Kormos Lili Orr Máté: Örülök, hogy most élünk

Van egy doboz, benne egy macska, amiről gondolhatjuk azt, hogy él, de azt is, hogy meghalt, ameddig ki nem nyitjuk a dobozt, bármelyik változat igaz lehet. Ez röviden Schrödinger macskájának története, és ez a gondolatkísérlet adta az alapját Orr Máté festőművész legújabb kiállításának, A Schrödinger jaguárja címűnek.

Schrödinger macskájával kapcsolatban az a kérdés, hogy él-e még a macska. De mi a helyzet Schrödinger jaguárjával?

Ez a bizonyos macska a Schrödinger és Albert Einstein közötti levelezésben bukkant föl, mint gondolatkísérlet, de ha tovább olvasod a levélváltásukat, akkor a következő bekezdés így szól: „Így elkerülhetjük, hogy naivan érvényesnek fogadjunk el egy homályos modellt a valóság reprezentálására (…) Különbséget kell tennünk egy elmosódott, életlen fénykép és egy felhőket vagy ködöt ábrázoló éles kép között.” A macska a dobozban azt hivatott szemléltetni, hogy attól, hogy épp nem tudjuk megnézni, a valóság még vagy ilyen vagy olyan. Naivitás egyszerre két ellentétes állítást igaznak venni. Nagyon fontos, hogy ne keverjük össze a dolgokat, amikor valamiről gondolkodni akarunk. A kiállításnak is az volt az alapötlete, hogy figyeljük meg azt, amitől félünk, vagy ami triggerel bennünket, és próbáljuk megérteni. Ezért is gondoltam, hogy jó lesz a Schrödinger-szálat behozni, mert kifejezetten erről szól ez is. A képeken egyébként sok természeti motívumot, főleg állatokat használok. Azt gondoltam, ha a házi macskát jaguárra cserélem, a nézők erről a természetre fognak asszociálni.

Itt van például a képed a kutyáról, aki meg akarja harapni a fölötte repülő kacsát, de az a csőrével belecsíp a kutya farkába. Ha akarom, akkor ez a kép akár lehet komikus is, de kiválthat feszültséget is a benne lévő agresszió. Mi volt a szándék: a feszültséget keltő érzés átkeretezése valami olyanná, ami komfortos számunkra, vagy hogy gondolkodjunk azon, hogy mitől is félünk?

Én ennél a képnél pont arra gondoltam, hogy felületesen szemlélve a kacsa az áldozat és a kutya az agresszor, de ha jobban megnézzük, akkor kölcsönös agresszió történik. Szerintem az átkeretezés egy jó megragadása ennek.

Te például, hogy vagy a félelmeiddel és szorongásaiddal?

Nyilván vannak, ahogy mindenki másnak is. Szerintem jó gyakorlat, ha időt töltünk azzal, hogy megfigyeljük ezeket az érzéseket, hogy megértsük, mitől félelmetesek, én is próbálom ezt csinálni. Van erről egy elég plasztikus gyerekkori sztorim: mindig ijesztgettek minket, hogy ha nem megyünk be órára, akkor igazolatlant fogunk kapni. Úristen! Igazolatlan óra! Aztán elkezdődött a gimnázium, ahol elmondták, hogy ez csak akkor probléma, ha harminc ilyen összegyűlik, de ha van öt, az semmi. Ez egy olyan dolog, amitől automatikusan megijedtem, mert olyan kontextusban hallottam, amelyben félelmetesnek tűnt, pedig nem volt az. Ha előbb megismerem, akkor simán ellóghattam volna néhány órát. De nem is kell ennyit visszamenni az időben a saját életünkben, mert viszonylag aktuális jelenség minden társadalomban, hogy ijesztgetésekkel próbálják manipulálni az embereket, könnyen lehet ilyesmire példát találni. Ezért is tetszik nekem az, amit Selye János írt egyszer, hogy a természetben az interakciók nagyrésze a közömbösségről szól. Nem veszik fel a harcot az élőlények, nem menekülnek, egyszerűen nem vesznek tudomást a másikról. Egy csomó dolog iránt lehetnénk közömbösek, ehelyett megpróbáljuk őket előjelekkel felruházni.

A képeid klasszikusak, ha a kompozíciót, az elrendezést nézem, de közben modernek is, van bennük drámaiság, s van humoruk. Szeretsz ezekre az ellentétekre építeni?

