Molnár Piroska: Sose méricskéltem, csak csináltam

Amúgy sem tűröm a manipulációt

Egy kislány, aki faluszéli meg tanyasi vályogházakban nőtt fel, s akinek később egy mosókonyha lett az állandó otthona. Egy gyerek, aki sose ismerte az apját, mert az eltűnt a málenkij robotban. Egy a cseléd édesanyjával élő kisember, aki mindent tudott az állatokról, és aki már hatévesen a padlásra szökött fel, hogy ott naphosszat, zavartalanul olvashasson. Egy lány, aki életében először akkor járt Budapesten, amikor tizennyolc évesen felvételizni indult a Színművészetire. Az egyetlen, az ifjú, pesti színésznő-palánták közül, aki falusias copfot viselt. Akiről azt mondta a nagy Nádasdy Kálmán: „ilyen tehetség Soós Imre óta nem volt.” Egy fiatal teremtés, aki, mint a tank, rendületlenül ment egy, a környezete számára képtelennek tűnő álom után, aki, eközben, példátlan intenzitással művelte magát, s aki sosem volt hajlandó tudomásul venni a saját, feneketlen magányát. Mert az egyáltalában nem fontos. A fontos az, hogy kétsége sem volt, hogy belőle színésznő lesz, mert annak született. Molnár Piroska, a Nemzet Színésze, Kossuth- és Prima Primissima-díjas színész idén lett 75 éves. Nemrég jelent meg az életéről és a pályájáról szóló, Kvittek vagyunk című kötete, amelyben beszélgetőtársa a pályatárs, Bíró Kriszta.

Iszonyúan sajnálom, hogy nem tudunk személyesen találkozni. Így ez most – kényszerűségből – egy „covidos” telefonbeszélgetés. Megfoszt az arctól, a gesztusoktól.

Ja, drágám az biztos, hogy most sok mindentől meg vagyunk fosztva. Én is. Ugyanakkor – talán meredeken hangzik –, kaptunk egy ajándékot is, ez túlzás bár, de kaptunk ezzel a nyakunkba szakadt pihenés- vagy szünet-lehetőséggel. Lehet egy kis nagytakarítást csinálni, már aki akar. Az én életemben is sok a szemét, az elvarratlan csomó, meg a tisztázatlan ügy. Az ember megpróbálja tatarozgatni az életét. Rendezem a könyveimet, és tovább lehet gondolkozni azon a roppant reális abszurditáson, hogy nemsokára befejeződik a pálya számomra.

Erről a szándékodról már beszéltél a nyilvánosságnak, nem is olyan rég. Meg is ijedtünk egy kicsit. Aztán mégis csak elvállaltál szerepeket, színházban, tévés sorozatban.

De, de, de... Egyre inkább haladok e felé. A fizikai állapotom az, ami parancsol nekem. Miközben a fejemnek, hála Istennek, semmi baja. Bár a lábaim működnének olyan jól, mint az agyam! A mostani szerepeim közül van olyan, ahol fel se kell állnom egy székből, van, amiben feltűnés nélkül használhatok botot, mert passzol a karakterhez. Már régen műteni kellett volna a térdemet, de egy protézis-beültetéssel két havi gyógyulás jár. Aki pedig tizenkét, különböző előadásban játszik, legalább is novemberig ez így ment, az ments Isten, hogy kórházba kerüljön. Most meg, ugye, különösen veszélyes lenne egy kórház. Amúgy, már színpadon kívül is bottal járok, csak azzal érzem magam biztonságban.

