Kormos Lili Művészet, kompromisszumok nélkül – 30 éves a Várfok Galéria

Az idén 30 éves Várfok Galéria A Legek című kiállításával ünnepli a kerek évfordulót, ahol megtekinthetőek a galéria által képviselt művészek legpöttyösebb, legszínesebb, legnagyobb vagy épp legvörösebb alkotásai. A 30 év történetén túl arról is kérdeztük Kovács Krisztinát, a Várfok művészeti vezetőjét, hogy miért tartunk a kortárs művészettől, milyen szempontok alapján érdemes műtárgygyűjtésbe kezdeni és hogy mennyi az esélye van a sikerre a hosszútávú befektetésekről szóló műfajnak egy olyan korban, ahol mindenki azonnali eredményt akar látni.

Idén 30 éves a Várfok Galéria, ami az első magángaléria volt Magyarországon. Ki van könnyebb helyzetben? Az, aki az elsők között lép be vagy aki a sokadik a sorban, viszont már kijárták az utat előtte?

Annyit pontosítanék, hogy a Várfokkal egyidőben indultak más magángalériák is, bár azok közül jó pár ma már nem működik. A nulláról elindítani valamit nehéz vállalkozás. Egy galéria megnyitása abban az időben többéves procedúra volt. Szalóky Károly is 1986-tól írt kérvényeket, mégis csak 1990-ben kapott lehetőséget arra, hogy galériát nyisson, ami nem is nyílhatott meg galériaként, hanem csak afféle műhely-galériaként. Ez egy jogi kiskapu, azt mondták, hogy ez egy alkotó műhelye és így lehetett itt kiállításokat rendezni. Akkoriban senki nem tudta, hogy kell galériát működtetni, hogy kell kinéznie, milyen tér alkalmas arra, hogy kiállításokat tartsanak benne, el lehet-e adni a képeket, s egyáltalán, hogyan kell beárazni a bekerülő műtárgyakat? Ebből a szempontból ma már könnyebb galériát nyitni, mert vannak példák arra, hogy kell ezt csinálni. Ha csak azt vesszük, hogy Szalóky Károly egy szenespincét alakított át a saját kezével, akkor látszik, honnan indult ez az egész. Most, ha valakinek van tőkéje és tudja, mit akar csinálni, akkor gyorsabb a folyamat, és vannak példák, amelyekből lehet tanulni.

Mi volt az alapkoncepció az indulásnál?

A kompromisszum-nélküliség. Szalóky Károly mindig is kulturális szektorban dolgozott, többek között a Lágymányosi Közösségi házban is létrehozott egy galériát. Remek programot csinált, izgalmas kiállításokat szervezett ide, csak ahogy az a szocializmusban megszokott volt, egyszer csak szóltak neki, hogy kinek a kijét kellene kiállítani. Na most ő felépített egy elsőrangú művészekből álló programot és akkor egyszer csak ott találja magát, hogy borzasztóan giccses, szakmai szemmel értékelhetetlen képeket kell kiállítania. Ekkor határozta el, hogy amint lehetősége lesz rá, megnyitja a saját galériáját, hogy neki többet ne mondja meg senki, kit állítson ki. Nyilván áldozatokkal járt ez az egész, hiszen azt sem lehetett tudni, hogy el lehet-e adni a képeket, évek kellettek hozzá, hogy a galériából profitot lehessen kivenni. Az anyagi áldozatok mellett pedig azt is vállalta, hogy noha mindig is körülvették művészbarátok, de nem belőlük, nem a baráti köréből akarta felépíteni a galéria művészkörét, hanem a szakmaiságot akarta képviselni. Ez nyilván azzal járt, hogy sokan megsértődtek rá. Az ő szellemisége határozza meg ezt a galériát. A festészetben hisz, ahhoz van kötődése, ennek a dominanciáját is hirdeti a galériában, illetve a kortárs művészet sokszínűségét. Nagyon különböző alkotóink vannak, stílusban és korosztályban is. 2011-től megjelent a fotográfia is a portfóliónkban azzal, hogy Korniss Péter csatlakozott a galéria művészköréhez, majd őt követte Czigány Ákos, de hát ők is egyfajta festői kvalitást képviselnek. Nézz meg egy Korniss fotográfiát: tökéletes a kompozíció, minőségre törekszik, ahogy Czigány Ákos munkássága is túlmutat a hétköznapi fotográfia műfaján, ezért van helyük nálunk.

Lehet egy galériát kompromisszumok nélkül üzemeltetni? Főleg arra gondolok, hogy a megmaradáshoz bevétel kell és a bevételt generáló alkotások pedig nem feltétlenül azok, amelyek a leginkább illenek a galéria esztétikai-művészeti koncepciójába.

