Lakner Zoltán Orbán Viktor helyett inkább Magyarországról beszéljünk

Unger Anna: A démosz nélkül nem lesz demokrácia

Ha csakis választásról választásra hajlandó gondolkodni az ellenzék, akkor annak mindig a rendszer újbóli megerősödése lesz a következménye. Valójában a választásig vezető út a legfontosabb Unger Anna politológus szerint, ami alatt azt érti, hogy közösségeket kell építeni, aztán az így keletkező közös tudást és szervezkedési erőt lehet becsatornázni a politikába. Akkor lesz majd megint értelme választási esélyekről beszélni.

Jóval ezt a választást megelőzően leírta már, hogy Magyarország hat-nyolc évvel követi a Putyin-rezsim útját. Mit jelent ez pontosan?

Elég sok mindent. Például 2011-2012-ben Putyin már megkezdte a szexuális kisebbségek elleni uszítást, összekapcsolva azzal, hogy aki liberális és demokrata, az degenerált, nem férfias, nem nemzeti, nem orosz, nem természetes, ami korlátozandó, így eleve a tiltott zónába kerül.

Ugyancsak ekkortájt születik törvény arról, hogy a nemzetközi szervezetek által finanszírozott civil szervezetek külföldi ügynökök. Hasonló a történelmi emlékezethez való viszony is. 2009-ben temetik újra Ivan Iljint, az orosz fasiszta ideológia egyik megteremtőjét, de említhetem a brezsnyevi korszakból ismert megoldást, amikor a jövő ígéretét a nagy honvédő háború dicsőségének hangoztatása váltotta fel. Hiszen ha nincs fejlődés, akkor a múltra kell támaszkodni.

Ehhez tartozik a sérelmi politika, azaz a nyugat minket mindig cserbenhagyott, kihasznált, megtámadott, becsapott, most pedig meg akarja mondani, hogyan éljünk. Minden rossz nyugatról jön, a gender, az LMBTQ, a liberalizmus. Ezt sem kell ma már Magyarországon bemutatni. Dermesztő pontossággal ír egyébként minderről Timothy Snyder A szabadság felszámolása című könyvében.

Ennek alapján számunkra most mi következhet?

Az elmúlt két-három évben az egyik legfontosabb váltás az orosz médiaszabályozásban történt. A külföldi tulajdoni hányad korlátozása mellett most már a tartalomszolgáltatóknak meg kell felelniük bizonyos cenzúraszabályoknak, meghatározzák, milyen típusú tartalmakat tehetnek elérhetővé, abból mennyi legyen orosz tartalom, vagy épp letilthatják az Alekszej Navalnijról szóló tartalmakat. A magyar szolgáltatók helyében már most figyelném, mi volt az oroszoknál, mert szerintem ez ellen az uniós szabályok sem nyújtanak azonnali védelmet. Akármit megtehet a kormánytöbbség, legfeljebb majd indít az EU egy-két újabb kötelezettségszegési eljárást, ami csak hosszú évekkel később vezet eredményre, és ha büntetést kell fizetni, azt úgyis a magyar adófizetők pénzéből állja a kormány, miközben az érintett piacot már rég a saját képére formálta, vagy épp teljesen birtokba vette.

A hat-nyolc éves követés arra is vonatkozik, hogyan töri be a rendszer az ellenzéket?

Igen, meg a civileket, szakmai tömörüléseket, vagy éppen a szakszervezeteket. Látjuk, mit csinálnak nálunk már most is azokkal a csoportokkal, ahonnan elindulhatna egy nagyobb mértékű társadalmi ellenállás. A megtörést szolgálta a rabszolgatörvény, a pedagógusok sztrájkjának betiltása, a légiforgalmi irányítók munkabeszüntetésének ellehetetlenítése, az egészségügyi dolgozók jogviszonyának átalakítása. Ennek mind-mind az a célja, hogy a tiltakozási potenciált elfojtsa. Ahogyan Oroszországban 2011-ben kijelentették, hogy itt nem lesz arab tavasz meg színes forradalmak, úgy Magyarországon is hallhatjuk már, hogy Biden nem fog itt forradalmat csinálni.

