Morcsányi Géza: Nagyok az oroszok, ezt ki kell mondani

Beszélgetés szerelemről és Csehovról

Kormos Lili | 2022.10.25. 16:51

Olvasási idő kb. 17 perc

A szerelemről és más történetek címmel jelent meg egy Csehov elbeszéléseket összegyűjtő novelláskötet a Magvető Kiadó gondozásában. A szövegeket fordító és válogató Morcsányi Gézával Csehov kapcsán humorról, szerelemről, végtelen időről és az orosz kultúra jövőjéről is beszélgettünk.

Nehéz helyzetben vagyok, mert az interjú valamennyire formális műfaj, de miután elolvastam ezt a novellás kötetet, csak az járt a fejemben, hogy mennyire tetszett ez a könyv, és hogy egyszerűen csak arról kéne beszélgetni, hogy mennyire jó dolog Csehov elbeszéléseit olvasni.

Bár korábban Csehov prózát nem fordítottam, de színházi fordítóként, dramaturgként nagyon régre nyúlik vissza a kapcsolatom vele. Ott mindig azzal hárítottam el magamtól a felelősséget, hogy nemhogy russzista nem vagyok, de még csak bölcsész sem, mégis, ez a konstelláció lehetővé tette számomra, hogy belevágjak olyan jelentős vállalkozásokba, mint Csehov nagy drámáinak a lefordítása. Évtizedeket töltöttem a nézőtéren, különböző próbákon hallgatva, hogyan mondják ezeket a szövegeket a színészek, és az igazán sorsdöntő visszajelzés mindig az volt, amikor egy-egy olvasópróba után valaki azzal jött oda, hogy ez most nagyon jó lett.

Valló Péterrel és Bálint Andrással, a Radnóti Színház főrendezőjével és akkori igazgatójával ugyanis közelebb akartuk hozni ezeket a drámákat a magyar közönséghez, hogy ne csak ez a rémes „Ványadt bácsi” jusson az eszükbe, ha Csehov szóba kerül. Az ilyen visszajelzések pedig azt mutatták, hogy sikerült, elértük, amit akartunk. Visszatérve a novellákhoz, amikor Dávid Anna, a Magvető Kiadó igazgatója is elolvasta az első két szöveget, és arra buzdított, hogy csináljunk ebből egy kötetet, akkor anélkül, hogy a szorongásaim enyhültek volna vagy ne éreztem volna azt, hogy átlépek egy bizonyos határt, mégis azon kezdtem gondolkodni, hogy melyek lehetnének azok az elbeszélések, amelyek ebbe a kötetbe bekerülnek. Végig kellett gondolnom, hogy voltaképpen mit is akarok én ezzel. Ezeknek a szövegeknek a már létező fordításait ugyanis nagyszerű műfordítók készítették, abszolút minőségi darabok, s olyan kiadói ellenőrzésen mentek át, amelyek nemcsak a minőséget biztosították, de paradox módon azt is mutatták, hogy milyen volt a kiadói elvárásrendszer azokban az időkben, amikor nagyon kiemelkedő irodalmárok sokszor kényszerűségből fordítottak, vagy álltak szerkesztőnek.

Arra jutottam, hogy egyetlen funkciója lehet csak az én munkámnak, az, hogy hátha sikerül újra felkelteni az érdeklődést Csehov iránt, hátha sikerül fedésbe hozni a mi napi valóságunkkal. Afelől nem volt kétségem, hogy az irodalmi minőség mit sem változott, mert az annyira magasrendű és annyira ritka az egész világirodalomban. Abban bíztam, hogy hátha az olvasó önkéntelen választásába az is belejátszik majd, hogy ezek végsősoron új szövegek, és ez felkelti az érdeklődést irántuk. Ezért is fontos például az ön visszajelzése, mert legalábbis ebben az esetben sikerült egy olyan hangot eltalálni, amitől ez érdekes olvasmánnyá válik.

