Lakner Zoltán Nem lehet kényelmesen ülni szuronyok hegyén

A propaganda iránti érzéke is kivételessé tette Napóleont

Ma kétszáz éve halt meg Szent Ilona szigetén a világtörténelem egyik legismertebb személyisége, Napóleon. A Korzikán született ifjú Bonaparte a forradalmi háborúk idején, Toulon ostrománál tűnt ki első alkalommal katonai tehetségével, majd már a tábornoki kar Benjáminjaként Észak-Itáliában aratott regényes győzelmeket. Harminc évesen lett államfő, harmincöt évesen császár, hadisikereivel francia hegemóniát biztosított Európában, ám még ötven éves sincs, amikorra bukott emberré, száműzötté válik. Alakját tengernyi könyv és film idézi fel, valódi történelmi szerepéről azonban máig erősen megoszlanak a vélemények. Hahner Péter történésszel, a Rubicon Intézet főigazgatójával, a korszak kiváló hazai kutatójával beszélgettünk az egykori hadvezér és uralkodó emlékezetéről.

Miért emelkedett ki éppen Bonaparte? Egy sikeres katonai vezetőből nem lesz feltétlenül politikai tényező – habár ez persze távolról sem példa nélküli a történelemben –, és Franciaországnak a forradalom idején voltak más sikeres tábornokai is. Miért éppen ő?

Munkabírása, emlékezőtehetsége és kreativitása ugyanolyan rendkívüli volt, mint nagyravágyása. 1799-ben, amikor átvette a hatalmat, nemcsak a sikeres itáliai hadjárat fűződött a nevéhez és egy mesés vállalkozás, az 1798-99-es egyiptomi hadjárat – amelynek kudarca Bonaparte puccsa idején még nem volt közismert –, hanem az általa megkötött 1797-es campoformiói béke is. A majdani hadistent egyelőre úgy ünnepelték, mint a béke előfutárát. 1799-re végképp összeegyeztethetetlenné vált a tíz éve hangoztatott forradalmi ideológia és az azóta követett, egyre antidemokratikusabb politikai gyakorlat. Az államcsíny is ekkora már régen elfogadható eszközzé vált a köztársaság védelmében, s a háborús válság miatt számtalan politikus készen állt arra, hogy egy erősebb végrehajtó hatalmat hozzon létre. Csak egy népszerű tábornokra volt szükségük.

Háborús válságot említ: mi volt az oka annak, hogy Franciaország folyton hadban állt az 1790-es években? Ilyen erős volt a forradalmi rendszer elleni nemzetközi hevület, vagy a forradalmi rendszer igyekezett terjeszkedni, netán az ideológia csak ürügy volt a régi geopolitikai játszmák folytatására?

Könnyen lehet, hogy e régi játszmák miatt a XVIII. század végén mindenképpen kitört volna egy háború. 1792-ben azonban a nagyhatalmaknak nem állt szándékukban forradalomellenes háborút indítani. Franciaország üzent hadat, mert a különböző politikai csoportok egyaránt a háború eszközével keresték a kiutat a belpolitikai válságból. Pár év múlva pedig az ország olyan jelentős hódításokra tett szert, hogy egymást követő kormányai aktuálpolitikai, pénzügyi és ideológiai okokból egyaránt képtelenek voltak lemondani róluk. Ellenfelei viszont a hatalmi egyensúly miatt egyelőre képtelenek voltak belenyugodni ebbe. A brit kormány nem tűrhette Belgium Franciaországhoz való csatolását, amelyet „Anglia szíve felé irányított pisztolynak” neveztek, sem Hollandia francia bábállammá változtatását. A német-római császárnak pedig kötelessége volt megvédelmeznie a birodalom nyugati határait.

Amikor Bonaparte átveszi a hatalmat 1799-ben, jó ideje sikeres és ünnepelt hadvezér, de milyen elképzelései vannak az állam igazgatásáról? Kik hatnak rá, kik alkotják a politikai környezetét?