Olyan színész vagy, akiért feltétel nélkül rajong a közönség és a rendezők is. A most megjelent, Kvittek vagyunk című kötetedben három nagy rendeződ is beszél rólad, megrendítően szépen. Babarczy László azt írja például: „Hatvan éven át volt színészem, munkatársam, múzsám és mindvégig barátom… és amíg majd az eszemet tudom, az én főiskolás Lencsibabám. A könyvből, melyet ő diktált, kiderül, milyen okos, milyen művelt, milyen tárgyilagos és annak ellenére, hogy időközben elért mindent, amit egy színésznő elérhet Magyarországon, nincs a szövegben semmi öntömjénezés, affektálás, sztárallűr...” Ascher az örömről és biztonságról beszél veled kapcsolatban. Zsámbéki pedig nem ismer senkit, még a legmegszállottabbak közül sem, aki ennyire a színházat helyezné előtérbe, mint te. Azt hiszem, az ilyen színészi attitűdhöz valamiféle zsigeri monománia kell...

Egy frászt vagyok monomániás. Az élet egyszerűen erre terelt. Próbáltam kitörni, mást is megkóstolni, de éppen az Élet volt az, ami ilyenkor mindig azt mondta: nem, ez nem a te utad. Egyszer egészen komolyan hoztam áldozatot. Mikor a kisfiunkkal együtt, kiköltöztünk a férjemhez, Eötvös Péter zeneszerzőhöz, Kölnbe. Őt a munkája kötötte oda. A család kedvéért tettem, őérte, hiszen addig is távházasság volt a miénk, szerteszéjjel éltünk mindahányan. Fél évig bírtuk, s aztán, érdekes módon, éppen Péter adta számos jelét annak, hogy nem tudja tőlem elfogadni, nem bírja nézni, hogy én, ahelyett, hogy mondjuk, Szophoklészt játszanám egy színpadon, rántást kavarok a kölni konyhánkban. Nem ment. Nem ment nekem az önfeláldozás. A férjem pedig olyan kaliberű művész, aki előtt már akkor is világkarrier állt, hogyan is lehetett volna ebből az én kedvemért kilépni.

Megpróbáltátok, mindenesetre.

Hát, meg. És akkor visszajöttem Kaposvárra, a gyerek meg az apai nagyanyjához került, Pestre. Ő nevelte. Én pedig egymás után, eljátszottam a drámairodalom legizgalmasabb szerepeit. A legnagyobb partnerekkel és rendezőkkel, akik csak léteztek. Tökéletes, teljes élet volt.

Szívesen emlegeted, már nekem is mondtad régebben, hogy a pálya egy dekával se ad többet vagy kevesebbet vissza az embernek, mint amennyit az belead. Te mindent, a világon mindent beletettél, sőt annál többet is. De milyen áron?

Az embernek néha keményen kell választania: vagy a hivatása vagy az élete. Illetve, ha szinte kizárólag a hivatása a teljes élete, annak nyilván megvan az ára. Én sose méricskéltem, csak csináltam, ami a zsigereimből jött. Nem súlyozgatok soha. Soha.

Abban igazad lehet, hogy félig játszani, meg félig szeretni, félig megrendülni, félig akarni, icipicit szolidárisnak lenni, azt hiszem, nem lehet.

Így van, nem lehet.

Apropó, szolidaritás. Mondd, október 23.-án, az SZFE-t támogató felvonuláson, véletlenül nem téged láttalak odafenn a Vas utcai épület platóján? Kicsit távol voltam, így nem vagyok biztos.

De igen, mert akármilyen nehezemre esik járni, ezúttal muszáj volt odavánszorognom, kimásztam arra a terasz-félére, Gálvölgyi segített. Muszáj volt jelen lennem. Mert totálisan abszurd, ami ott történt és történik még mindig. Hát kérdezem én: létezhet bal- és jobboldali színjátszás? A jó büdös francba: Lady Macbeth jobb- vagy baloldali megközelítésben!? Kereszténydemokrata Gertrudis, liberális Rómeó, te figyelj, ehhez már Bach Szilvia vagy más zseniális parodista kéne. Amúgy sem tűröm a manipulációt.

Nagyon feldúltan mondod ezt. Feltűnik, mert többnyire azt szoktuk meg tőled, hogy igazi harmóniát és valamiféle bölcs, letisztult megbékélést sugárzol magadból…

Látod, érdekes, ezt én már Pártos Gézától, az én drága főiskolás tanáromtól is hallottam, anno. Mondom neki: tegnap meghalt az én, világéletében másokat szolgáló anyám, senkim, de tényleg senkim nem maradt, húsz éves vagyok, nem értem az életem, nem találom magam, minden olyan zűrzavaros, mire azt válaszolja: „Kislányom, elhiszem, amit mond, de ebből kívülről semmi nem látszik magán. Meg fogja szülni a saját harmóniáját, maga olyan ember. Fegyelmezett”. Egy másik, nekem szánt mondata is belém égett, és ezt elég gyakran, a türelmetlenség pillanataiban, később is elő kellett vennem. Ezt akkor mondta, amikor főiskolás koromban a filmesek, a színházak minden más osztálytársamat meghívták játszani, csak éppen egyedül engem, a legtehetségesebbnek mondott növendéket nem: „Nyugi, nyugi, türelem, magából karakter-színésznő lesz, végig kell ennie az étlapot, hogy eljusson a desszertig, és maga, kislányom arra predesztinált, hogy el is jusson oda”. És tessék, az osztályunkból hárman maradtunk a pályán, Koltai Robi, Venczel Vera meg én.

Harmónia, türelem ide vagy oda, te, fiatal korodban, azért nem lehettél könnyű kolléga. Ezt éppen a könyvedből tudom. Azt írod: „önző, magabiztos kis dög voltam”.

Így is volt. Csak úgy tombolt bennem az egóm. A „ki ha én nem”. Csupa agresszív öntudat voltam. Aztán, harminc éves korom körül, Kaposváron szép finoman megtanítottak, hogy ez az ÉN nincs. Csak a MI van. Nem egy csapásra történt, de nagyon megváltoztam, igen.

Általában mindannyian változunk, ahogy öregszünk, de nem igazán a javunkra, felerősödnek a kellemetlen mániák, az önzés is, de nálad ez fordítva történt. Hogy csináltad ezt a megszelídülést?

Mert az a másik, az önzőség, már megvolt. Kipipálva. Mondom, Kaposvár lökdösött ebbe az irányba. Az a csodaállapot, amit mi, színházcsinálók, hosszú éveken át megélhettünk ebben a MI központú közösségben. A nagy büdös semmiből, egy provinciális, alacsony színvonalú, vidéki színházból ikont, etalont csináltunk, ahová idővel csődültek a nézők és a kritikusok, diákok, idősebbek, mindenhonnan az országból. Hát, nem volt abban a városban semmi akkor, nem lehetett mászkálni, szórakozni, a többségünknek még családja se volt, vagy ha igen, akkor nem velünk élt… Vacak színészházban laktunk, fiatalok voltunk, tehetségesek, életre-halálra szövetségesek és lobogtunk az ügyért. Reggelig téptük a szánkat a büfében, karakterekről, a darabról, nemegyszer, akár késő hajnalban is, felugrottunk, hogy na, ezt gyorsan próbáljuk csak el, hogyan fest élőben. Kivételes, áldott állapot…

Egy igazi közösség, amely képes forradalmat csinálni. Ráadásul a nyolcvanas években. Tényleg csodás lehetett. És ha már közösségről beszélünk: hogy vagy te a barátsággal? Azért kérdem, mert a magánéletben az introvertált természetedről vagy híres.

Én azt hiszem, hogy jó kolléga vagyok és jó haver is, jó kapcsolatteremtő, mindenesetre. De az igaz, hogy nehezen engedek magamhoz egészen közel embereket. A magánéletben nem szeretem például, ha minden különösebb ok nélkül megérintenek, meglapogatnak. Hülyét tudok kapni tőle. Igen, igaz, bizalmas, magánéleti dolgokban nem egykönnyen nyílok meg. Az ilyesmi az én ügyem. Így volt a fiam tragikus halálakor is. Ez Párizsban történt, sok-sok éve, ő ott élt akkor az apjánál. Péterrel utána tizenhat éven át nem beszéltünk se erről, se másról. Nem is találkoztunk. Ez már, egyébként, jó ideje megváltozott. Talán csak a legjobb barátnőmmel, Csomós Marival osztottam meg, mit érzek, azt se túl gyakran. Emlékszem, gyerekkoromban, falun, volt egy kutyánk, Rontó, és én, négy évesen, csakis vele tudtam elaludni. Ráfeküdtem az oldalára, hallgattam, ahogy finoman szuszog, elringatott, ahogy emelkedett meg süllyedt a horpasza. Az a hajdani mélységes bizalom vagy akár a vágy, hogy hasonlót érezzek, elmúlt belőlem. Ez van, ilyennek vagyok összerakva, vagy ilyen lettem, nem tudom…

Különös kontrasztnak tűnik, hogy amíg te, ezek szerint, nem egykönnyen fogadsz el személyes érintést, a színpadról egyfolytában a közönség lelkébe markolsz.

Az más.

Tizenkét darabban játszottál a színházak bezárásáig, miközben, ugye, a járáshoz botra van szükséged. A teljes visszavonuláson gondolkozol, de azért gyorsan bevállaltál egy új bemutatót, a Két pápá-ban, egy tévés sorozatot is, reggeltől késő estig dolgoztál. Tudsz te nemet mondani?

Jaj, azt nehezen. Minden racionalitásom ellenére, ha úgy érzem, kaphatok valami újat, vagy ami kihívásnak tűnik, vagy na, ezt még nem próbáltam ki, akkor azt mondom, ezt még meg kéne csinálni. Azért, persze nem mindig van így. Mostanában kért fel Vajda Gergő karmester, hogy énekeljek egy Kurtág György műben, amit egyébként hatvanéves koromban már előadtunk egyszer. Jövő májusban lenne a bemutató Franciaországban. Annak idején óriási élmény volt ezt megtanulni, két oktáv szélességben énekelni, nagy fejesugrás, mert ha képzett énekhangom van is, a kottát nem ismerem. Megvolt a nagy siker, de most már nem mertem újra vállalni. Vagy, mondjuk, ha kánkánt kéne táncolnom a színpadon, látod, azt is simán visszautasítanám.

Nem félsz a magatehetetlenségtől, a fizikai kiszolgáltatottságtól? Annyit beszélsz ennek a lehetőségéről, hogy…

Kiépítettem én egy védőbástyát. A Gizikéket. Anya és lánya ők, a házban laknak, alattam. Ők azért vannak, hogy én tudjak dolgozni. Mindent elvégeznek, amíg nem vagyok itthon. Mert én még egy mosógépet se tudnék már bekapcsolni. Főznek is, varrnak is, ráadásul az ifjabb Gizike még a szuperketyerékhez is ért. Ha átküldök neki valamit, akkor lemásolva felhozza vagy beszkenneli, elküldi.

Szóval, nem félsz?

Dehogynem. A fizikai romlástól, attól igen. De a lelki bajokkal majd csak elbánok valahogy. Az orvosom váltig emlegeti, hogy jól jönne már nekem egy kis nyugalom. Frászt, mondom neki, a színész abból él, hogy nyugtalan, azt fizetik meg. A színész az idegbajából él. Persze, muszáj tudatosan adagolni. Az idegrendszert annak a szolgálatába kell állítania, amit éppen csinálnia kell. Szóval egyelőre a foglalkozásom miatt is megadatik, hogy ezzel az ürüggyel, kijátsszam magamból a szorongásaimat. Ez van. Mondom: egyelőre.

Mielőtt megszületett ez a könyv, több, mint egy éven át, sok-sok menetben ültetek le Bíró Krisztával, beszélgetni az életedről, a pályádról. A címe, ha jól értelmezem, arra utal, hogy kvittek vagytok, te meg az Élet. Végül is, tehát, sikerült a lelki nagytakarítás?

Nagyjából igen. Maradt még a szőnyeg alatt elszámolatlan dolog, de az nem tartozik a közönségre.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.