Lakner Zoltán Herczog Mária: Mindenkinek megérné a befektetés a gyerekekbe

A Progresszív Tanulmányok Európai Alapítványa (FEPS) égisze alatt működő Gyermekunió program célja, hogy a gyerekek jogainak érvényesítése révén átalakítsa az európai társadalompolitikát. Tavaly év végén készítette el Herczog Mária szociológus a magyar helyzetet bemutató országtanulmányt, amelyről a Szociális Demokráciáért Intézet rendezett műhelyvitát. A tanulmány a gyerekek jóllétét szolgáló intézmények alapvető átalakítását kezdeményezi. 

Akció

Milyen értékek mentén fogalmazódtak meg a tanulmányban foglalt értékelések és javaslatok?

Mielőtt bármiféle szakpolitikai gondolkodás elindul, tisztáznunk kell, mi a család, a közösség és az állam felelőssége, milyen legyen köztük a munkamegosztás. Amikor Orbán „közjószágnak” nevezi a gyerekeket, fontos kérdést érint, valóban kellene arról beszélnünk, hol húzódnak a közfelelősség és a magánszféra határai. Csakhogy amikor a kormánynak segítenie kellene, akkor a gyerek „magánjószág”, amikor viszont politikai haszon aratható le, közjószággá változik. Ez érthető, de nem akceptálható játszma.

A tanulmány hangsúlyozza a gyerekkorba történő befektetés magas társadalmi megtérülését, egyúttal azt is, hogy a minőségi és örömteli gyerekkor alapvető jog.

A közgazdasági racionalitás egybeesik azzal a meggyőződéssel és kötelezettséggel, hogy minden gyereket igazi esélyhez kell juttatni. Szakpolitikai szempontból e kettős megközelítés által világosan meghatározható, kinek és milyen feladatot kell elvégeznie, és mindennek az egyéni és társadalmi haszna is számszerűsíthetővé válik.

Ha ez ilyen kézenfekvő, miért nem jut érvényre?

Nyilván azért, mert a jogok és a számszerűsíthető hasznok egybeesését hozó szakpolitikák beüzemelése kormányokon átívelő politikai elkötelezettséget igényel.

Ez klasszikus probléma, ami a választási ciklusok és a szakpolitikai programok eltérő időtávjából adódik.

Igen, 15-20 évről beszélünk, habár például a szállodaépítés is körülbelül ilyen távú megtérüléssel kalkulálható. Nehéz megmagyarázni, miért kellene a gyerekek esetén rövidebb távon gondolkozni. Egy másik vetülete e problémának a politikai megegyezésre való képesség. Erre irányuló kísérlet volt nálunk a 2007-ben konszenzusos parlamenti szavazással útjára indított „Legyen jobb a gyermekeknek!” Nemzeti Stratégia, amely 25 évre szólt. Ma már ennek a derekán járhatnánk. Csakhogy a stratégia már az induláskor sem kapta meg az akkori kormány által ígért erőforrásokat, ezért 2010 előtt nem sikerült olyan messzire eljutni, ahonnan már nem lehet visszafordulni.

Újra azt kérdezem, hogy miért, ha végeredményben mindenkinek jó lett volna?

Elmaradtak a médiakampányok, a szakmai viták, a továbbképzések, amelyek során közérthetően megismertethető lett volna a program sokirányú hasznossága. A laikusok számára is érthetővé és elfogadhatóvá lehetne tenni, miért kell minden megszületett gyereknek esélyt és magas életminőséget biztosítani. Levezethető lett volna számos előny, például az, hogy mennyivel kevesebb gyereket kellene kiemelni a családjából, hogy aztán sokkal drágább és nem feltétlenül jobb elhelyezésbe kerüljenek. Körülbelül ötszörös, öt és félszeres a kisgyerekkori programokba történő befektetések megtérülése. Számszerűsíthető egyéni és társadalmi haszonnal jár, ha úgy épül fel a társadalmi környezet, az ellátások és a szolgáltatások rendszere, hogy annak révén a gyerek és a szülő is jól van.

Mindez összefügg azzal is, hogy pusztán a nemzeti össztermékkel mérhető-e egy társadalom állapota.

