek a bérek a 2010-es évek második felében, sőt hiába javultak a szegénységi mutatók is, Bass László szociológus szerint mégis valószínűsíthető, hogy még mindig körülbelül 4 millió ember él Magyarországon a létminimum szintje alatt. A koronavírus-járvány és a járvány miatti lezárások gazdasági-társadalmi hatásait ma még nem lehet pontosan felmérni, de okkal tételezhető fel, hogy a kiszolgáltatottak helyzetén tovább ront a mostani szituáció.

A szegénységkutatásokból még a koronavírus-járvány előtt az derült ki, hogy bár az elmúlt éveket gazdasági növekedés, a bérek növekedése, a szegénységi mutatók javulása jellemezte, a szegénységnek van egy szinte mozdulatlan tömbje, ahova semmilyen változás nem ér el. Helytálló ez a benyomás?

Rengeteg minden, sok-sok intézkedés történt az elmúlt időszakban, mégis, ezen a téren mintha valóban megállt volna az idő. Ha van módom visszatérni korábbi kutatási helyszínekre, például Borsod megyében, akkor rendre ezt tapasztalom. Nagyon sokféle mutató létezik a szegénység kutatásában, mindegyik egy kicsit mást jelez. A legáltalánosabban használt mutatószám a jövedelmi szegénységet méri, ez arra érzékeny, hogy mennyi bevételből élnek az emberek, s hogy egy adott országban hányan vannak a középjövedelemtől leszakadva. Ennek alapján a 2008-2009-es válság előtt a magyar lakosság körülbelül 12 százaléka volt szegényként besorolható. Ez az érték 2013-2014-re felment 15 százalékra, azóta szépen javul, és most már majdnem visszasüllyedt ismét 12 százalékra, tehát az előző válság előtti állapot közelébe. Mindennek az értékeléséhez tudni kell, hogy minden országban az ottani jövedelmi viszonyokhoz képest számolnak, márpedig például a luxemburgi középjövedelem tízszer akkora, mint a magyarországi.

Vannak abszolút mutatók is, amelyek a megélhetési szintet próbálják meghatározni.

Ezek közül a legismertebb a létminimum, amely a megélhetés alapvető szükségleteit igyekszik összegszerűen kifejezni, figyelembe véve, hogy ez egy modern társadalomban nem kizárólag az élelmiszert jelenti, hiszen sok más is szükséges a megélhetéshez és a társadalmi részvételhez. A létminimumhoz Magyarországon semmilyen jóléti ellátás nem kapcsolódik, a szociális juttatások mértéke sokkal alacsonyabb szintre van beállítva. Magát a létminimumot évek óta nem kalkulálja hivatalosan a KSH, merthogy a számok nagyon rosszul néztek ki. A Policy Agenda számításaiból tudjuk, hogy egy két felnőttből és két gyermekből álló család számára a megfelelő minőségű élelmiszer egy hónapban 100 ezer forint körüli összeget tesz ki.

Ez csak az élelmiszer-fogyasztás költsége?

Igen, ez csak az élelmiszer. Ebből rögtön látható, hogy nagyon sok családban már az alapvető minőségi élelmiszerfogyasztáshoz szükséges jövedelem sem áll rendelkezésre. Ha egy családban, mondjuk, van egy közmunkás édesapa és egy GYES-en lévő édesanya, ebből nem jön össze 100 ezer forint. Ha más szükségleteket is számítunk, akkor a kétszülős-kétgyerekes család esetében 270 ezer forint körüli a létminimum összege. Négy millióan lehetnek, akik ez alatt élnek a mai Magyarországon.

Hogy lehet az, hogy a 2020 elejéig tartó fél évtizedes gazdasági növekedés ezt a széles réteget érintetlenül hagyta?

Olyan jó foglalkoztatási mutatók, amelyek ebben a 2020 előtti időszakban kialakultak, évtizedek óta nem voltak. Ebből következik, hogy az a réteg, amely még most sem jut munkához, vagy csak szélsőségesen rossz munkákhoz jut hozzá, egy ilyen periódusban drámaian leszakad. A magyarországi válságrégiók, Észak-Magyarország, Észak-Alföld, Közép-Somogy, Dél-Baranya olyan vidékek, ahol az emberek elhelyezkedése sokféle nehézségbe ütközik: nincs infrastruktúra, nincs közlekedés, az iskolázottsági szint alacsony. Kevesen vannak itt azok az aktív korú felnőttek, akiknek hosszú távú szerződésen alapuló, bejelentett, minimálbéres munkalehetősége adódna.