Az orosz és a magyar rendszer között nagy különbség az erőszak alkalmazásának szintje, habár ön ír arról is, hogy a politikai erőszak Magyarországon is jelen van. Az eltérő erőszakszint társadalmi attitűd kérdése vagy csak nem tartunk még ott?

Azt hiszem, a magyar társadalom egésze sokkal elutasítóbb az erőszakkal szemben. Ezt 2006 is megmutatta, bár az akkori eseményeket a baloldali és liberális értelmiség még mindig nem hajlandó a másik oldal szemszögéből is megérteni, vagy legalább azt megérteni, hogy ők miért látják másképp. De a lényeg, hogy 2006 ősze is azt mutatta meg, hogy a magyar társadalom nem tolerál ilyen mennyiségű és mértékű erőszakot, és olyan helyzetet sem, amelyekben ez létrejöhet. Közben persze tudjuk, hogy a menekültekkel szemben a határon a magyar hatóságok erőszakot alkalmaznak, ami azért történhet meg, mert azt senki sem látja.

A hazai erőszakot a rendszer a legtöbbször kiszervezi, a Ligetvédők ellen vagy 2016-ban, a Nemzeti Választási Irodában, egy biztonsági cég, illetve az odaszervezett kopaszok alkalmaztak erőszakot vagy fenyegettek erőszakkal. Egyébként ez Oroszországban is gyakran így zajlik. Már az erőszak alkalmazásának lehetősége is visszatartó erő, elég tehát sokakat pusztán abban a félelmükben megerősíteni, hogy nem kell az utcán tüntetni, mert az veszélyes. Az is igaz, hogy Orbán nem engedheti meg magának azt, hogy ismét olyan látvánnyal szembesüljenek az emberek, mint 2006 őszén, ez korlát, sőt egyfajta legitimációs kérdés a számára. Ez bizonyos értelemben reményt kínál, hogy nem is fog erre az útra lépni.

Egy 2018-as tanulmányában arról írt, hogy Magyarországon választási autokrácia áll fenn, vagyis a politikai versengést már annyira eltorzította és korlátozta a rendszer, hogy a hatalomváltás tulajdonképpen nem is lehetséges választás révén. Mikortól áll fenn ez a helyzet?

Nem egészen ezt állítottam, hanem azt mondtam, amit most is gondolok, hogy sokkal jobban megértjük a magyar rendszert, ha választási autokráciaként gondolunk rá. A versengő autoriter hibrid rezsim divatos fogalmából mindenki azt hangsúlyozza, hogy van egy nagyon egyenlőtlen verseny, de azért van valamekkora esély megverni a hatalmon lévőket, és ezzel meg lehet szerezni a kormányzati hatalmat. A választási autokrácia megközelítése szerint viszont nem ez a rendszer lényegi eleme. Hanem az, hogy ha mégis valahogy nyersz, akkor sem fogod tudni megszerezni a hatalmat, mert az egész rendszer úgy van kialakítva alkotmánybíróságostul, számvevőszékestül, jegybankostul, költségvetési tanácsostul, kúriástul, hogy nem fogsz tudni kormányozni.

Azért sulykoltam ezt a rendszerdefiníciót, mert azt láttam, hogy a magyar ellenzéki ­közélet és a pártok teljesen rá vannak gyógyulva az éppen soron következő választásra, függetlenül attól, mi történik addig a társadalomban. Mindig az előző választáson ki nem próbált módszert próbálják megjátszani, tekintet nélkül arra, mennyit fejlődnek közben az autoriter technikák, és mennyire stabilizálta magát a rendszer gazdaságilag. Mindenki folyton azzal van elfoglalva, hogy meg kell nyerni a következő választást, és mindent ennek rendel alá, paradox módon még a választási esélyeit is, mivel így nem azzal foglalkozik, hogy a társadalmi ellenállás lehetőségeit szélesítse.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!