Lakner Zoltán Nem lehet a múltat félresöpörni

Egy korszerűtlen életút hagyatéka

A Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikai teoretikusa volt Király István irodalomtörténész, a nemzedékek számára meghatározó Ady-monográfia szerzője. Néhány évvel ezelőtt megtalált, 1956-1989 közötti Naplója a Magvető kiadó Tények és tanúk sorozatának egyik legsikeresebb kiadványává vált. Király Júlia közgazdász testvérével együtt most arra készül, hogy édesapjuk születésének századik évfordulójára az Osirisnál tanulmánykötetet adjanak ki, konferenciát szerveznek, és közreadnak egy eddig publikálatlan életút-interjút is. A huszadik századi magyar társadalmat és történelmet átfogó pályáról beszélgettünk egy olyan utóddal, aki szinte semmiben nem ért egyet apja nézeteivel, mégis nagyra becsüli életútja szilárd végiggondoltságát.

Milyen kifejezéssel írhatjuk le Király István tevékenységét, azon kívül, hogy irodalomtörténész? Kultúrpolitikus? Ideológus?

Van egy szerep, amely minden másnál fontosabb volt számára: elsősorban tanárnak tartotta magát, Tanár úr volt a megszólítása. Aki elkezdett járni az óráira és elfogadta, megszerette kicsit patetikus stílusát – ami a hatvanas-hetvenes években nem tűnt annyira anakronisztikusnak –, életre szólóan rajongója maradt. Minden órára készült, ismerte a témájához tartozó új tanulmányokat, ezekre az előadásain reflektált. Nem ismert olyat, hogy csak leadja az anyagot. Számára így az volt talán a legnagyobb megrázkódtatás, amikor daganatos betegsége következtében elvesztette a hangját, és át kellett adnia az óráit. Ezt annak ellenére keserűen élte meg, hogy addigra már nem százak, csak nyolc-tíz hallgató járt be hozzá.

A tanári pályára készülve már egészen fiatalon bőséges kulturális „vagyont” gyűjtött. Hogyan illeszkedett ez ahhoz a háttérhez, ahonnan az iskoláiba érkezett?

Édesapám egy borsodi – akkor Gömör megyei – faluban született, a neve Ragály, ahonnan hamar Szatmárba, Cégénydányádra került, mert nagyapámat, aki református lelkész volt, oda helyezték. Nagyapám prédikációi híresek voltak, a szomszéd falvakból is átjártak meghallgatni. Művelődésre fogékony volt a család, nagyanyám is olvasott, nagyapám kedves olvasmánya volt Móricz Zsigmond, megvoltak otthon az akkor kapható filléres könyvek, volt könyvtáruk. Apám innen indult, ugyanakkor látta a körülöttük lévő mélységes szegénységet is. Számára küldetés volt a tanulás, hogy aztán a szerencsétlen sorsú embereket taníthassa. Sárospatakon azonban szembesült azzal, hogy ő maga is mennyire a társadalom alján van másokhoz képest. Itt élte meg azt, amit házitanító pszichózisnak nevez: a kollégiumi manzárdban lakó szegényebb diákok a gazdag gyerekek tanítása fejében tanulhattak. Ez az élmény életre szóló kisebbrendűségi érzést ültetett el benne. Közben viszont Sárospatakon felfedezte a népi írókat, itt vált kedvenc olvasmányává Németh László, Szabó Dezső, Kodolányi és persze Móricz. Részben otthonról, részben a gimnáziumból származott a kálvinizmus kulturális hagyománya, amit nem vallásgyakorlásban, hanem nyakas kálvinista attitűdjében hordozott egész életében.

Húsz éves sincs tehát, amikorra széles körű saját tapasztalattal rendelkezik a magyar társadalomról, ehhez jött még hozzá Budapest és az Eötvös Collegium.

Ez az időszak 1939-től 1945-ig tart. Kettős életet élt ekkoriban. Egyfelől önpusztító, mindent kipróbáló éjszakai kalandor életet, az egzisztencializmus legmélyebb bugyrait végigolvasva és végigélve, volt úgy, hogy bordélyházban lakva, mint a Hunyady-novella hőse. Közben viszont kitűnően tette le minden vizsgáját, német szakos tanárnak készülve.

Ebben a sötét történelmi időszakban látogat el ösztöndíjas diákként a Harmadik Birodalom Németországába.

Amikor német szakosként a nyári szakmai gyakorlatot kellett letölteni, magyar állami ösztöndíjjal Münchenbe ment. Később szégyenkezve gondolt arra, hogy miközben a fiatalok boldog, szerelmes életét élte Münchenben, 1942 és 1943 nyarán, körülötte égett a világ, amiből ő nem vett észre semmit – ahogyan az egész magyar keresztény úri középosztály sem. 1944-ben Bécsbe, az ottani Collegium Hungaricumba került, ami szintén szokásos útja volt az Eötvös Collegium hallgatóinak, ha el akarták kerülni a háborús katonai szolgálatot. Csupán két hónapot töltött ott, majd hazaindult a családjához, nyugatról keletre, szemben a keletről nyugatra tartó fronttal. Nem jutott el Szatmárba, egy budapesti pincében vészelte át az ostromot. Mint oly sokan mások, a bujdokoló, önmagát megőrizni próbáló ország része volt.

Volt ekkoriban bármilyen politikai nézetrendszere?

Őt akkor csak az érdekelte, hogy német tanár legyen és megtalálja önmagát. Esze ágában sem volt ideológia mellé állni, nem is gondolkodott akkoriban ilyesmin.

A háború után azonban, különféle élmények hatására kialakult benne az „állásfoglalás kötelessége”. De miért lett éppen kommunista?

A front elvonulása idején kezdett baloldali irodalmat olvasni. Tulajdonképpen az érdekelte, mit tudhat az az eszme, amelynek a nevében egy hadsereg több ezer kilométert képes győztes harcok során megtenni. Ekkor kezdett marxizmust olvasni, pontosabban, legyünk őszinték, nem marxista, hanem leninista lett. Akkori önmagáról azt írja, mély volt benne a vallásos szükséglet, a teljesség-akarás, a vágy egy ész által igazolható világkép után. Először azonban a családi hagyományokhoz többé-kevésbé illeszkedve a Nemzeti Parasztpártba készült belépni, amiről az a Lakatos Imre beszélte le, aki Lukács György mellett alighanem a huszadik század legnagyobb, világszerte elismert magyar filozófusa volt, ugyanakkor szélsőséges kommunista, ördögi figura. Azzal beszélte rá apámat a Kommunista Pártba való belépésre, hogy az úri középosztály tagjainak bizonyítaniuk kell, hogy tudnak kommunisták lenni.

Ugyanakkor 1945-ben hatalmas társadalmi átalakulás kezdődött, tényleg nem volt magától értetődő, melyik kínálkozó út vezethet egy jobb világba.

Ehhez hozzá kell tenni azt is, erről sokan írnak, hogy 1945 után két-három éven át egy felszabadító légkörű új világot éltek meg. Nem volt magától értetődő, hogy a sztálinista elnyomás felé tart az ország.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!