Meseország mindenkié lett

A Meseország mindenkié című mesekönyv bombaként robbant Magyarországon. Nem volt szép a történet eleje: a könyvet az „LMBTQ-ideológia” propagálásával vádolták, sőt, egy videón le is darálta Dúró Dóra képviselő. A Labrisz Leszbikus Egyesület kiadásában megjelent könyv nem csupán LMBTQ-témákat dolgoz fel, hanem a romák elleni diszkriminációt, a nemi szerepek vagy az örökbefogadás és a válás kérdését is mesébe csomagolja. A támadások elleni tiltakozás és érdeklődés következtében a kötet azonnal elfogyott a boltokból. Mint a mesékben: győzedelmeskedett a jó. A könyv szerkesztőjével, Nagy Boldizsárral beszélgettünk.

Dúró Dóra könyvdarálós akciója után néhány nap alatt gyakorlatilag beszerezhetetlenné vált a kötet. Hány példányról beszélünk pontosan?

1500 példányt is óvatosan mertük bevállalni, mikor nyomdába küldtük a könyvet. Úgy gondoltuk, két-három év alatt fog elfogyni. Ehhez képest már az első héten eladtuk az összeset, és most már van weboldal, ahol előrendelést sem lehet felvenni. A második kiadás hamarosan megjelenik, de aki most vásárolna, annak még néhány hetet várnia kell. Jelenleg nagyjából ötezer példányra lenne még szükség, ami gyerekkönyvek esetében, főleg magyaroknál kiemelkedő szám. A nyomda és a terjesztők amúgy kérés nélkül támogatják, kiemelik és reklámozzák a könyvet, gratulálnak, a nagy terjesztők keresnek bennünket azzal, hogy forgalmazni szeretnék a könyvet. Régóta dolgozom könyvkiadásban, de ilyet még nem tapasztaltam.

Titeket hogyan érintett a könyvdarálás? Az ember készülhet lejárató cikkekre vagy nyilatkozatokra, de ez az akció nem egyszerű tiltakozás volt.

A Labrisz mint civil szervezet két évtizede LMBTQ-témákkal foglalkozik, és ezek folyamatosan kiváltják a jobboldal nemtetszését. Én a gyerekkönyves szakmában foglalkozom a gender-témával, és én is inkább hideget kapok, mint meleget, szakmától, pedagógusoktól, mindenkitől. Ezek után gondoltuk, hogy bírni fogjuk a kritikákat. A darálást megelőző napon kaptunk egy fülest, hogy lesz egy esemény, akkor csak annyit hallottunk, hogy megsemmisítik majd a könyvet. Azt hittük, nyilvános égetés lesz, és ez azért sokkolt minket, válságmeetinget hívtunk össze. Úgy döntöttük, várunk és megnézzük, mi történik, ír-e róla bárki bármit. És mire oda jutottunk, hogy reagáljunk, már megtették mások. Ez így jobb és elegánsabb is volt. Végül akkor múlt el a gyomorgörcsünk, mikor láttuk, hogy az emberek nem állnak át az ő oldalukra. Nem az a hangosabb narratíva, hogy be kell zúzni a könyvet, hanem az amiatti felháborodás.

Váratlan is ez az összefogás, ilyenre eddig nem volt precedens...

Furcsa ezt megélni és nagyon jó látni. A könyv készítésekor nem az érzékenyítés volt az elsődleges célunk, hanem az, hogy az érintettek megtalálják a könyvet, ha keresik. Azt tudtuk elképzelni, hogy néhány könyvtárban majd ott lesz a polcon, és ha lesz gyerek, aki elakadt az identitáskeresésben, és nem tud kivel azonosulni vagy beszélni erről, akkor találhat olyan meséket, amelyekben van hozzá hasonló karakter, aki végül legyőzi a gonoszt és boldogan él. A fogadtatást megélve azt látjuk, hogy az a különállás, amit a jobboldal vizionál, nem létezik. Nincs két, párhuzamosan létező világ: egy kicsi és veszélyes meleg közösség és egy elutasító heteró többség. Összefonódások vannak, óhatatlanul ott vagyunk egymás életében. És most kiderült, hogy egymás mellé is állunk, ha bántanak minket. Nagyon kellemesen csalódtam a magyar társadalomban.

Volt más célotok is?

Volt olyan célunk is, hogy a könyvet akár olyan iskolai vagy óvodai közösségben, illetve családon belül is használják, ahol nincs érintett, vagy nem tudnak róla, hogy van. Készült a könyvhöz foglalkozásterv is, amiben világosan jelezzük, hogy melyik mesét gondoljuk megfelelőnek kisiskolások, negyedikesek vagy nagyobb számára.

Hogyan született a könyv?