Itt még mindig a közmunka jelenti a legfontosabb foglalkoztatási lehetőséget?

Nagyon sokan élnek közmunkából, de ez sem jelent állandóságot. A „nagyon sokan” is azt jelenti, hogy 2016-ban havi átlagban 220 ezer közmunkás volt, ami szezonálisan változik, és azóta tendenciájában erősen csökken, most már 100 ezer alatt van a számuk. Ez nyilván nem 100 ezer ember megélhetését érinti, hiszen ezeknek az embereknek jórészt családjuk van. Ezekben a régiókban a másik tipikus elhelyezkedési mód az alkalmi munka, a mezőgazdaságban, építőiparban, vendéglátásban, ahol továbbra is nagyarányú a feketemunka. El lehet érni viszonylag jó jövedelmet, megalázó körülmények és extrém terhelés mellett, sok utazással a munkahelyre, de ez sincs egész évben. A problémák között ott van a társadalombiztosítás hiánya, melynek következtében alapvető egészségügyi és szociális szolgáltatásokhoz nem jutnak hozzá, és nem szereznek nyugdíjjogosultságot.

Lényegében tehát elmegy mellettük az ország többi része?

Tulajdonképpen az ország helyzetének általános pici javulása eredményezi, hogy van egy súlyosan leszakadó réteg. A jóléti juttatások nem pótolják számukra a hiányzó jövedelmet. A szociális ellátások nagy részét a nyugdíjminimumhoz kötik, amelynek az összege nemhogy nem emelkedik több mint egy évtizede, de az a döntés született, hogy ezzel nem is kell foglalkozni. Ha valaki munka nélkül van, akkor a jogszabály szerint egy családból csak egy ember kaphat támogatást. A foglalkoztatást helyettesítő támogatás, tehát a segély összege 22 800 forint egy hónapra egy egész családnak. Ha van gyerek, akkor utána jár a családi pótlék, ennek összege szintén nem emelkedett 2008 óta. Ez a pénz nyilván nem elég semmire.

Mit okoz mindehhez képest a koronavírus-járvány és a gazdasági válság? Vannak egyáltalán pontos adatok a kialakult helyzetről, amelyekkel egy kutató dolgozhat?

Egy folyamat közepén vagyunk – és ez egy optimista megközelítés részemről, hogy már a közepénél tartunk –, ezért nyilván nincs teljes körű rálátásunk mindarra, amit a válság okoz. Ha megszűnik valakinek a munkahelye, az anyagi helyzete nyilván szűkösebbé válik, és ezt az élethelyzetet tovább bonyolítja, ha közben az iskolák bezárása miatt a gyerekek is otthon maradnak. Meg kell oldani a hozzájutást az ennivalóhoz, valamint növelik a kiadásokat a fertőtlenítőszerek, maszkok, tehát csökkennek a bevételek és nőnek a költségek, ami mindenképpen problémát jelent. Az első járványhullámmal ellentétben most az általános iskolák nyitva vannak, tehát jelenleg egy másik szakaszában vagyunk ennek a történetnek. Másfelől, amint terepkutatásaim színhelyén tapasztaltam Borsod megyében, mintha a mezőgazdasági és az építőipari idénymunkák sérültek volna a legkevésbé. Ezt a szubjektív tapasztalatot alátámasztják a Munkaerőpiaci Tükörben található adatok is. Mégsem vagyok egészen biztos benne, hogy mindez így van, mert ha megnézzük a közfoglalkoztatást, akkor ott azt lehet látni, hogy az egy évvel korábbihoz képest szűkültek a közmunka-lehetőségek. Ez teljesen irracionális, járványügyi indoka sincs, ellenben foglalkoztatási indoka nagyon is lenne annak, hogy több közmunka státust hozzanak létre.

Ez nem piaci folyamatok függvénye, csakis az állami akaraton múlik.

Ez pontosan így van, és közben a közfoglalkoztatási bérek is havi 3500 forinttal emelkednek csupán, hosszú évek óta első alkalommal. Ez is kizárólag kormányzati döntésen múlik. Akár a közmunkabér, akár a segélyek emelése a költségvetés egészéhez képest nem lenne számottevő összeg. Ha a szegénység enyhítésére fordított állami kiadásokat nézzük, ezek nagyon alacsonyak, az emelésük sem kerülne sokba.