Lehet, de ehhez az egész rendszernek úgy kell felépülnie. Szalóky Károlynak például vannak egyéb üzletei, amiknek a bevételeit, ha szükséges, mert épp nem megy úgy a Várfoknak, akkor be tudja forgatni a galériába. Ez kell ahhoz, hogy ne kelljen elvtelen kompromisszumokat kötni, hogy politikailag semlegesek tudjunk maradni. Mindent, amit itt látsz, ő hozta létre, és elképesztő, hogy itthon ez lehetséges és tisztességes úton lehetséges. Magyarországon nagyon nehéz a kortárs művészetet képviselni, úgyhogy mondhatom, hogy amit a Várfok Galéria, a túloldalon lévő Project Room, a szabadtéri galériánkkal és ezzel a nagy térrel képvisel, túlmutat a magyar gyűjtőkörön. A galéria bővítése, ez a nagy kiállítótér épp a gazdasági válság közepette készült el, 2011-ben. Horribilis befektetés volt, több lakást lett megvásárolva, ezeket összenyitották, elkészült a világítórendszer, az erősítőrendszer, és dönthetett volna úgy Szalóky Károly, hogy nem invesztál ennyit a galériába, hanem külföldi megjelenésre fordítja ezt az összeget. Mégis ezt a befektetést választotta, mert neki, ahogy itt mindannyiunknak, az a meggyőződése, hogy a magyar közönség is fontos, hogy őket is szolgálni kell, hogy edukálni kell az embereket a kortárs művészetre. Ezért vannak ingyenes programjaink, kiadványaink, tartunk tárlatvezetéseket, létrejött a First Generation nevű, angolnyelvű klubunk, kifejezetten fiataloknak, mert meg kell tanítani az embereknek, hogyan lehet viszonyulni a kortárs művészethez, ez ugyanis nem evidencia. Sokan például félnek tőle, nem mernek bejönni a galériába, van bennük egy ilyen „küszöbfélelem” és nekünk kell segíteni, hogy ezt legyőzzék. Ezért volt fontos, hogy Magyarországon, a magyar közönségnek létrehozzunk egy nemzetközi színvonalú kiállítóteret. Persze, ott vagyunk külföldön is, részt veszünk nemzetközi vásárokon, de nem ez a hangsúlyos, jobban hiszünk a külföldi kulturális intézményekkel, galériákkal kiépített kapcsolatokban, amiken keresztül létrejöhet a hosszú távú kinti képviselete a művészeinknek.

Miközben a kortárs művek egy részét a minket körülvevő valóság inspirálja, annak valamilyen leképződése jelenik meg ezekben a műtárgyakban, mégis sokan, ahogy te is mondtad, tartanak a kortárstól. Ez miből fakad?

Az avantgárd során történt egy szakadás a közönség és a mindenkori művészet között, most már ráadásul nincsenek világot átfogó stíluskorszakok. Tendenciák, apróbb irányvonalak vannak, ilyen a poszthumanizmus, a konceptuális művészet új reneszánsza, vagy az abject art, de nagy, közös fősodorról nem lehet beszélni. Ráadásul annyi egyéni út van, annyi különböző művész és gondolatvilág, hogy ezeknek a megértéséhez segítségre van szüksége egy hétköznapi látogatónak. Nem tudnak kiindulni az esztétikából sok esetben, mert nem az az elsődleges a képeken, vagy nem az általuk megszokott esztétika, mert az iskolában csak a reneszánsz alkotásokkal találkoztak, vagy maximum a 20. század művészetének a legelejével. Ezért nagyon fontos, főleg ebben a régióban, hogy legyenek kortárs galériák, azoknak pedig nonprofit projektjeik. Mi eredendően az eladásokból tartjuk fenn magunkat, nem az edukációból, mégis bennünk van, hogy közelebb kell hozni az embereket a művészethez. Ráadásul nem tudhatjuk, hogy ha tartunk tárlatvezetést egy középiskolás csoportnak, közülük húsz év múlva kiből lesz mondjuk gyűjtő, aki esetleg több fiatal művészt is pártfogol.

Na de akiben most, mondjuk a koránál fogva eredendően nagyobb a nyitottság a kortárs felé, és most nem elsősorban a gimnazistákra gondolok, nem feltétlenül az, akinek az anyagi bázisa is megvan, hogy elkezdjen műtárgyakat gyűjteni.

Ez igaz, de hát ezért vannak különböző generációs művészek és különböző típusú munkák. Nyilván, egy fiatal művésznek nincsenek még magasan az árai. Aztán vannak sokszorosított grafikák, litográfiák, metszetek, nyomatok, amiknek megint csak alacsonyabb az árkategóriája. El lehet kezdeni a gyűjtést irdatlan befektetés nélkül is. De az igaz, hogy a jövő műtárgy-gyűjtőinek a nevelése ma kezdődik és hosszú távon való gondolkodást igényel.