Nagyjából egy évvel ezelőtt indult a történet, Kövesi Györgyi találta ki, aki maga is anya, és labriszos aktivista, pedagógus. Az ötletet felvetette a Labrisznál, és pont volt egy pályázat, aminek a sokszínűség népszerűsítése volt a témája. A Labrisz pályázott, és meg is nyerte a támogatást. Ezután kerestek meg engem, mint gyerekirodalom-kritikust és szerkesztőt, hogy részt vennék-e a projektben, amit aztán Rédai Dorottya vitt végig koordinátorként. Csatlakozott Borgos Anna, irodalmár és pszichológus, valamint az Emberi Jogi Nevelők Hálózata (EJHA) munkatársa, Lőrincz Noémi, aki pedagógus és biblioterapeuta. Arra jutottunk, írjunk ki pályázatot: bárki, aki még nem publikált, írhat mesét. Arra kértük a pályázókat, küldjenek ötleteket, hogyan tudnák elképzelni a klasszikus gyerekeknek szóló történeteket új köntösben. Annyi volt a kikötés, hogy a mesében jelenjen meg egy szabadon választott, Magyarországon marginalizált csoport. Felkértünk kortárs elismert írókat is. Tetszett a Labrisz ötlete, hogy felfedezhetünk új tehetségeket, akik a húzónevek mellett ismertségre tehetnek szert. Ez be is vált, irodalmár ismerőseim közül sokan az új szerzők meséit emelték ki kedvencükként. Körülbelül fél éven át válogattunk a közel száz pályázat közül és alakítgattuk a történeteket. Ez nem egy könnyű műfaj: nehéz, hogy a mese irodalmilag is megállja a helyét, ne legyen didaktikus, és a mondanivalója a jószándék ellenére ne a sztereotípiákat erősítse. Néhány kortárs író ódzkodott a felkérésről, azt mondták, elhibázott az egész történet, mert nem meséken keresztül kellene ezekről beszélni. Az ő álláspontjukat is elfogadtuk. Végül összegyűlt a tizenhét mese, amelyek minden szempontból megfelelők voltak. Addig már nem jutottunk el, hogy komolyabb marketingre felkészüljünk – nem tudtuk, vajon hányan szeretnének majd recenziókat írni róla, melyik bolt listázza be a könyvet. Ezért kezdtük el olyan független helyeken árulni, mint a Massolit kávézó vagy az Írók Boltja. Azért nem lehet még például a Libriben kapni, mert el sem jutottunk odáig, hogy felvegyük velük a kapcsolatot, de mostanra már megtörtént a kapcsolatfelvétel.

Akkor nem ti jelöltetek ki a különböző témákat, hanem a pályázók hozták azokat? Vagy azért megvoltak a körvonalai annak, mit szeretnétek mindenképpen látni a könyvben?

A pályázati kiírásban felsoroltunk néhány témát ötletszerűen, de nem mindegyik valósult meg. Szerettünk volna még foglalkozni a menekültkérdéssel, a muszlim vallásúakkal, kifejezetten hajléktalanokról szóló mesét is akartunk, de végül olyat nem kaptunk, ami megfelelő lett volna. A szerzőkre bíztuk, hogy a felsoroltakból bármelyiket választhatják, de feldolgozhatnak más témát is, amiről úgy gondolják, a társadalmunkban stigmatizált csoportot érint, vagy olyan embereket, akikről nem esik szó a mesékben. A bántalmazó családból érkező gyerekek vagy a válásról szóló történet is saját ötlet volt. Próbáltunk figyelni arra is, hogy ne legyenek ismétlődések, de ez nem volt könnyű, mert például rengeteg meleg-leszbikus mese érkezett. Nem akartuk, hogy ezek legyenek többségben, mert akkor a többi témával nem tudtunk volna foglalkozni. Így a tizenhétből öt történetben van csak LMBTQ-téma. Jöttek zseniális ötletek, amiket azért kellett visszautasítanunk, hogy ne vegyék el mástól a helyet. A tematikus ismétlődést így sem tudtuk mindig elkerülni. Két Pöttöm Panna- és Hamupipőke-feldolgozás is készült végül, de mindegyiket más típusú karakterekkel dolgozták fel.

 

Sokaknak mégis az a benyomása keletkezett, hogy a könyv leginkább LMBTQ témákkal foglalkozik, és az ezt támadó jobboldal így is állítja be. A kommunikáció ment félre?

