Petike Áron Kadarkai Endre: Engem az emberi lélek, a személyiség mozgatórugói érdekelnek

Az én feladatköröm arra korlátozódik, hogy amikor beszélgetek valakivel egy interjúban, akkor a tőlem telhető legteljesebb és leghitelesebb képet rajzoljam fel - mondja Kadarkai Endre, aki a Jelen újságírójával folytatott beszélgetés során azt is elárulja, hogy miért nem adta le az Eszenyi Enikővel készített, de félbemaradt interjút.

Akció

Ez könnyebb, vagy az, amikor te készíted az interjút?

Kérdezni egyszerűbb. Szerintem nem olyan könnyű interjút adni, mint amennyire azt elsőre gondolnánk. Általában véve szemérmes ember vagyok, egyszerűen nem tartom magam olyan értelemben fontosnak, hogy a személyemet és gondolataimat kifejezésre juttassam. Nem mintha most zavarban lennék, egész egyszerűen a kérdezés egy kényelmesebb szituáció.

Miben kell másképp viselkedned műsorvezetőként?

Nem feltétlenül természetes szituáció, hogy valaki életének a fordulópontjaiba, személyiségébe, teljesítményébe kell 70-80 percig belemásznom. Aligha így történne, ha egy étteremben beszélgetnénk, ez ettől eltérő, némileg mesterséges szituáció.

Hasonlít egy színházi előadáshoz?

Szerintem póztalanabb, spontánabb és kiszámíthatatlanabb. Egy megkonstruált színházi előadásnál nem fordulhat elő, hogy valaki nem tudja, hogy mi lesz a darab vége. Nálunk ez vakrepülés, fogalmam sincs, hogy hova fogunk kilyukadni. Persze, fontos, hogy az interjú végeztével többet tudjon meg a néző az alanyról, mint annak előtte, és rajzolódjon ki valami dramaturgiai ív is.

Felszabadít, amikor interjút készítesz?

Nem tartom magam görcsös embernek, nem szabadít fel. Egész egyszerűen szeretem csinálni. Reményeim szerint az alanyt időnként felszabadítja. Jó érzés, amikor eljön Pogány Judit, és olyan dolgokat mesél, amiket korábban még soha. Meglepő és megdöbbentő részletességgel beszélget korábban nem ismert dolgokról, és úgy vettem észre, hogy ő is nagy kedvvel mesélt. Közkívánatra úgy döntöttem, hogy legyen egy második rész is. Korábban soha nem fordult elő, hogy két részt készítsek valakivel. Annál nagyobb elismerés ritkán adódik egy riporter életében, hogy olyan dolgokat is elmond az alany, amiket előtte még a fiának sem részletezett. 

Ez mekkora felelősséggel jár?

Pogány Judit elmesélte, hogy korábban voltak nagyon rossz, depresszív érzetei, amelyekhez szuicid gondolatok is társultak. Ugyanakkor leszögezte: soha nem fordult meg a fejében, hogy valóban képes lenne bármi hasonlót megtenni. Egészen drámai részleteket árult el ezzel kapcsolatban. Nem tagadom, elgondolkodtam, hogy benne kell-e hagynom ezt a részt.

Miért döntöttél úgy, hogy kimehet?

Egyfelől, az első rész végeztével említette, hogy akár erről is szívesen beszélt volna. Amikor pedig a második interjúra került sor, letisztáztam, hogy kérdezhetem-e minderről.  Azt válaszolta, hogy igen. Nem kell egy felnőtt ember helyett óvatosabban eljárni. Ő a felelőssége teljes tudatában beszélt erről. Nem mondott semmi vállalhatatlant. Egész egyszerűen csak végtelenül őszinte volt. Az emberek nagy része ilyenről kamerák előtt nem szokott beszélni. Amellett, hogy fantasztikus művész, teljesen elvarázsolt a személyisége.

Nem vagy pszichológus, ezért nem tudsz szakmailag eljárni. Bennem mindig felmerül a kérdés az ilyen komoly témák esetében, hogy szabad-e ilyenekről beszélgetni a nyilvánosságban? Nem viheti-e ez az embereket félre?

Ez jó és fontos kérdés. Sokat gondolkodom rajta, azzal együtt, hogy én soha nem állítom, hogy ­pszichologizálnék. Engem az emberi lélek, a személyiség mozgatórugói érdekelnek, de soha nem terápiás céllal kérdezek. Interjút készítek, mint oly sokan, akik közül elenyésző számú embernek van ilyen irányú szakképesítése. Szily Nórán kívül nem is tudok olyan kérdezőről, akinek lenne pszichológiai végzettsége. Egész egyszerűen egy őszintének gondolt interjú keretében a partnerem a lélek mélyrétegeibe is betekintést enged. Kizártnak tartom, hogy lenne olyan néző, akit ez összezavarna és tévútra vinne.

