Tóth Ákos Orbán Viktor és az igazmondó juhászai

Rejtett kódok

Kérek engedélyt, viccelődik Orbán Viktor, majd közli, hogy az ország nagyon-nagy harcban, sőt háborúban áll, védekeznünk kell. Olykor támadnunk. A kormány szóhasználata egyre militánsabb, miközben a katonaság szép lassan átvesz civil intézményeket. Eközben Bayer Zsolt alpári stílusban bombáz bárkit, akire ráirányítják, az irodalmi múzeum igazgatója meg azzal kérkedik, hogy milyen kemény gyerek. Hol a vége, és milyen következményei lehetnek ennek? Ránki Sára nyelvésszel beszélgettünk.

Mostanában, és ez fölerősödött a koronavírus-járvány ideje alatt Orbán Viktor miniszterelnök erőteljesen és szisztematikusan használ militáns kifejezéseket. Csak úgy röpködnek a szájából a harci kifejezések, a laktanyalét szlogenjei, a jelentem és a kérek engedélyt. Ez egyfajta személyiségváltozás jele-e vagy inkább stratégia?

Ez nyilvánvaló kommunikációs stratégia, egész rendszert építettek föl rá.

Következik-e eleve a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből ez az erőteljes változás?

A NER 2010-ben azzal az igénnyel lépett föl, hogy tartalmilag és kommunikáció-stratégiailag egyaránt változtatnia kell ahhoz, hogy a Fidesz bebetonozza magát. Ehhez mindenképpen szükséges volt kialakítani egy megfelelő nyelvi hátteret. Ez a változás különféle toposzok és paraméterek mentén történt, de a legjellemzőbb az, hogy a politikai beszéd nem csak hogy ráerősített, hanem lényegében föl is épített egy nemzeti-keresztény kulturális toposzt, amely egyenesen szemben áll a befogadó, nyílt társadalom nyelvhasználatával és eszmerendszerével. Ebbe a toposzba bőven belefér a kereszténység meglehetősen sajátos képviselete, a mi hátulról nyilazunk legendája és a kalocsai minta egyaránt. Ebbe a toposzba tartozik Trianon és az is, hogy stadionokat építünk más országok területén.

Ez afféle szimbolikus nemzetegyesítés, régiós politika, ha úgy tetszik, amelyre a kormányfő a beszédeiben is ráerősít.

Hogyne, csak hogy az a nyelvhasználat, és újból hangsúlyozom, az a tartalom, amelyet a kormány a kereszténységre épít, egyúttal kirekesztő is. Elég ehhez fölidézni a plakátkampány velős üzeneteit, a migránsozást, vagy éppen a gyöngyöspatai cigány emberek fájdalmas történetét. És mindennek az álságosságára Borkai Zsolt esetét. Ugyanakkor a Fidesz nagyon is tudatában van annak, hogy a politikai beszédnek az egzisztenciális alapokra kell épülnie. Ezek az egzisztenciális alapok, bárkiről legyen is szó, a családja, a munkahelye, az országa, a kultúrája, a hagyományai, a nyelve. A Fidesz által fölépített toposzok alkalmasak egy olyan politikai kommunikáció kialakítására, amelyben az emberek úgy érezhetik, hogy ezekben az alapvető egzisztenciális kérdésekben a kormány támogatja őket. És ha ezek közül bármelyiket is úgy tálaljuk, hogy azt veszélyeztetve érezhetik, akkor rögvest megkérdőjeleződik az egzisztenciális jólét, s nem lesz kérdés, hogy az illető oda szavaz, ahol védelmet kap. Nem véletlenül volt annyira sikeres az a kampány, amelyben az sulykolták, hogy jönnek a migránsok, akik megerőszakolják az asszonyainkat, elveszik a munkánkat, az anyanyelvünket, a kultúránkat.

Ugyanakkor a szóhasználat nem csak kirekesztő, hanem lealacsonyító is: nyilvánvalóan tudatosan használták a menekültek tömege helyett a migránsok hordái kifejezést is.

Igen, mintha állatokról lenne szó. Ez is tudatos döntés. A menekültkampány szövegei, ahogy azt a kommunikációs stratégiákban is tanítják, rövidek, velősek, ütősek voltak. És telibe is találták az embereket az első ránézésre talán nem könnyen fölismerhetően, de mégis, egyértelműen fenyegető mondatokkal. Amikor azt mondja valaki, hogy ha ebbe az országba jössz, akkor be kell tartanod a törvényeinket, akkor ennek a szövegnek valójában az a tartalma, hogy az, aki ebbe az országba akar jönni menekültként, eleve törvénysértő. Ez pedig azt váltja ki az itt élőkből, hogy félnünk kell ezektől az emberektől, mert nem tisztelik a törvényeinket.

Ez maga a gyűlöletbeszéd, nem?