Nekem azért az a benyomásom, hogy Csehovot a magyar közönség elsősorban drámaíróként ismeri, így a vállalkozásának a nulladik lépése talán épp az, hogy az olvasók gondoljanak rá egyáltalán prózaíróként.

Ezt nem gondoltam volna, mert az én generációm számára prózaíró, nem mintha éltem volna, amikor a kezdeti magyar recepció lezajlott, tudni lehetett, hogy hosszú ideig prózaíróként tartották számon, sőt úgy lett népszerű is. A XIX. század végén az ötödik vagy a hatodik novellaválogatásnál tartottak, tehát ilyen minőségében hamar népszerűvé vált. Az már valamikor az 1910-es években történt, hogy Kosztolányi egy Három nővér vendégjáték kapcsán azt írta, most már nem lehet Csehovot pusztán egy kedves, finom, jó tollú szerzőként aposztrofálni, hanem nagy íróként kell tekinteni rá. Az ezt követő magyar bemutatóknak mérsékelt sikerük volt, mert sokan, sokféle stílusban fordították, de eljutottunk odáig, hogy már egészen nagy költők ültették át magyarra a szövegeit.

Egyébként most is az a helyzet, hogy mivel az akkori fordítások jelentős része után már nem kell jogdíjat fizetni, ezért a különböző diákkönyvtári kiadványok előszeretettel használják ezeket a zömmel német nyelvből készült átiratokat. A maguk módján egyfelől csodálatosak, másfelől viszont alapvető félreértéseket mutatnak. Ettől függetlenül ezekből hallatlanul népszerű előadások születtek, elég csak a Katona József Színház legendás Három nővérére gondolni, de ott voltak a hagyományosabb, elég sok orosz szomorúsággal, bánattal, rezignációval terhelt Horvai-féle előadások, vagy Zsámbéki Ivanovja, Valló Ványa bácsija, a Krétakör Sirály előadása… Ezek nagyon jelentős bemutatók voltak, és biztosan sok színházba járó ember számára emlékezetesek maradtak, de arról valóban nem lehet tudni, hogy ezek nyomán a prózaíró Csehov is az érdeklődés fókuszába került volna. Nagy fájdalmunk volt a Magvetőben, hogy amikor elindítottuk a Fehér holló sorozatot, és megjelentettünk egy Csehov válogatást, az a kutyának nem kellett. Sok kiadó vállalkozott egyébként arra, hogy Csehovot adjon ki, de azon túl, hogy ezeket a régi szövegeket leporolják, nem mentek, nem készítettek új fordításokat sem hozzájuk.

A kötetben lévő szövegeknek, úgy tűnik legalábbis, nagyon tudatos ívük van, terjedelemben, hangulatban is egyre hosszabbak, érzelmileg pedig egyre súlyosabbak lesznek. Mi alapján válogatta össze a novellákat?

Sokáig egyszerűen csak válogattam a szövegek között, illetve néha-néha felmentem olyan internetes oldalakra, amelyek összeválogatták mondjuk a tíz legjobb Csehov novellát, de azt is néztem, hogy a külföldi online könyváruházakban vannak-e esetleg különösen sikeres Csehov kiadványok. Amikor már megvolt a kötet terve, akkor pedig lapozgatni kezdtem a korábbi kiadványok tartalomjegyzékeit. Mi lehet az, amiből emlékszem esetleg valamire? Mi lehet az, amitől mind a mai napig összeszorul a szívem? Melyiket emlegette mindig a Bálint András?

És melyiket?