Volt több példaképed, akiket megpróbáltál utánozni. Ez mennyire tett jót az interjúknak?

Se jót, se rosszat nem tett. Ha valaki azt a kérdezéstechnikát alkalmazza, amit Vitray, Friderikusz vagy Szilágyi, akkor a dilettánstól már csak jobb lehet. Utánoztam őket, nagyon sokáig. Aztán elkezdtem hasonlítani rájuk. Mindenkiből megpróbáltam kiszemezgetni azokat a nekem tetsző tulajdonságokat, jellemvonásokat, amelyekről azt gondolom, hogy előre vitték őket. Hosszú tanulási folyamat és sok-sok sutaságon keresztül jut el az ember oda, hogy kialakuljon a saját televíziós személyisége.

Az utánzáson kívül volt-e bármilyen technikai dolog, amit gyakoroltál?

Mindent visszanéztem (fejtartást, kéztartást), hogy kifejező legyen. De ezek csacskaságok. Amikor ilyen beállított módon voltam jelen, az már kimódoltság volt. Beszédtanárhoz is jártam egy ideig, aztán Vitray lebeszélt róla.

Miért?

Azt mondta, mesterségessé válik tőle az ember, és valószínűleg igaza van. Bennem például visszatetszést keltett néhány esetben, amikor több ismerősöm is teátrálissá vált a tökéletes beszéd érdekében. Nyilván be kell tartani egy csomó szabályt. Tisztességesen meg kell tanulni, hogy miképp beszélünk a mikrofon jelenlétében. Csak ez nem mehet a természetesség rovására.

Felvidéki vagy. Volt tájszólásod?

Nagyon. Nem azt mondom, hogy palócosan, de zártan beszéltem. Aztán nagyon pestiesen próbáltam meg beszélni, ez nyilvánvalóan kompenzációs kényszer volt. Mai napig megmaradt annak a dialektusnak a nyoma, ami jellemez egy felvidékit. Amikor először kezdtem el szövegeket felmondani a Napkeltében, mellbevágó volt, hogy mennyire felvidékiesen beszélek. De ezek is rendeződnek, ha észnél van az ember.

A beszédtechnikán túl okozott bármilyen nehézséget az, hogy felvidéki vagy?

Ha valaki egy tizenháromezres városból feljön egyedül egy kétmilliós városba, az elsőre hatalmas kulturális ugrás. Az első félévben fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Nem olyan értelemben, mint ­Krokodil Dundee-nak, aki a filmben köszönt mindenkinek, aki szembejött vele az utcán, de fölálltam a villamoson, ha jött valaki. Ez a szociokulturális sokk nyilván kisebbrendűségi érzésekkel is jár. Viszonylag rövid idő alatt ez nagyon minimálisra csökkent. Mai napig észreveszem, de már nem zavar.

Hátráltatott valamennyire az interjúid során a bizonytalanság magaddal szemben?

Inkább előre vitt. Ez lehet egy rakéta. Sőt, szerintem azok, akik mások szemében vitték valamire, nagyon sok esetben ilyen hajtóerővel rendelkeztek, mert azt gondolták, hogy nekik háromszor annyit kell beletenni, mint másnak. 

Pár éve láttalak nyáron egy pulóverben, kapucni és napszemüveg volt rajtad. Ebből arra következtettem, hogy rejtőzködsz az emberek elől. 

Nem kell rejtőzködnöm, nem rohannak le az emberek az utcán. Szélőséges eset lehetett. Ritka, hogy kapucnis pulóverben járkáljak. 365 napból 20-nál nincs rajtam többször. Persze egy fesztiválon azért nem zakóban vagyok és ingben. Hülye nem vagyok.

Azért felismernek az utcán, nem?

Általában igen, egyre inkább.

És ilyenkor pozitív reakciókat váltasz ki?

Szerintem az nem jön oda, akinek rossz a véleménye rólam. Elsöprően pozitív visszajelzéseket kapok. A kommentek, a hozzám eljutó visszajelzések nyomán csak azt tudom elmondani, hogy hihetetlenül szerencsés vagyok.

Ettől érezted magad valamikor nagyképűnek vagy megelégedettnek?

Nagyképűnek feltétlenül éreztem. Egy magában bizonytalan vidéki gyerek tizenkilenc évesen a regnáló miniszterelnökkel beszél öt percen keresztül, hogy a fenébe ne fordulna meg a fejében, hogy mekkora király? A kérdés az, hogy valaki ezt huszonévesen éli át, vagy 40 éves koráig tart. Na, az tud szánalmas lenni – ott már személyiségtorzulásról beszélünk. A hatéves Endre szemszögéből hihetetlenül nagy dolog, amit én most csinálok. Ennek tükrében ­egyáltalán nem tartom különleges dolognak, hogy megszédültem pár hónapra 19-20 évesen.