Nagyon finom határvonalon mozognak, hogy ne forduljanak át nyilvánvaló gyűlöletbeszédbe. De a rejtett kódokat a szövegértelmezés során mindenki a szerint fejti föl, hogy milyen szövegkörnyezetben szocializálódott, milyen szövegkörnyezetben él és dolgozik. A Fidesz-szavazó a fenyegetettséget fogja dekódolni ezekből a mondatokból. A szöveg célja a félelemkeltés, és a Fideszre nyitottakban ezt föl is gerjesztik.

Ebből a fenyegetettségből eredeztethető a militáns kommunikáció?

Igen, és ezt erősítette föl a koronavírus-járvány. A katonai nyelvhasználat ugyanis fegyelmezettséget sugall, azt, hogy mi mindenre készen állunk, felkészültek vagyunk, nem kell félnetek, megvédünk benneteket. És azt is jelképezi, hogy nincs más megoldás rajtunk kívül. Ebben a folyamatosan kizökkent világban, ahol annyi helyről érkezhet fenyegetés, hol migránsok, hol járványok, hol baloldaliak, hol milliárdosok, hol a nyílt társadalom képében, nincs más megoldás, csak a katonai értékrend, és erre még egy katonai stratégiai hálózatot is ráhúznak. Még jó, hogy legalább a színházak élére nem neveznek ki katonai vezetőket.

Nem lehet, hogy ez a „kérek engedélyt belépni”, és a többi, ehhez hasonló, már-már parodisztikus kormányfői laktanyamondat valamiféle félrecsúszott jópofaság?

Lehet, hogy kezdetben az volt, csakhogy szerintem ennél jóval súlyosabb a helyzet. Orbán Viktor ugyanis ezt így gondolja. Magára húzott egy szerinte jól hasznosítható szerepet, hiszen egy militáns rendszert épít föl, amelyben mindenki tudja, hogy ő a főkatona, ő mondja meg, mi legyen, és még az ilyen viccelődést is megengedheti magának a vezénylő tábornok. Ebben a rendszerben érzi jól magát.

Ez azért is érdekes, mert ugyanez az Orbán Viktor annak idején, Csurka Istvánnal vitatkozva, azt mondta, hogy „a Fidesz számára azok az emberek, akik nem hajlandók fegyvert fogni, ugyanolyan értékes polgárok, mint azok, akik mi vagyunk (…), aki fogott fegyvert.” A Fidesz annak idején kiállt a kötelező katonai szolgálat eltörléséért, most meg mégis, számos elemében idealizálja a katonai életformát.

Az egyszerű szövegfelhasználó társadalmi legendákban él, és igenis, élő legenda, hogy a katona becsületesebb, rendesebb, kitartóbb férfi. Ez közösségformáló mítosz, de ugyanakkor erőt is ad a társadalom azon részének, amely valamilyen okból gyöngének, fenyegetettnek érzi magát.

Ez leszűrődik a köznyelvbe? Milyen a közvetítői közeg?

A közeg erre ráerősít, nagyon is támogató, és sok esetben jóval erőteljesebb és veszélyesebb is a kormány kommunikációjánál. Az operatív törzs tájékoztatóit sokan nézték. Bayer Zsoltot szintén nézik, olvassák az emberek. Ő a hétköznapi ember szövegstratégiáival él, tehát minden információt úgy szűr át magán és ad át, hogy az nagyon is átélhetően, közvetlenül hasson. Nincs benne szövegstilisztikai értékhatár, amelynek mentén a politikai közbeszédet – vagy általában véve a közbeszédet – etikusan lehetne fölépíteni. Ez a Bayer nevével fémjelzett közvetítői közeg fontos a politikának, mert általa érthetőbbé válik, amit képvisel, így az emberek is befogadóbbakká válnak. Ez a szöveghasználat ugyanakkor nem csak a szövegérték roncsolását, hanem a beszéd dehumanilizását is okozza, ebből következően pedig nagyon is erőteljesen érinti a közmorált. Hiszen a szövegekkel, amelyeket hallunk, együtt élünk. Bayer Zsolt megmondta, a Vadhajtások megmondta, a Jeszenszky Zsolt megmondta, s ha ők megmondták, akkor nekünk is szabad. Bayer és társai erős láncszemek a rendszerben, ők az igazmondó juhászok, akik elmennek az emberek közé, és nekik hisznek.

Közben viselkedésmintákat is teremtenek, mint például Bayer, vagy említhetném a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját, aki azzal henceg, hogy ő milyen kemény gyerek, bármikor kiáll pofozkodni. Micsoda macsó tempó ez!