A Karácsony táján címűt nagyon szerette. Szóval, így jöttek sorban, de például abban a kezdetektől biztos voltam, hogy a 6-os kórtermet szeretném újrafordítani, hiszen mégiscsak emblematikus műről beszélünk. Akadtak kis kedvenceim, mint például a Bűnözők, és mostanában fedeztem föl, hogy nagyon erősen bennem élt az utolsó novella zárómozzanata. Annyira jellemző az az egész Csehovra, hogy tudtam, ennek a szövegnek fő helyen kell lennie. A sorrendet végül egészen egyszerűen a kronológia döntötte el. Az mindig rizsa, amit ilyenkor az emberek előadnak, hogy erre gondoltam, arra gondoltam, láttam, hogy ez a szöveg milyen hangsúlyos, egy frászt! Valami megtetszik az embernek, és ha szerencsés csillagzat alatt születik a dolog, akkor az olvasó ezt majd elfogadja, és hirtelen neki is úgy lesz magától értetődő a történet: ezzel kezdtük, ide jutottunk, hogy is lehetne másképp. Szóval a végén Schmal Alexandra szerkesztővel és Kiss Ilona kontrollszerkesztővel arra jutottunk, hogy akkor ez lesz a sorrend.

Miért lett A szerelemről a kötet címadó novellája?

Van ugye ez a kis trilógia, amely eredetileg a regény ígéretét is magában hordozta Csehov számára, bár irodalomtörténészek állítják a levelezései alapján, hogy ha más nem is, ő pontosan tudta, hogy nem fog regényt írni. Sokszor elmondta az ezzel kapcsolatos kételyeit, és bár ezek néhol túlzónak tűnnek, de tény, hogy nem lett regény a történetből. A dolog egyébként rendkívül banális, valamelyest működött bennem a könyvkiadói algoritmus: meg kell nézni, hogy mi az, ami a leginkább hat? Számomra a szerelemnél csodálatosabb, átfogóbb életjelenség nincs. Szentimentális, banális fordulatok sokasága, és ennél teljesebb kevés van, már ha van egyáltalán az életünkben.

Azt gondoltam, hogy minden történetben így vagy úgy, van valamilyen szerelmes mozzanat, akár komikus, akár tragikomikus, akár kifejezetten tragikus formában. Az is ott motoszkált bennem, hogy a szerelem mint motívum kulcsfontosságú abból a szempontból, ami ennek a könyvnek a sikerét jelenti, ha jelenti egyáltalán. Remélem, nem lehet rajtakapni indokolatlan aktualizáláson, maivá tételen a szövegeket, és azt is remélem, hogy képesek közvetíteni az érzést, hogy igen, ez nem most játszódik a Moszkva téren, hanem bennünk zajlik, mindabban a masszában, amit múltról, romantikus vagy épp tragikus szerelemről tudunk.

Nem most játszódnak ezek a történetek, de mégis nagyon aktuálisak. Amikor a 6-os kórteremben azt olvasom, hogy az az egészségügyi rendszer évente hány beteg becsapását jelenti, vagy épp A szerelemről című novellában a szerelem titokzatos természetéről gondolkodnak, akkor arra gondolok, hogy vagy Csehov látott a jövőbe, vagy mi nem változtunk semmit.

Azt hiszem, mindkét állítás igaz. Mérhetetlen éleslátással, és illúziók nélkül szemlélte maga körül a világot, számomra egyébként ez utóbbi a legfontosabb mindabból, amit Csehov jelent. Épp ez az illúziótlanság tette lehetővé, hogy megérezze azokat a mintázatokat, amelyek szerint az ember él és ahogy mindig is élt. Ha egy ilyen olvasási élmény létrejön, akkor fontos tisztázni, hogy nem attól érződik egy történet aktuálisnak, mert azt lehet rá mondani, hogy hú, ez a történet olyan, akár a #metoo, hogy valami egészen durva példát hozzak. Attól válik aktuálissá, mert párhuzam ébred a fejekben a mi saját valóságunk és a szöveg valósága között.