Mennyire nehéz ma, amikor minden a tempóról, a gyorsaságról, a rögtön látható eredményekről szól, fenntartani egy olyan műfajt, ami viszont a hosszú távról szól?

Szerintem a hosszú távú gondolkodás az életben maradást segíti és táplálja a hitet az emberben. Ma annyi a hype, annyi a fals művészet és a komolytalan szereplő a kortárs szintéren, hogy csak így lehet gondolkodni: akit ma nem értékel a szakma annyira, azt 30 év múlva felértékelheti. Ráadásul, ahogy mondod is, nagyon gyorsan zajlanak az események, sokszor a művész már előttünk jár, prezentálja a következő korszakát, de a gyűjtők, a szakma még csak az előzőt fogadta be, és idő kell hozzá, hogy megszokják az új képeket és vásárolják azokat. Mi ezért hiszünk a hosszú távú művész-képviseletben. Más galériák trendekben gondolkodnak: ami éppen aktuális, annak megfelelően lecserélik a művészkört. Mi azt nézzük, hogy mi az, ami állandó értéket tud képviselni, függetlenül attól, hogy persze, kiszámíthatatlan, mi lesz harminc év múlva. Ha most látod, hogy ez egy zseniális kép, mert fantasztikusan van megfestve és minden részlete a helyén van és ma ugyanúgy szól, ahogy szólt a ’80-as években és ahogy szólni fog évtizedek múlva, akkor kicsi a kockázata annak, hogy mellé lősz. Bár sokan elvesznek abban, hogy a művészet szubjektív és rajtunk múlik, igenis vannak objektív szempontjai annak, hogy mitől jó egy mű. Szubjektív az, hogy te a portrékhoz vonzódsz vagy a tájképekhez. De egy szakember az látja, hogy ez egy jó portré, vagy egy kevésbé sikerült. Mert ő látja az elfestéseket, az aránytalanságokat, hogy a művész mit akart kifejezni és ahhoz képest a kép hogy sikerült. Ezért kellenek a galériák, hogy legyenek helyek, ahol ezeket az alkotásokat szakemberek véleményezik és ezért jó, hogy van a Kortárs Galériák Egyesülete, ami összefogja a vezető galériákat. Kialakítottak egy etikai kódexet, invesztálnak a művészeikbe, törekszenek rá, hogy Magyarországon és külföldön is ismertek legyenek, pedig egy vásáron részt venni rengeteg pénzbe kerül, nem beszélve egy külföldi kiállítás megszervezéséről. Mi mind hiszünk a képviselt művészekben és azt hiszem, ez viszi előre a szakmát. Lehet nyomatni orrba-szájba művészeket, ha egyből látszik az alkotásaikon, hogy ez másodvonal, hogy amit csinálnak, az dekoráció, maximum bútorképek, és akkor sem lesznek a művészettörténet részei, ha most épp a kapcsolataik miatt a csapból is ők folynak. Igen, ők a vetélytársaid, és vannak ezek a listák is, amik rangsorolják a művészeket, sokszor elég fals képet mutatva, mert aki ma jó helyezést ér el, az pár év múlva talán már sehol sem lesz. De a hosszú táv nem róluk szól. Az, hogy a Várfok Galéria harminc éve fennáll, hogy van egy fejlődési íve, hogy kitartunk és haladunk előre, az a hosszú távú gondolkodás létjogosultságát mutatja és azt, hogy nem baj, ha nem vagyunk ott mindenütt. Lehet, hogy egy projekt nem jövőre, vagy azután valósul meg, csak öt vagy tíz év múlva, de akkor ki kell várni, mert csak így lehet sikeresen működni.

A nálatok vásárló gyűjtők is átlátják ezt a koncepciót? Azt, hogy egy művésznek már most érdemes invesztálni a munkájába, noha a művei az igazi értéküket csak 5-10-15 év múlva érik el.

Volt olyan gyűjtő, aki azt mondta, hogy csak akkor veszi meg egy művész alkotását, ha az illető az állandó művészkörünk tagja lesz, mert akkor tudja, hogy jó befektetést csinált. Attól függően, hogy hol tart az adott művész a pályáján, annál kisebb vagy nagyobb a vásárlás kockázata és annál olcsóbb vagy épp drágább az adott mű. Egy Françoise Gilot kép nyilván magasabb árkategória, de ha befektetői szemmel nézzük a művészetét, akkor ahhoz már nem kell 20-30 éves kifutásban gondolkodni. Nemes Annánál, aki nemrég kezdte a pályáját, más a helyzet, és a gyűjtő is tisztában van vele, hogy az ő képeinek a megvétele hosszú távú befektetés.

A műtárgygyűjtők abszolút befektetési célzattal vásárolnak, vagy szempont az esztétikum is, hogy szeressék azt az alkotást, amire a pénzüket áldozzák?

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!