Az, de több is annál, a nép-nemzeti mítosz fölerősítése. Nem véletlenül mondja gyakran Bayer, hogy „ha most itt lenne az én Mezőségből szerzett karimás kalapom, akkor aztán…”, vagy nem véletlenül hangsúlyozzák azt a hiedelmet, hogy a székely férfiak hetyke, keménykötésű gyerekek, lám, itt van ez a Demeter Szilárd, ennek nem csak a szája jár. Jó mítoszok közt élni. Az, amit ez a közvetítő közeg a nyelvhasználatában képvisel, a szólásszabadságnak nem az értékteremtő, hanem inkább értékelvonó értelmezése, mert a beszéd minősége túllép a szöveg etikus használatán.

De mi ennek a közvetlen veszélye?

Az, hogy az átlagos szöveghasználó azt mondja, hogy igen, mindent lehet. Mondhatom nyugodtan Nagy Blankára, hogy proli, „igazi kretén barom, állat”, mert Bayer Zsolt is épp így mondta.

De hát Nagy Blanka is megmondta, amikor Áder Jánost illette trágár szavakkal.

Ez igaz, de az ember nyelvi tevékenységét nem lehet mindenkinél ugyanúgy értékelni, hiszen befolyásolja azt, hogy mennyi idősek vagyunk, milyen nyelvi szocializációs közegből származunk, befolyásolja az iskolai végzettségünk. Amikor Bayer Zsolt és Nagy Blanka konfliktusáról beszélünk, akkor azt is mérlegelnünk kell, hogy két különböző súlycsoportú ember áll a ringben.

De az ellenék mégis beküldte Nagy Blankát a ringbe.

Ez az ő felelősségük. Viszont azok, akik összevetik Bayer Zsolt mondatait Nagy Blankáéval, józan paraszti ésszel is végiggondolhatnák, hogy a két eset nem összehasonlítható: amikor Nagy Blanka azt mondja Áder Jánosra, hogy egy bajszos szar, az elhibázott, trágár mondat, de Bayer obszcénul beszél. Márpedig a trágárság egyszerű kocsmai stílus, nyelvi agresszió, de az obszcenitásnak van társadalmi funkciója.

Csak a könnyebb érthetőségért: ezek szerint az obszcenitás tetten érhető abban, hogy nagyon más, ha Horn Gyula és ha Bayer Zsolt beszél a prolikról.

A diskurzuselemek más jelentésárnyalatot kapnak különböző politikai színtereken. A migráns és a menekült szavak ugyanazt jelentik, mégis, micsoda különbség van közöttük.

Ugyanakkor azt is érezni, hogy az ellenzék nem tud mit kezdeni ezzel a közeggel, inkább maga is megpróbál rálicitálni és e helyütt példák sorát lehetne citálni a patkányozástól kezdve az O1G-ig.

Szerintem ez nem verseny, inkább annak végiggondolása, hogy kinek mi éri meg. Az ellenzék nem állt ki például a plakátkampány idején azzal, hogy az gyűlöletbeszéd, amelynek a következménye az idegenellenesség elszabadulása lesz, inkább azt mérlegelte, mibe érdemes beleszállni, mibe nem, mert az már problémás is lehet. De az ellenzék ezen a téren bizonyosan nincs versenyhelyzetben: ahhoz nyelvileg is sokkal fegyelmezettebbnek kellene lennie.

Ez a nyelvi közeg, ez a szöveghasználat mintha tökéletesen illeszkedne a politikai korrektség elleni küzdelembe, amelyről bírálói azt állítják, hogy akadályozza a tisztánlátást, a folyamatok megértését, védelmezői pedig azt, hogy egész egyszerűen arra való, hogy ne bántsunk meg fölöslegesen másokat.

Magam ez utóbbi értelmezést vallom, és igen, a NER szövegkörnyezete illeszkedik ehhez a káros folyamathoz. A gond az, hogy mindez szép lassan a közbeszédbe is leszivárog, annak általános mivoltává válik, amiből az következik, hogy ezzel és így fogunk élni, ez lesz a köznapi beszédünk, nem lesz korlát, hol használjuk, mikor használjuk.

És milyen élet lesz ez?

Minden társadalmi csoport eltérően dolgozik a szövegekkel, de általánosságban azt el lehet mondani, hogy egymás minősítése nem áll meg majd az alpárinál, és furcsa ellentmondásként, ez a társadalom abban a diskurzusban érzi magát jól, amely a fenyegetettségről szól. Ennél abszurdabbat elképzelni sem tudok. És ez megtalálja a különböző korosztályokat, a gyerekek ezeket a szöveget fogják fölhasználni, ezekkel a szövegekkel gondolkodnak majd, ezek alapján alakítják ki a véleményüket. A kérdés az, hogyan tudjuk megvédeni magunkat.

 

Névjegy

Ránki Sára
nyelvész, kutatási területe az igazságügyi nyelvészet

1981-ben született.

2012-ben a Szegedi Egyetem Bölcsészettudományi karán diplomázott, ugyanitt fejezte be doktori tanulmányait

2013-2015: A Központi Nyomozó Főügyészség nyelvi szaktanácsadója.

Jelenleg tanít és magánszakértőként dolgozik.

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.