Molnár Piroska: Sose méricskéltem, csak csináltam

Amúgy sem tűröm a manipulációt

Egy kislány, aki faluszéli meg tanyasi vályogházakban nőtt fel, s akinek később egy mosókonyha lett az állandó otthona. Egy gyerek, aki sose ismerte az apját, mert az eltűnt a málenkij robotban. Egy a cseléd édesanyjával élő kisember, aki mindent tudott az állatokról, és aki már hatévesen a padlásra szökött fel, hogy ott naphosszat, zavartalanul olvashasson. Egy lány, aki életében először akkor járt Budapesten, amikor tizennyolc évesen felvételizni indult a Színművészetire. Az egyetlen, az ifjú, pesti színésznő-palánták közül, aki falusias copfot viselt. Akiről azt mondta a nagy Nádasdy Kálmán: „ilyen tehetség Soós Imre óta nem volt.” Egy fiatal teremtés, aki, mint a tank, rendületlenül ment egy, a környezete számára képtelennek tűnő álom után, aki, eközben, példátlan intenzitással művelte magát, s aki sosem volt hajlandó tudomásul venni a saját, feneketlen magányát. Mert az egyáltalában nem fontos. A fontos az, hogy kétsége sem volt, hogy belőle színésznő lesz, mert annak született. Molnár Piroska, a Nemzet Színésze, Kossuth- és Prima Primissima-díjas színész idén lett 75 éves. Nemrég jelent meg az életéről és a pályájáról szóló, Kvittek vagyunk című kötete, amelyben beszélgetőtársa a pályatárs, Bíró Kriszta.

Iszonyúan sajnálom, hogy nem tudunk személyesen találkozni. Így ez most – kényszerűségből – egy „covidos” telefonbeszélgetés. Megfoszt az arctól, a gesztusoktól.

Ja, drágám az biztos, hogy most sok mindentől meg vagyunk fosztva. Én is. Ugyanakkor – talán meredeken hangzik –, kaptunk egy ajándékot is, ez túlzás bár, de kaptunk ezzel a nyakunkba szakadt pihenés- vagy szünet-lehetőséggel. Lehet egy kis nagytakarítást csinálni, már aki akar. Az én életemben is sok a szemét, az elvarratlan csomó, meg a tisztázatlan ügy. Az ember megpróbálja tatarozgatni az életét. Rendezem a könyveimet, és tovább lehet gondolkozni azon a roppant reális abszurditáson, hogy nemsokára befejeződik a pálya számomra.

Erről a szándékodról már beszéltél a nyilvánosságnak, nem is olyan rég. Meg is ijedtünk egy kicsit. Aztán mégis csak elvállaltál szerepeket, színházban, tévés sorozatban.

De, de, de... Egyre inkább haladok e felé. A fizikai állapotom az, ami parancsol nekem. Miközben a fejemnek, hála Istennek, semmi baja. Bár a lábaim működnének olyan jól, mint az agyam! A mostani szerepeim közül van olyan, ahol fel se kell állnom egy székből, van, amiben feltűnés nélkül használhatok botot, mert passzol a karakterhez. Már régen műteni kellett volna a térdemet, de egy protézis-beültetéssel két havi gyógyulás jár. Aki pedig tizenkét, különböző előadásban játszik, legalább is novemberig ez így ment, az ments Isten, hogy kórházba kerüljön. Most meg, ugye, különösen veszélyes lenne egy kórház. Amúgy, már színpadon kívül is bottal járok, csak azzal érzem magam biztonságban.

Olyan színész vagy, akiért feltétel nélkül rajong a közönség és a rendezők is. A most megjelent, Kvittek vagyunk című kötetedben három nagy rendeződ is beszél rólad, megrendítően szépen. Babarczy László azt írja például: „Hatvan éven át volt színészem, munkatársam, múzsám és mindvégig barátom… és amíg majd az eszemet tudom, az én főiskolás Lencsibabám. A könyvből, melyet ő diktált, kiderül, milyen okos, milyen művelt, milyen tárgyilagos és annak ellenére, hogy időközben elért mindent, amit egy színésznő elérhet Magyarországon, nincs a szövegben semmi öntömjénezés, affektálás, sztárallűr...” Ascher az örömről és biztonságról beszél veled kapcsolatban. Zsámbéki pedig nem ismer senkit, még a legmegszállottabbak közül sem, aki ennyire a színházat helyezné előtérbe, mint te. Azt hiszem, az ilyen színészi attitűdhöz valamiféle zsigeri monománia kell...

Egy frászt vagyok monomániás. Az élet egyszerűen erre terelt. Próbáltam kitörni, mást is megkóstolni, de éppen az Élet volt az, ami ilyenkor mindig azt mondta: nem, ez nem a te utad. Egyszer egészen komolyan hoztam áldozatot. Mikor a kisfiunkkal együtt, kiköltöztünk a férjemhez, Eötvös Péter zeneszerzőhöz, Kölnbe. Őt a munkája kötötte oda. A család kedvéért tettem, őérte, hiszen addig is távházasság volt a miénk, szerteszéjjel éltünk mindahányan. Fél évig bírtuk, s aztán, érdekes módon, éppen Péter adta számos jelét annak, hogy nem tudja tőlem elfogadni, nem bírja nézni, hogy én, ahelyett, hogy mondjuk, Szophoklészt játszanám egy színpadon, rántást kavarok a kölni konyhánkban. Nem ment. Nem ment nekem az önfeláldozás. A férjem pedig olyan kaliberű művész, aki előtt már akkor is világkarrier állt, hogyan is lehetett volna ebből az én kedvemért kilépni.

Megpróbáltátok, mindenesetre.

Hát, meg. És akkor visszajöttem Kaposvárra, a gyerek meg az apai nagyanyjához került, Pestre. Ő nevelte. Én pedig egymás után, eljátszottam a drámairodalom legizgalmasabb szerepeit. A legnagyobb partnerekkel és rendezőkkel, akik csak léteztek. Tökéletes, teljes élet volt.

Szívesen emlegeted, már nekem is mondtad régebben, hogy a pálya egy dekával se ad többet vagy kevesebbet vissza az embernek, mint amennyit az belead. Te mindent, a világon mindent beletettél, sőt annál többet is. De milyen áron?

Az embernek néha keményen kell választania: vagy a hivatása vagy az élete. Illetve, ha szinte kizárólag a hivatása a teljes élete, annak nyilván megvan az ára. Én sose méricskéltem, csak csináltam, ami a zsigereimből jött. Nem súlyozgatok soha. Soha.

Abban igazad lehet, hogy félig játszani, meg félig szeretni, félig megrendülni, félig akarni, icipicit szolidárisnak lenni, azt hiszem, nem lehet.

Így van, nem lehet.

Apropó, szolidaritás. Mondd, október 23.-án, az SZFE-t támogató felvonuláson, véletlenül nem téged láttalak odafenn a Vas utcai épület platóján? Kicsit távol voltam, így nem vagyok biztos.

De igen, mert akármilyen nehezemre esik járni, ezúttal muszáj volt odavánszorognom, kimásztam arra a terasz-félére, Gálvölgyi segített. Muszáj volt jelen lennem. Mert totálisan abszurd, ami ott történt és történik még mindig. Hát kérdezem én: létezhet bal- és jobboldali színjátszás? A jó büdös francba: Lady Macbeth jobb- vagy baloldali megközelítésben!? Kereszténydemokrata Gertrudis, liberális Rómeó, te figyelj, ehhez már Bach Szilvia vagy más zseniális parodista kéne. Amúgy sem tűröm a manipulációt.

Nagyon feldúltan mondod ezt. Feltűnik, mert többnyire azt szoktuk meg tőled, hogy igazi harmóniát és valamiféle bölcs, letisztult megbékélést sugárzol magadból…

Látod, érdekes, ezt én már Pártos Gézától, az én drága főiskolás tanáromtól is hallottam, anno. Mondom neki: tegnap meghalt az én, világéletében másokat szolgáló anyám, senkim, de tényleg senkim nem maradt, húsz éves vagyok, nem értem az életem, nem találom magam, minden olyan zűrzavaros, mire azt válaszolja: „Kislányom, elhiszem, amit mond, de ebből kívülről semmi nem látszik magán. Meg fogja szülni a saját harmóniáját, maga olyan ember. Fegyelmezett”. Egy másik, nekem szánt mondata is belém égett, és ezt elég gyakran, a türelmetlenség pillanataiban, később is elő kellett vennem. Ezt akkor mondta, amikor főiskolás koromban a filmesek, a színházak minden más osztálytársamat meghívták játszani, csak éppen egyedül engem, a legtehetségesebbnek mondott növendéket nem: „Nyugi, nyugi, türelem, magából karakter-színésznő lesz, végig kell ennie az étlapot, hogy eljusson a desszertig, és maga, kislányom arra predesztinált, hogy el is jusson oda”. És tessék, az osztályunkból hárman maradtunk a pályán, Koltai Robi, Venczel Vera meg én.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!