Az első fele annak, amit mondasz, az egyértelmű kapcsolódás a klasszikus művészettörténethez. Ha megnézzük az európai művészetet a középkortól az impresszionizmusig, akkor azt látjuk, hogy voltak ismétlődő témák, amiket mindig az adott korszak esztétikája vagy filozófiája szerint dolgoztak fel. Így felhalmozódott egy nagy mennyiségű vizuális tudás: ha ezt és ezt csinálod képen, valami ilyen méretű vagy ebben a szögben áll, akkor az ezt és ezt fogja okozni. Aztán jött a dadaizmus, ahol szakítottak az esztétikával meg a konceptuális hagyományokkal, és tudatosan elvetették azt a vizuális tudást, amit addig felhalmoztak. Akkor nyílt ki a művészettörténet úgy, ahogy ma ismerjük. Áttérve a vicces és a komoly ellentétére: ezt az általam is használt vizualitást, amiről eddig beszéltem, múzeumokból és templomokból ismerjük, olyan helyekről, ahol csöndben vagyunk. Ezzel szemben én egy kicsi, személyes élményt ábrázolok, aminek ezek a klasszikus kompozíciós eszközök adnak súlyt. Hiszen hozzá vagyunk szokva, hogyha ezzel az ábrázolással találkozunk, akkor az azt jelenti, hogy komoly szituációban vagyunk, így nagyobb az esély arra is, hogy foglalkozzunk a kérdésekkel, amiket a képeim fölvetnek.

Vagyis azért, mert egy régről belénk ívódott művészeti hagyományt alkalmazol a képeiden, a közönséged laikusabb fele nyitottabban áll ezekhez az alkotásokhoz?

Egyrészt ebből is fakad ez, igen, másrészt meg abból, hogy figurálisak a képeim. A kortárs építészettel kapcsolatban szokott lenni olyan – egyébként izgalmas – érzésem, hogy meglátok egy biomorf Norman Foster épülettervet, és nem tudnám megmondani, mi számít falnak vagy ajtónak rajta, mert azok a sémák, ahogy egy épületet értelmezek, nem működnek. Ezeknél a képeknél viszont könnyen be tudja bárki azonosítani, hogy igen, ez egy festmény, ezt és ezt ábrázolja. Én magam is szeretek ilyen jellegű vizuális alkotásokat fogyasztani, mert könnyűvé, élvezetessé teszik a művészethez való közeledést, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy azt, ami nem ilyen, azt ne szeretném, vagy ne értékelném.

És hát könnyebb a részleteken gondolkodni, ha nem állít minket bonyolult értelmezési kérdések elé a kép.

Sokszor olyanok vásárolják meg tőlem az első képüket, akik nem gyűjtők és szerintem ez többek között amiatt van, mert azt a gondolatot, hogy a furaság, a szokatlanság nem elutasítandó dolog, a képeim vonzónak mutatják. A színek harmonikusak, a kompozíciók stabilak és ehhez könnyebb kapcsolódni.

Lehet rosszul értelmezni a képeidet? Létezik ilyen egyáltalán, hogy rossz értelmezés?

A művészet mindenféleképpen kommunikáció és ezt nem is lehet megkerülni: valaki becsomagolja az információt, a másik fél kicsomagolja. Na, de pont ezért van meg a lehetősége, hogy valaki valami teljesen mást fog belőle kicsomagolni, mint amit én szerettem volna, de ettől még az nem rossz értelmezés. Ha valaki állandóan szoláriumba jár és még a szempillája tövében is van egy kis strasszkő, az annak, aki ezt értékeli, azt üzeni, hogy ad magára, igényes. Aki egy másik esztétikát kedvel, az azt fogja gondolni, hogy te jó ég, ez az ember nincs képben a világgal. A festményekkel is pontosan ez van. Örülök, hogy most élünk, hogy nincs egy igazán központosított esztétika, és nem lehet határozottan kijelenteni, hogy ez jó, a másik meg nem. Nagyon szeretem az Instagramot is, ahol kis központok alakulnak ki, és mindenki megtalálja azt, ami őt izgatja. Én csak bízni tudok benne, hogy megtalálják a képeimet azok, akiknek ez a fajta kommunikáció izgalmat és tartalmat hordoz.

Névjegy

Orr Máté
festőművész

  • 1985-ben született, Veszprémben
  • 2011-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem festő szakán
  • Eddig 21 önálló kiállítása volt
  • Schrödinger Jaguárja című anyagát 2021-ben állították ki a Várfok Galériában

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.