A fülszövegben és a kommunikációnkban is a sokszínűséget emeltük ki, azt, hogy ezeknek a meséknek a hősei marginalizált csoportokhoz tartoznak. Ebbe belefér az LMBTQ is, természetesen, de ezt nem emeltük ki külön sem a kommunikációs anyagokban, sem a borítón. De amint meglátták, hogy a Labrisz Leszbikus Egyesület a kiadó, ki sem kellett nyitniuk a könyvet, máris felháborodtak. Dúró Dóra a videójában egyébként arról mesélt, hogy a magyar népmesékhez ne nyúljunk, miközben egy Ovidius-történet átiratát darálta le. A támadók olyan mesékre hivatkoznak a sajtóban és a tévében, amelyek nem is szerepelnek a könyvben. Az M5 műsorán volt két szakértő, akik olyan meséről beszéltek, melyben a hercegnő összejön a gonosz boszorkánnyal, és szerintük ezzel mi propagáljuk a leszbikusságot, és legitimáljuk a bűnözést, holott pont az ellenkezőt kellene tanítani, miszerint csak a jók győzedelmeskednek. De ilyen történet nincs is a könyvben, és nem is tettük volna be.

Ezek valóban nagyon nehéz témák, természetes, hogy az emberekben van félelem, hogy a mese valamit félremagyaráz vagy félreérthetően adja elő. Milyen szakértők vettek részt a könyv összeállítása során, akik figyeltek, és pontosan mire figyeltek?

Ezek a félelmek bennünk is megvoltak. Tudtuk, hogy nem mindegy, hogyan nyúlunk ezekhez a témákhoz. Ezért vontuk be a munkába az EJHA pedagógus munkatársait. Az ötleteket és a megírt meséket pedagógus, pszichológus is jóváhagyta, a kapcsolódó foglalkozásterveket szintén pedagógusok készítették, odafigyelve arra, melyik korosztálynak melyik történet való. Rédai Dorottya, Borgos Anna és én is foglalkozunk gender tanulmányokkal, így mi arra is figyeltük természetesen, hogy a kiválasztott mesékben a nemi szerepek ne legyenek sematikusak. A mesék szabálya, miszerint a jó mindig győzedelmeskedik, szinte mindegyik történetben érvényesül. Két mese végződik szomorúan, de ezekben is a jókkal azonosul a gyerek befogadó. Mind odafigyeltünk arra, hogy ugyanúgy működjenek, mint a legjobb mesék. Ezek a történetek segítő szándékúak, és a gyerekek nyelvén, az ő értelmi szintjükön dolgoznak fel olyan témákat, amelyekkel a környezetükben találkoznak, de talán nem beszélnek róluk.

A szülőkön is nagy a felelősség, ha erről a könyvről mesélünk. A mese végén itt fontos a beszélgetés és a kiegészítő magyarázat.

Ezért szerettük volna, ha jól ismert történeteket dolgoznak fel a szerzők. Ha a gyerek meghallja a mesét, felmerülnek benne kérdések, és ő maga tud beszélgetést kezdeményezni. De ha mindez nem is történik meg, ezek akkor is tipikusan beszélgetős történetek. Vegyük például Az őzike agancsa című történetet, amiben egy suta arról ábrándozik, hogy bárcsak lenne agancsa. Ez a végén majdnem bekövetkezik, és bár nem tud teljesen átalakulni, legalább elfogadják a társai és a hímnéven szólítják. Ez egy fontos beszélgetés kiindulópontja lehet arról, hogy sokféle ember van, köztük olyanok is, aki nem érzik jól magukat a testükben, és igazából más a nemi identitásuk. Rengeteg népmese, köztük magyar népmese is foglalkozik egyébként a nemváltás témájával, ez cseppet sem újdonság, csak nem ismerjük, nem használjuk ezeket, nem merül fel a téma otthon. Pedig ezekkel a beszélgetésekkel csupán azt közöljük a gyerekkel, hogy vannak ilyen emberek is, a mesében, a városban, a lépcsőházban, és mind ugyanolyan ember, mint mi.

Egy szülő mit tanulhat ebből a könyvből?

Például azt, hogy ne féljenek ezektől a témáktól. Nem kell a gyereket olyan világban tartani, amiben minden ember hasonló, és mindenki ugyanazt az utat járja be. Ne féljenek attól, hogy bemutassák a gyerekeknek, hogy színes a világ. Számukra is megkönnyebbülés lehet, hogy nincsenek otthon olyan témák, amelyeket kerülni kell. Nem tabusítanak, ettől kevesebb a félelem, a szorongás. Olvastam egy kommentet, amelyben elmesélték, sírva ment haza egy gyerek, hogy van egy osztálytársa, akit nagyon nem szeret, és kibökte, hogy azért, mert barna a bőre. Csupán azért érzett így, mert még nem ismert roma gyereket addig. Újdonság volt neki és félt. Az anyuka pedig rájött, hogy a gyerek tényleg nem ismer romákat, nincs a környezetükben, nem néztek olyan filmeket, meséket, ahol láthatta volna őket. A szülő arra jutott, amennyiben beszéltek volna róluk, talán nem félt volna a kisgyerek a roma osztálytárstól. Mindenkinek jó, ha ismerjük a világot, ha felismerjük, hogy sokszínű a társadalom.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.