Csehovra azt szokták mondani, hogy pesszimista. Először is, nagyon kevés olyan szövege van, amelyben az elbeszélő maga megnyilvánulna. Ez az egyik legfontosabb újítása, mert nem azt írja le például, hogy tombolt a szél és sár volt, el sem lehetett indulni, hanem a történet egy fordulópontján, mintegy mellesleg kiderül, hogy itt bizony nincs betonút, a park egyik része teljesen el van hanyagolva és így tovább. Közvetetten beszél mindenről, és mi, olvasók rakjuk össze a fejünkben a történetet, azt a világot, amelyben ezek az elbeszélések játszódnak. Tehát az, ha pesszimistának érezzük a szövegeket, nem biztos, hogy Csehovtól ered. Biztos, hogy sok mindent látott előre, ahogy az is biztos, hogy hiába nem lehet, állítólag, kétszer ugyanabba a folyóba lépni, azért az élet nagyon érdekes dolgokat tud produkálni.

Egy novellánál nagyon gondosan kell bánni a szavakkal, úgy kell fogalmazni, hogy az olvasó kevésből is értsen. Ez a fajta világteremtés ezek szerint elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki jó legyen ebben a műfajban.

Ez pontosan így van, és Csehov igazi mestere volt ennek. Ameddig dolgozik egy novellán, addig sokat változtat rajtuk, de a különböző kiadások között már csak minimális eltérések mutatkoznak. Hihetetlen sok nyelvi jellegzetességet sűrít bele ezekbe a rövid történetekbe, vagy az adott esetben csak 2-3 mondatot használó figuráiba. Elképesztő jellemző erővel bírnak, szabadságot, távlatot mutatnak. Az írásnak, mint más művészeti ágaknak is, a lényege az, hogy milyen az a kivágás, amin keresztül a művész megmutatja nekünk a történeteit. Ott pedig nincs kecmec, nem lehet pazarolni a helyet, csak az lehet ott, aminek tényleg ott kell lennie.

Hasonló finomsággal szövi bele a humort is a történeteibe, építsen akár komikumra, akár tragikumra az egyes novellákban. Egy-egy megjegyzés, egy félmondat, mindig van, amin el lehet mosolyodni, elsősorban pont a saját valóságunkban szerzett tapasztalatok miatt.

Általános, emberi dolgokat láttat olyan fénytörésben, hogy nemcsak a tragikus oldalát képes megmutatni, hanem azt is, hogy más összefüggésben ugyanaz a mozzanat mulatságossá válik. Ehhez kétségtelenül nagyon értett, de a leglátványosabban a drámákban lehet mindezt tetten érni. Ott van viszont a Jonics című novella, gondoljon csak a történet középpontjában álló családra. Rendkívül nagy holdudvaruk van, annak ellenére, hogy ott van egy szellemeskedő apa, egy nyilvánvalóan dilettáns író anya és a lányuk, aki zeneművész akar lenni, de csak össze-vissza kalimpál a zongorán. Miközben persze mérhetetlenül tragikus, hogy őket tartják a legkulturáltabb embereknek a városban, mégis felemelő, hogy legalább ennyi van. Hogy igény mutatkozik rá attól függetlenül, hogy hova futnak ki a történet szálai. Az apa búcsúzása a pályaudvaron, az az „Isten legyetek” abszolút szívbe markoló számomra, és azt mutatja, hogy igazi, emberi drámáról van itt szó, pedig csak Isten a tudója, hogy ők mennyit ismernek fel belőle. A lány persze felismeri, mert legalábbis az agyával rájön egy afféle Sirály-jelenségre, és meglátja magában azt a zongorázó úrilányt, akiből tizenkettő egy tucat azon a környéken. Ez még akkor is rettentően fájdalmas, ha nagyon mulatságos, ahogy ezek az emberek viselkednek.

És máris megérkeztünk a saját valóságunkhoz, hogy egy ilyen novella után nem lehet nem arra gondolni, hogy mi milyen ambíciókkal vágtunk neki az életnek, és azok miért nem valósultak meg. Megannyi „mi lett volna, ha” kezdetű kérdés.