Gyakran felidézik híres kijelentését: „Se vörös cipősarok, se vörös sapka! Én nemzeti vagyok!” Vagyis szakított a forradalom konfrontáción alapuló ideológiájával, s a nemzeti egység nevében széles körű társadalmi összefogást hirdetett meg azok számára, akik elfogadják a forradalom legfontosabb vívmányait. Talleyrand-nak, az egykori arisztokrata püspöknek, aki 1789-ben és 1790-ben az Alkotmányozó Gyűlés aktív tagja volt, ugyanúgy megvolt a helye a kormányában, mint Fouchénak, az egykori jakobinusnak. Kormánya nyitva állt a francia forradalom „politikai osztályának” többsége előtt, akik belátták, hogy komoly reformokra szorul az a rendszer, amely nem tudta elnyerni a társadalom támogatását, s amelyet hívei csak saját alkotmányuk rendszeres megsértésével, erőszakos államcsínyek segítségével voltak képesek fenntartani. Nem rendszerváltásra, hanem reformokra törekedtek, nem a mérsékelt, parlamentáris köztársaság felszámolására, hanem megerősítésére. Eközben a francia társadalom megtalálta azt az egyéniséget, aki betölthette a politikai kultúrában keletkezett vákuumot, akinek a kormányzatát nyugodt lelkiismerettel támogathatja, mert immár az állam vezető személyiségét ugyanúgy azonosíthatja a nemzeti dicsőséggel, mint a régi rend idején a királyokat.

Talán éppen Talleyrand nevezte mézesheteknek Bonaparte első konzuli éveit. Melyek konzulságának eredményei, mi ezeknek a hosszú távú jelentősége? Miként kapcsolódtak össze vagy hogyan értek véget a forradalmi elvek a Bonaparte-féle autokráciával?

A konzulátus kora a francia történelemben a forradalom befejezésének tekinthető. Befejezni azonban kétféleképpen lehet valamit: megszakítva vagy kiteljesítve, félbehagyva vagy valamennyi problémát megoldva. Napóleon mindkét értelemben befejezte a francia forradalmat. Szakított alapelvével, a népszuverenitással, mely szerint a hatalom gyakorlóját a társadalom választja meg, nem foglalkozott az emberi jogok kérdésével, és elvetette a forradalmi ideológiát. Ezzel lehetővé tette, hogy a forradalmi ideológia által egymás ellenfelének nyilvánított gazdag polgárság és gazdag nemesség tulajdonosi elitté összeolvadva a társadalom vezető rétegévé váljon. A jogalkotás, a pénzügyek, a közigazgatás, az egyházügyek és a külpolitika terén azonban a forradalmi vívmányok kiteljesítőjének, a forradalom megoldatlan problémái rendezőjének is tekinthetjük. Polgári törvénykönyvének és közigazgatási rendszerének bizonyos elemei máig fennmaradtak, a pápával kötött konkordátuma száz éven át érvényben maradt, a pénzügyi stabilitást csak az első világháború tette tönkre, a Becsületrend máig tekintélyes maradt. Napóleon egyszerre volt a forradalom demokratikus és liberális mozgalmainak felszámolója – bár ezek felszámolását a korábbi kormányzatok kezdték meg –, valamint a tulajdonosok számára is elfogadható forradalmi vívmányoknak, a vállalkozás szabadságának, a jogi egyenlőségnek, az egyházi birtokok eladása visszavonhatatlanságának, a nemzeti integrációnak a fenntartója. A külpolitikában pedig képesnek bizonyult az ország megvédelmezésére, európai befolyásának növelésére, sőt kontinentális vezető hatalommá fejlesztésére. E szempontból is a forradalom örökösének tekinthető.

Az 1802-es amiens-i béke egyfajta tetőpont, a háborúval elért kielégítő béke pillanata – miért folytatódnak aztán mégis a napóleoni háborúk?

Valamennyi nagyhatalom kiegyezett ekkor a francia hegemóniával. A háború azért folytatódott, mert Bonaparte kénye-kedve szerint rendezgette Európát, halmozta a provokációkat, s flottákat küldött a világ négy tája felé. 

Miért volt szükség a monarchia Napóleonra szabott verziójára, a császárságra, ha a konzulátus sikeresnek bizonyult?

Nem volt szükség rá, de Bonaparte ezt akarta. Az új háborúk küszöbén és az ellenforradalmi összeesküvésektől tartva a forradalom egykori vezetői is elfogadták, hogy tovább erősítik a hatalmát, bízva abban, hogy az új monarchia liberális és parlamentáris lesz.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!