Most már mindenki első szóra eljön hozzád interjúra?

Igen. Persze, nem mindig volt ez így. Amikor a Zugló TV-ben csináltam Arckép címmel portréinterjúkat, kisebb csoda volt, hogy az a 120 emberből álló névsor (Törőcsik, Hankiss, Cserhalmi, Presser), a magyar kulturális élet színe-java megjelent a kerületi televízióban, egy 21-22 éves gyereknek mesélni az életéről 60 percben. A legtöbben kértek a korábbi műsorról felvételt, elküldtük, és akkor mondtak igent. Én ma nem biztos, hogy elmennék a Zugló TV-be, egy akkori kezdőnek mesélni az életemről 60 percben. Ők sokkal jobb fejek és nagyvonalúbbak voltak.

Mikor döntötted el, hogy nem fogsz soha a politikáról beszélni?

A kezdet kezdetén. Átjöttem ide 2003-ban, és azt láttam, hogy polgárháborús, hisztérikus légkör uralkodik Magyarországon. Évről évre jobban elmegy a kedvem a közélettől.

A kulturális és közéleti aktualitásokat is kerülöd. Ezzel nem lenne feladatod foglalkozni?

Nem. Más foglalkozik vele. Engem nem érdekel.

Eszenyi Enikővel készítettél egy interjút, ami félbeszakadt, végül nem is adtátok le. Utaltál rá, hogy láttál ott valamiféle toxikus viselkedést. Nem jutott eszedbe, hogy érdemes lenne utánajárni ennek, és azokat a művészeket, akik az ő színházában dolgoznak, megkérdezni: hogy érzik ott magukat, milyen a légkör?

Arra nem lehet következtetni egy ilyen viselkedés nyomán, hogy ez általános lenne. De ma már leadnám az anyagot, hogy lássák az emberek, hogyan is viselkedik egy igazgató. A felelősségem talán abban érhető inkább tetten, hogy a nyilvánosságot megfosztottam egy autentikus Eszenyi Enikő-képtől. De nem gondolnám egyébként, hogy egy fiatalemberrel folytatott kioktató interjúja nyomán bármi megváltozott volna a magyar társadalomban vele kapcsolatban. Mindennek utánajárni újságírók dolga. Én riporter vagyok, ezt a jelenséget biztos, hogy nem elemeztem volna se korábban, se most. Az én feladatköröm arra korlátozódik, hogy amikor beszélgetek valakivel egy interjúban, akkor a tőlem telhető legteljesebb és leghitelesebb képet rajzoljam fel.

Nem gondolod, hogy ehhez társadalmi és kulturális vonatkozásban is kellene kérdezned?

Megcsinálja helyettem más. Például a Partizán sokkal inkább ilyesmire fókuszál. A társadalmi kérdések vonatkozásában próbálja megmutatni az adott alanyt. A normái felől érdeklődik, politikai felfogás tekintetében jár utána. Engem az ember és az élete érdekel. Nagyon remélem, hogy az alanynak az édesanyjával való viszonyán azért túlmutatnak az interjúim.

Amilyen empátiával fordulsz az alanyokhoz, nem lehet, hogy sokkal több dolog kiderülne egy politikusról?

A politikus egy végtelenül professzionális, minden hájjal megkent, kibillenthetetlen termék. Nem hiszek abban, hogy lenne olyan magyar politikus, akihez akármilyen empátiával közelítek is, képes lenne őszintén fölmutatni a gyengeségeit is akár. Ha mégis, az is egy jól átgondolt termékbemutatás céljával történne.

Ha nem próbálod meg, nem is derül ki.

Valamiért nem próbálta ki az elmúlt jó pár évben sikeresen senki Friderikuszon kívül. Annak is már 25 éve. Egyébként volt róla szó. Ingujjban lett volna a műsor címe. Egy napot töltöttem volna el aktív politikusokkal. Úgy vállaltam, hogy minden oldal képviselői megnyilvánuljanak. Minden frakcióval egyeztettem. Egy párt kivételével mindenki nyitottnak mutatkozott – ők is csak meg akarták várni az első pár részt. Végül visszamondtam. Tegyük fel, hogy egy politikus kinyílik és emberi módon nyilvánul meg, úgy, ahogy addig még soha. El tudod azt képzelni, hogy a stábja ezt adásba engedje? Jelenleg meddő, terméketlen próbálkozásnak tartom. 

Ez a projekt kinek a szervezésében valósult volna meg?

Az egyik tévécsatorna ötlete nyomán próbálkoztunk, évekkel ezelőtt beszéltünk róla, ma már nincs jelentősége.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.