Kormos Lili Kun Árpád: Normálisabb külföldön idegennek lenni, mint a saját hazádban

Takarító férfi címmel jelent meg Kun Árpád legújabb regénye, amellyel lezárta a Boldog északkal kezdődő Észak-trilógiát. A Norvégiában élő szerzővel alkotói folyamatokról, idegenség-élményről, otthonról, családról és a gyász jelentőségéről beszélgettünk.

Akció

A Takarító férfival bezárult az Észak-trilógia, milyen érzés volt körbeérni?

Nagy megkönnyebbülés volt. Már pontosan tudtam, hogy mit kéne megírni, és tényleg csak a vége volt hátra, az életünk viszont úgy alakult, hogy nem tudtam annyit foglalkozni vele, mint amennyit kellett volna.

Így az utolsó időszakban már inkább nyűg volt, azt éreztem, hogy jó, csináljuk meg és legyen vége. Ráadásul sokkal hosszabban készült, mint az előző két könyv, azokat lendületesebben tudtam megírni, épp azért, mert más volt az élethelyzetem. Jó, hogy vége van, mert már mással szeretnék foglalkozni.

Eleve trilógiában gondolkodott?

Egészen addig, amíg e regény végére nem értem, eszembe sem jutott, hogy ez tulajdonképpen trilógia, de hát néha épp a legnyilvánvalóbb dolgokra nem gondol az ember. Amikor a Megint hazavárunk elkészült, tudtam, hogy folytatni akarom, de már másképp, fikcióval akartam tovább menni, mert elegem lett az önéletrajziságból, a nyers őszinteségből. Sokkal nagyobb teret akartam hagyni a képzeletnek és a fantáziának.

A Megint hazavárunk után ráadásul sokat is kellett magyarázkodnia, hogy a regénybeli Kun Árpád mennyiben azonos az író Kun Árpáddal.

Amikor az ember megír egy regényt, akkor nagyon sok mindenre gondol, és belemegy olyan csapdákba, amelyekre nem számított korábban. Az előbb említett epilógusból például akkora felfordulás kerekedett a Boldog észak kritikai fogadtatásában, ami engem lepett meg a legjobban. Persze, amikor egy szövegben ennyire erős ez a nyers őszinteség, az nyilvánvalóan provokációként csapódik le, amivel én is számoltam. Ráadásul nem is azzal a gondolattal a fejemben írok, hogy majd miként fogják fogadni.

Persze.

Egyfelől persze, másfelől meg nem. Amikor elkezdtem a Megint hazavárunkat írni, akkor arra gondoltam, hogy na, a Boldog észak után ez olyan lesz, amelyhez több köze van egy magyar olvasónak, és majd egy nagyobb olvasótábort vonz. Elég amatőr gondolat volt, mert amikor elkezdek dolgozni, akkor ezzel már nem számolok, akkor ez már nem érdekes, mert a művet akarom megírni, méghozzá az adottságaimhoz képest minél jobban.

A Boldog északnak nagyon jó fogadtatása volt, mitől remélte, hogy a Megint hazavárunkhoz majd erősebb kötődése lesz a magyar olvasóknak?

Na de akkor, amikor a Boldog északot írtam, meg voltam győződve róla, hogy senkit nem fog érdekelni, mit szerencsétlenkedik egy benini férfi Norvégiában. Ehhez képest valóban elég sikeres lett. Fordítva viszont ez már nem igaz, mert a Megint hazavárunk szereplői magyarok ugyan, de ez nem növelte tömegekkel az olvasóim számát. Nem ez a lényeg ugyanis. Titokzatos dolog az, hogy mire lesznek fogékonyak az olvasók.

Idegenség-élménye talán mindenkinek van.

Nekem is van, de az mégis furcsa, hogy az idegenség érzete ennyire fontos az embereknek. Mert az, hogy nekem fontos és mélyen átélem, egy dolog, de nem gondolnám, hogy túl sok mindenki életében van jelentősége. Aztán lehet, hogy ebből a nem túl sokból is összejön egy releváns olvasótábor.

Ráadásul az idegenség sokféle lehet. Általában látható dolgokban próbáljuk tetten érni, bőrszínben, öltözködésben, vallásosságban, miközben egy európai közeg, ahol annyira nem feltűnőek a különbségek, épp annyira lehet idegen.

Sőt, a könyvben a főhős egy nagyon messzi vidékről érkezett férfiban talál barátra. Mindketten messziről jöttek, és talán épp ez a kapcsolódási pont, két bevándorló egy idegen közegben. Ez egy elég tipikus jelenség, a bevándorlók általában jól megértik egymást, és kedvenc szórakozásuk a bennszülöttek szidása. Én nagyon sokszor megéltem Norvégiában, hogy mennyivel több közöm van például egy némethez, mert a norvégok annyira mások hozzánk, közép-kelet-európaiakhoz képest. Ugyanígy, egy román bevándorlóval is sokkal előbb megtalálom a hangot, mert mindkettőnk életében nagyjából ugyanarról van szó, sok a kapcsolódás. Még akkor is, ha norvégul szólunk egymáshoz, ami mindkettőnk számára idegen nyelv. Valahogy ösztönösen egymásra vannak hangolva az antennáink.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!