Ilyenkor kikerülhetetlen, hogy a saját életünkből bányásszunk elő hasonló szituációkat. Ez a legnagyszerűbb ezekben a szövegekben, szerintem ez nem szentimentális, még kevésbé érzelgős, viszont nagyon erős alapot jelent az utódoknak. Ljudmila Ulickajának például, akit a franciák vagy az olaszok elkezdtek a „szoknyás Csehovnak” hívni, amikor az első művei megjelentek. Ez egyfelől persze zsurnalizmus, másfelől viszont nagyon fontos kapcsolatot mutat a két szerző között. Ráadásul magának az orosz irodalomnak is egy nagyon fontos jellegzetessége. Jó, persze, hatalmas a korpusz, még a nagyokból is éppen elegen vannak ahhoz, hogy ki-ki valakinek a szellemét tovább vigye.

Nem merném azt mondani, hogy alapos ismerője vagyok az orosz irodalomnak, olvastam kortárs és klasszikus műveket, de ez korántsem adja ki a teljes képet. Ezzel együtt is, az a benyomásom, hogy ezek a szerzők mintha nagyon jól ismernék az embereket. Olyan, nehezen szavakba önthető, finom érzéseket tudtak megragadni és tapinthatóvá tenni a műveikben, amiket nehezen tudok nem valamiféle közös tudás számlájára írni.

Említettem korábban azt a Valló Péterrel közös célkitűzésünket, hogy levegyük Csehov műveiről azt az előítéletet, hogy mindazon dolgok, amelyekről ő ír, kifejezetten orosz jellegzetességek lennének. Hatalmas népről, hatalmas kultúráról van szó, és most látjuk csak igazán, milyen vulkanikus történelmi múltról, hagyományról beszélünk az esetükben. Mondhatjuk persze azt, hogy ennyi író között könnyebb sok jót találni, mint mondjuk három között, de valóban, mindaz, amit jellegzetességként azonosíthatunk az orosz történelemből, irodalomból, képzőművészetből, azt mutatja, hogy hatalmas léptékben gondolkodtak. Adott esetben egy hatalmas népben, s egyebek mellett itt érhető tetten a jelenkori válság egyik gyújtópontja is. Nagyok az oroszok, ezt ki kell mondani. Kérdés persze, hogy például a maguk generációja az én koromban mit fog erről gondolni. Nekünk szinte az anyatejjel került a tudatunkba, hogy micsoda nagy iskolát képviselnek. Voltak családok, akik csak ruszkikról meg komcsikról beszéltek, és voltak, ahol az orosz kultúráról is beszéltek. A világirodalomra gyakorolt hatása viszont elvitathatatlan ennek a hihetetlen kulturális anyagtömegnek.

Fél egyébként attól, hogy a Putyin által épített rendszer, a háborús agresszorként való fellépés által generált ellenszenv esetleg elsodorja ezt a hihetetlen kulturális teljesítményt?

Ettől összességében nem félek, bár annyi abszurditást hozott már föl a világtörténelem, hogy azt mondom, minden előfordulhat, de legfeljebb csak rövid távon. Olyan metanyelvet jelentenek az irodalomban ezek a nagy művek, amit nem lehet levetkőzni egy idő után. Biztos lesznek páran, akik ilyen-olyan túlzásokba esnek, lesznek majd nehézségek, félreértések, de a meglévő művek nem fognak eltűnni. Az értelmiség funkciója persze nagyon megváltozott, sőt labilissá vált az elmúlt 20-30 évben, ettől függetlenül én bizakodó vagyok, hogy ezt az örökséget nem lehet csak úgy kiszedni belőlünk és eldobni. Hiszek benne, hogy lesznek olyan influenszerek, akik majd tesznek azért, hogy ez a hatalmas szellemi vagyon ne vesszen el senki számára.

Névjegy

Morcsányi Géza, Jászai Mari-díjas magyar dramaturg, műfordító, egyetemi tanár

1952 -ben született, Budapesten

1977-1988 között a Radnóti Miklós Színház, a Pécsi Nemzeti Színház, a Győri Nemzeti Színház és a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja

1995-2015 között a Magvető Könyvkiadó igazgatója

2017-ben főszerepet játszott Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjében

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés