Nyugodtan mondhatjuk, hogy az utóbbi idők egyik legerősebb kulturális trendje lett a retró, a múltidézés. Te hogy állsz a nosztalgiával, a régen minden jobb volt érzésével?

Azt nem tudom, hogy régen minden jobb volt-e, de az biztos jobb volt, hogy nem fájt a térdem, a derekam, hogy szerettek a nők, bár oké, ez akkor sem volt feltétlenül igaz. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy óhatatlan, hogy az ember nosztalgiával gondoljon a saját fiatalságára, sőt akár a gyerekkorára is. Nekem pedig pont ez az időszak jelenti a gyerekkoromat, úgyhogy talán ezért érzek valamiféle ellágyulást, ha a ’80-as évekre gondolok. Egyéb értelemben, erről talán Esterházynál is olvastam, a nosztalgia veszélyes dolog, mert megszépít mindent, pedig nem mindig, és nem minden volt szép a múltban. Néha jó lenne emlékezni erre is, hogy ne történhessenek meg még egyszer a rossz dolgok.

A film kapcsán viszont nem a veszélyes része jut eszembe, hanem az, hogy ez néha jó is tud lenni, néha szükségünk van rá. A Nyugati nyaralás (12) „díszlete” a ’80-as évek valósága. A Maurer család történetének alapja egy hiteles történelmi szituációra épül, persze erőteljes vígjátéki elemekkel, hogy a kor szürreális világát szórakoztató formában elevenítsük fel. A forgatáson rengeteget nevettünk, igazi szerelemmunka volt, számomra pedig többek között azért is nagyon fontos, mert ez az első filmes főszerepem. Egy csodálatos stábbal, szokatlanul jó hangulatban zajlott a munka. Feszített volt, de soha nem görcsös. Talán csak azt sajnálom, hogy életem első valódi filmes csókja meghiúsult egy herpesz miatt.

FOTÓ / BAZÁNTH IVOLA

Benned is felidéz valamit a film?

Nyilván egyszerűbb volt a világ, mert nem tudtuk, hogy mihez képest olyan az életünk, amilyen. Nem is jártunk például nyugaton, csak apukám, egyszer, és akkor hozott nekünk Donald rágót, na azzal lehetett menőzni az iskolában. Szóval nagyobb volt az egyenlőség. Persze, tudtuk, hogy vannak a pártfunkcionáriusok meg a tűz közelében lévő emberek, akiknek van üdülőjük, meg akiknek kicsit más, mint nekünk, de valahogy az emberek nagyrésze hasonlóan keresett, többé-kevésbé egyformán élt. Azt lehetett érezni, hogy nincs miért irigykedni a másikra, nincs miért szégyenkezni, az iskolában nem volt látványos, hogy valaki szegényebb esetleg, mint a másik, és ez lehet egy vonzó vonása ennek az időszaknak.

Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ennek is megvolt az ára. Az a kor, amely a rendszerváltás után jött, nem garantált semmit, cserébe viszont a lehetőségek végtelenekké váltak. Korábban nem voltak végtelenek a lehetőségek, de talán volt egy olyan garancia, hogy nem fogsz tönkremenni, hogy nem halsz éhen, viszont nem csinálhattál bármit. Én szívesen élek úgy, hogy bármit csinálhatok, cserébe viszont nem garantál senki semmit, és ha nincs szerencsém, vagy nem vagyok ügyes, akkor csődbe megyek. Jobb szeretem, ha rám van bízva, mit kezdjek az életemmel.

Vagyis nem félelmetes a gondolat, hogy felelősséget vállalj magadért?

Pont ez lenne a lényeg, hogy ne féljünk. Nem akarok azon az áron biztonságban lenni, hogy ezt valaki más garantálja, és kialakul egy függőség köztünk, és nem mehetek el például a falig. Nagyon rossz nem tud lenni, de kimagaslóan jó sem. Inkább vállalom a kockázatot cserébe azért, hogy a csillagos ég lehessen a határ.

Ráadásul a biztonság nagyon becsapós érzés, nehéz észrevenni, hogy valójában csak szűkre szabták a szobát körülötte.

A szabadság, a rend, a biztonságérzet fokozatai talán csak egymás kárára növelhetők. Minél nagyobb a szabadság, annál kevésbé vagy biztonságban, mert bármi megtörténhet veled. Ha biztonságban akarsz lenni, azt csakis a szabadságod korlátozásával lehet elérni, mert bezárkózol a lakásodba.

Most például nem vagy társulatnál, szabadúszol, épp Szombathelyen próbálsz. Milyen előadásra készültök?

Kleisttől Az eltört korsót rendezi egy nagyon tehetséges fiatalember, Tárnoki Márk és ebben játszom Ádám bírót, aki tulajdonképpen a darab főszereplője. De játszik a darabban az egyik volt tanítványom is, akinek beszédtechnika órát tartottam még a régi SZFE-n, és ez volt az egyik oka annak, hogy elvállaltam ezt a feladatot, mert azt gondoltam, hogy fontos, hogy egy tanár-diák viszony folytatódjon, és kikerüljön az iskolapadból ez az egész kapcsolatrendszer. Kell, hogy lássa, hogy csinálom ezt élőben, ne csak arról legyen élménye, hogy dumálok róla, aztán meg számonkérem. Ráadásul nekem is jó kontroll, hogy ott van valaki, akivel szemben nem engedhetem meg magamnak, hogy ne tegyek meg mindent, hiszen ismer engem, és ha elengedem magam azt fogja mondani, hogy „Na, de tanár bácsi, nem erről volt szó!”.

Egy ilyen helyzetben a kettőtök közötti kapcsolat is felnő talán, hiszen megszűnik az alá-fölérendeltségi viszony, és egy sokkal inkább partneri szituációba kerültök.

Ezért is gondolom, hogy jó, ha ezek a kapcsolatok az iskolán túl is folytatódnak, mert egyrészt megvan az ismerősség, másrészt viszont egyenrangú partnerekké válunk a színpadon. Persze, még mindig neki kell többet tanulnia, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nekem nem kell, csak mások az arányok. A színészetet is holtig kell tanulni, és az igazi tanulás ott kezdődik, amikor a gyakorlatban elkezded csinálni. Az iskolában is rengeteg a gyakorlat, de mégsem igazi, mert nem igazi a színház, nem igaziak a nézők sem.

Laboratóriumi körülmények.

Inkább imitálása annak, hogy majd valami ilyesmi fog történni. Mint a repülőgépek pilótái: igen, lezuhansz a szimulátorral, ami persze nem jó, de akárhányszor lezuhanhatsz, senki nem fog megsérülni. Egyszer viszont fel kell ülni az igazi repülőgépre, ahol ott ülnek majd az igazi utasok a hátad mögött, és el kell kezdeni vezetni. Sokszor meg kell csinálni, és amikor már sok utad volt, egyszer csak elkezded biztonságban érezni magad. Ugyanígy működik a színház: egyszer csak elkezdesz igazi színpadon, igazi nézőknek játszani, és akkor majd valami történik.

Neked például milyen volt, mikor az egyetem után dolgoztál együtt a korábbi osztályfőnököddel, Máté Gáborral?

Nagyon szerettem, hogy évente egyszer megjelent Egerben és rendezett egy előadást, illetve, ugye, az AlkalMáté darabokat is csináltuk minden évben. Nekem olyan volt a jelenléte, mint valami folyamatos kontroll, vagy amikor évente elmész EKG-vizsgálatra. Kicsit mindig leellenőriztettem vele a színészetemet újra és újra. A színészet ugyanis nagyon könnyen elromlik, óvni kell, vigyázni rá. Nagyon jó volt őt valódi munkában látni, csak azt sajnálom, hogy színészként mind a mai napig nem kerültünk össze, mert szívesen játszanék vele.

A te saját színészi minőséged megítélése hány százalékban ered külső visszajelzésekből, és hány százalékban fakad belőled?