Vagyis nagyon alacsony társadalmi költség mellett lehetne a szegényeken úgy segíteni, hogy az az ő számukra érzékelhető legyen?

Ez politikai döntést igényel, nem a társadalom teherbíróképességén múlik. Ami ehhez jön, hogy egy ilyen válsághelyzetben nagyon fontos lenne a segítség elérhetősége. Ha egy kistelepülésen, nehéz anyagi helyzetben élő család bármilyen okból segítségre, támogatásra szorul, nincs hova fordulnia. A járvány idején a kistelepülési önkormányzatok gyakorlatilag lehúzták a rolót. Ez olyan probléma, ami a járvány miatt felerősödik, de a szociális szolgáltatások elérhetősége amúgy is nagyon nehéz éppen ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rájuk.

Mit tesz hozzá ehhez a problémához a tantermen kívüli oktatás kényszerű bevezetése?

Az online oktatás jelentősen növeli a lemorzsolódást, még ha ennek mértékére pontos adataink nincsenek is. Az ugyanakkor világos, hogy bármilyen nehéz feladat elé állítja is a családokat az online oktatás otthoni megszervezése, a lemorzsolódás nem a középosztályhoz tartozóknál fog bekövetkezni. Akármekkora az oktatásból kieső gyerekek aránya, őket a legszegényebbek között kell keresnünk. Egy kutatás szomorú szarkazmussal úgy fogalmazott, hogy így lehet megszüntetni a hátrányos helyzetű gyerekek jelenlétét a szegregált iskolákban. Ha akár csak egy iskolaév kimarad ezeknek a gyerekeknek, az már tragikus, hiszen a tankötelezettségi életkort 16 évre szállították le, nem nagyon van mozgástér.

A tankötelezettségi életkor, amire utal, jelzi azt is, hogy a válságon túlmenően itt egy tudatosan választott társadalompolitikai irányvonal érezteti hatását.

Nem kormányzási hibákról beszélünk, hanem egy erősen elhatározott, gyakorlatilag minden területre kiterjedően végrehajtott lépéssorozatról. A segélyek csökkentése, a munkához kötött ellátások, vagy az iskoláztatással összekötött szankcionálás és a tankötelezettségi életkor leszállítása egyazon politikai szándék elemei. Emlékszem, amikor a tankötelezettséget lejjebb vitték, a pedagógusok többsége örült, hogy többet nem kell birkóznia az írni-olvasni alig tudó kamaszokkal, a szülők és pláne a gyerekek is örültek, hogy elmehetnek hamarabb dolgozni. Holott senkinek nincs oka az örömre, amikor a korai iskolaelhagyás egyre növekszik és a kiskorúak gyerekvállalása nő.

Egy ilyen helyzetben hogyan áll magának a szegénységkutatásnak az ügye? Vannak-e erre források, folynak-e kutatási projektek?

Kutatások léteznek, több kutatóhely folyamatosan vizsgálja a szegénység problémakörét, publikálnak róla, konferenciákon szerepelnek az eredményeikkel. Mindezt azonban nehéz értékelni, mert a kutatásokat nem veszik figyelembe a döntéshozók, és a korábban elindult szegénységellenes programok monitorozása sem zajlik. Azok az adatok, amelyekhez a leggyakrabban hozzá tudunk jutni, lelkes civil szervezetek vagy egyházak kutatásain alapulnak, de ezekről sokszor kiderül, hogy túl szűkkörűen és nem ismétlődően vizsgálnak egy-egy problémát, ezért általános következtetések levonására kevéssé alkalmasak. Mi, a Gyerekesély Közhasznú Egyesületben járási programok vagy egy-egy civil kezdeményezés kapcsán időről-időre kapunk felkéréseket helyi kutatásokra, de csak alkalomszerűen. Azt viszont így is tapasztaljuk, hogy az évtizedek óta tartós és nagyarányú szegénységgel sújtott régiókból tömegesen menekül, aki teheti.

Végül is, ez is a mobilitás egyik útja, nem?

Csak éppen kérdés, tényleg meg tudja-e tenni az a gyerek, aki egy hátrányos helyzetű régióból bejutott a középiskolába, és most az elvándorlást tervezi. Jöhet Budapestre dolgozni, de miből fizet ki egy albérletet? Egy Ózdon pénzzé tett lakásból vagy családi házból nem lehet az ország fejlettebb régióiban lakást venni. A csapdahelyzet része, hogy például egy szegényebb borsodi régióban a közösségi közlekedés sem megfelelő. Ha valaki nem tud messze költözni a munka miatt, akkor neki naponta bejárni is nehéz lesz egy közelebbi nagyobb városba, ahol lenne valamilyen normálisabb munkahely. Ráadásul akkor a gyerekek iskola utáni felügyeletét sem tudják a szülők megoldani, hiszen így sokkal később érnek haza. Ezek mind racionális mérlegelések. Nem tudom, erre mi a megoldás, mert azt aligha várhatjuk, hogy az Audi gyárat telepítsen Csenyétére.

Hogyan látja egy szegénységkutató azt a politológiai megállapítást, hogy a legszegényebb rétegek tagjai tömegesen szavaznak a kormánypártra? Illetve azt, hogy a szegénység fenntartása politikai érdek, hiszen a kiszolgáltatottság könnyen manipulálhatóvá teszi a választókat?

Ha most hagyjuk is az országos politikát, egy településen jól érzékelhető, hogy a helyi hatalom birtokosának igazi érdeke a status quo fenntartása. Ha létezik a településen egy olyan társadalmi csoport, amelynek a túlélése kizárólag a helyi hatalmon múlik, vagyis az, hogy kap-e tüzelőt, élelmiszersegélyt, közmunkát, meg hogy kimegy-e hozzájuk a védőnő és a hatóság nem veszi el a gyerekeket a szegénység miatt, akkor e csoport tagjai minden körülmények között igyekeznek megszerezni a helyi hatalom jóindulatát. Ennek egyetlen eszköze a lojalitás – az uzsoráshoz, a polgármesterhez, az orvoshoz. Amikor kutatóként ott vagyunk, akkor az emberek morognak, mérgesek, elmondják, ha a helyi viszonyok számukra megalázóak, de tenni nem tudnak ellene. Egy ilyen felállásban a hatalom – ha erkölcstelen – abban gondolkodik, hogy minél nagyobbat szorítson ezeken az embereken, mert annál inkább bebiztosítja saját magát.

Mindennek a megváltoztatása hosszabb távú politikai beavatkozást igényelne.

Csakhogy miért avatkozna be bármilyen kormány? Mélyre ható eredményt elérni huszonöt évig tart. Bár a segélyek megduplázása költségvetési szinten nem kerül sokba, az igazi változás eléréshez nem a segélyek összegét, hanem a pedagógusok meg az orvosok számát kellene megduplázni, helyi utakat kellene építeni. Nem tudok elképzelni olyan hatalmat, amely ebbe beletesz huszonöt évet. Miért is csinálná? El fogják miatta zavarni, a fejére fogják olvasni, hogy miért nem a „rendes emberekre” költi ezt a pénzt. Nem látok olyan politikai erőt, amely ennek a kockázatait vállalná. Jó esetben piciket lehetne lépni.

Melyek lehetnének azok az intézkedések, amelyeket gyorsan kivitelezhető, kicsi, de segítséget jelentő lépésnek tekinthetnénk?

Az egykori Gyerekszegénység Elleni Nemzeti Program javaslatai mellé én ma is odaállnék, és ezeknek van egy eleme, amelyet furcsa módon a mai kormányzat is szívesen felvállal és folytat, ezek a Biztos Kezdet gyerekházak. Ez belepasszol a mai kormányzati filozófiába is, és a mi utánkövetésünk szerint a szécsényi térségben létrehozott első Biztos Kezdet gyerekház tényleg elérte, hogy az oda járó gyerekek behozzák a hátrányukat. Ami ebben nagyon nehéz, hogy országos méretekben ki fogja ezt csinálni? Van-e hozzá elég szakember? Közben számos helyi civil program mutatja, hogy nagy sikereket lehet elérni, ha van egy elszánt személyiség, aki elindítja és nem hagyja elhalni a programot, bevonzza a gyerekeket, szülőket és együttműködésre készteti a helyi hivatalokat. Kérdés, hogy például ők kibírják-e a járványidőszak nehézségeit. Pedig ezt a generációt is meg kellene menteni. A gyerekeket egyszerűen nem szabad hagyni.

(Az Új Egyenlőség podcast január 27-i adásának szerkesztett változata.)

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.