Ma már különféle mutatókkal igyekeznek számszerűsíteni a boldogságot, a közérzetet, a társadalom mentális állapotát és mindezek gazdasági hatásait. Még ha szűkösek is az erőforrások, számos olyan dolgot tehetünk, ami a jóllétünket szolgálja. Az erőszakmentes kommunikáció és konfliktuskezelés megtanításának, a társadalmi együttműködésnek, vagy akár csak annak, hogy többször öleljük meg a gyerekünket, nincs jelentős költségigénye, de van sokféle pozitív hozadéka. Elég nehezen elképzelhető, hogy ez a megközelítés a mai magyar közhangulatban érvényre juttatható.

Túl sok rövid távú hasznot hoz a megosztottság fenntartása az ebben érdekelt politikai szereplőknek?

Azt hiszem, erről van szó. Ez nagyon messzire vezet, például ahhoz, hogyan dolgozza fel egy társadalom a traumáit. Karácsonykor hunyt el Desmond Tutu érsek, az ő nevéhez fűződik az apartheid időszakban elkövetett bűnökről folyatott dél-afrikai társadalmi párbeszéd elindítása. Magyarországon ilyesmi nem valósult meg, bár talán ma sem lenne késő ezen gondolkodni. Egy ilyen fajta közös megértés és megbékélés teremthetné meg a társadalmi együttműködés alapját. Nem lehet csak makrogazdasági eszközökkel jobbá tenni a társadalmi körülményeket. Persze, sokat számít, ha van villany, de az életminőség, a kapcsolatok minősége pusztán ettől még nem feltétlenül lesz jobb.

A világjárvány nem lehetne akár ösztönző erő a nagy lépések megtételére?

A pandémia rengeteg megélhetési nehézséget hozott, de azt is elemi erővel bizonyította be, hogy a pénz önmagában nem boldogít. A munka és a fogyasztás elsődlegességével szemben az önkiteljesedés, az egyéni jóllét, a belső biztonság kerülhetne előtérbe, ennek részeként a szolidaritás és az együttműködés. Ezt a gondolkodásmódot egészen kicsi korban kellene elkezdeni, miközben az a legnagyobb nehézség, hogy egy gyökeresen eltérő módon szocializálódott vezető rétegnek kellene meghoznia az erre vonatkozó döntéseket. A pandémia legalább arra jó lehetne, hogy megértsük és elfogadjuk, hogy nem fog minden ott folytatódni, ahol a járvány előtt abbamaradt. Ezzel nagyon nehéz szembenézni, de sok dologban az előre lépést segítheti, ha tényként elfogadjuk.

Az országtanulmány tabukat feszeget, kritizálja például a GYES és a GYED rendszerét.

Rendszerint azt szokták megemlíteni, hogy a GYES összege 2008 óta nem változott, ami valóban baj, de számos koncepcionális probléma is felvethető. Már 2010 előtt lehetővé vált a GYES melletti munkavállalás, a közelmúltban pedig a GYED extra révén a teljes összeg felvétele mellett is mód van a visszatérésre a munkába. Így viszont ezek a támogatások már nem keresetpótló jellegűek. A GYED extra révén a legnagyobb kedvezményezettek azok, akiknek eleve magasabb a jövedelmük. S miközben egyre-másra fabrikálták a szabályozást, rendszerint a demográfiai szempontokra hivatkozva, soha nem készült átfogó elemzés arról, hogy a GYES-nek és a GYED-nek milyen hatása volt a gyerekek jóllétére, a családok életére. Nincs információ arról, mit jelent a több éves otthoni lét a gyerekek fejlődése szempontjából és mit a korai bölcsődei részvétel, miközben a világ legtöbb országban fel sem merül, hogy az első három évben otthon kellene lenni a gyerekkel az anyának. Ezek a nálunk létező ellátások hatalmas szerepet játszanak abban, hogy a felnőtt női lakosság kétharmada még mindig azt gondolja, hogy nem szabadna visszamenni a munkahelyre az első három évben, csak ha muszáj. Van tehát magának az ellátási formának egy ilyen üzenete, miközben a konkrét szakpolitikai lépések arra irányulnak, hogy a nők igenis, menjenek vissza dolgozni. Ettől az egész rendszer teljesen zavaros. Ha a magasabb keresetű apa veszi fel a GYED extrát, ahogy ez egyre jellemzőbb, akkor nem ő tölt több időt a gyerekével, hanem az államtól kapott pénzből megveszik a magánellátást, a bébiszittert, vagy akár az állami bölcsődei helyet, elfoglalva azt más, valóban rászoruló elől.

De ez nem a szülők hibája.

Persze, ezt a szakpolitikai döntéshozóknak kellene átlátniuk. De nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy a gyerekkel otthon maradás és a munkába való visszatérés most csak piaci kérdés, holott ez a döntés ennél sokkal összetettebb. Évekig otthon lenni a gyerekkel nem állandó szórakozás, sajátos gondokkal jár, például kiszorulással a korábban megszokott társadalmi kapcsolatrendszerekből. Ha valakinek ez nehézséget okoz, attól nem lesz ettől rosszabb szülő.

Arra gondol, hogy a szülői, főként az anyai szerephez irreális szerepelvárások kapcsolódnak, szinte kötelező a 24 órás boldogság, és az tűnik hibásnak, aki nem ezt éli át?

Erről van szó. Magyarországon az ellátórendszer ezzel kapcsolatban semmit nem kínál. Szükség lenne az olyan kisközösségi formákra, amilyen egy játéktár, egy baba- vagy szülőklub, ahol az ember a másféle társadalmi, személyes szerepeit is megélheti, nem kizárólag a szülőit, de eközben a nevelésről, a gondozásról is sok ismeretet szerezhetne, a készségei pedig fejlődnének.

A GYES/GYED kapcsán adott tehát a szent tehénné vált ellátási forma, amelynek a tartalmát folyamatosan barkácsolják, és történik mindez rendre hatásvizsgálatok és az érintettek bevonása nélkül.

És van itt még egy nagyon cinikus mozzanat. Aki nem tudja igénybe venni a GYED-et, és a GYES mellett sem tud elmenni dolgozni, mert mondjuk a lakóhelyén nincs munkahely, az a 28 ezer 500 forintból nem tud megélni, de nem rontja a munkanélküliségi statisztikát. Ez politikailag kedvező állapot, noha a költségvetési következményei is katasztrofálisak.

Mármint abban az értelemben, hogy bár az állam spórol az alacsony GYES-sel a gyerekeken, de ezzel rengeteg későbbi problémának ágyaz meg?

Ily módon az a bizonyos befektetés a gyerekekbe nem történik meg. Ezért lenne fontos például a Biztos Kezdet Gyerekházaknak az eredeti terveink szerinti működtetése, mert ez nem egy szegregált felzárkóztató program, hanem az integrációról, a befogadásról, egy közös térről szól, ahol a legkülönbözőbb társadalmi hátterű gyerekek és szüleik találkozhatnak. Dolgozni kellene azon is, hogy az óvoda ne tekintse a Biztos Kezdet Gyerekházat riválisnak és a védőnő is értse, hogy az ő életén is könnyít, ha oda bemehet, és ott tud egészségügyi és gondozási, családtervezési tanácsadást nyújtani. Ma az egész szolgáltatás csak néhány ezer gyereket ér el, tehát a társadalmi hatása már csak emiatt is elenyésző.

A tanulmány cáfolja azt is, hogy a hazai védőnői ellátás kifogástalanul működő hungarikum lenne.

Ilyen típusú ellátás számos országban működik. A probléma az, hogy e területre is igaz a hatásvizsgálatok hiánya. Például annak felmérése, hogy univerzálisnak kell-e lennie a szolgáltatásnak, vagy hogy 250 gyereket képes-e megfelelően ellátni egy védőnő.

Ha irreális az esetszám, ráadásul sok a betöltetlen státusz, akkor az univerzalitás csak névleges lehet.

Ráadásul a védőnők éppen ott hiányoznak, ahol a legnagyobb szükség lenne rájuk. További súlyos gond, hogy a védőnőket sok helyen büntető-fegyelmező hatósági működésre állították át, gyakran a fenyegetés eszközével élnek. Ha egy családnál úgy találják, hogy nem megfelelőek a körülmények, akkor inkább segítséget kellene szerezni, összefogva a gyermekjóléti ellátókkal, például egy komplett csecsemőgondozási csomagot adni, nem azzal fenyegetőzni, hogy elveszik a családtól a gyereket.

A védőnői hálózat tényleges működése tehát a lenyomata annak, ami a családbarátnak hirdetett politika kulisszái mögött valójában zajlik.

Végtelen cinizmus és kérlelhetetlenség, ami a kormány tevékenységét jellemzi. Célja, hogy legyen több gyerek, de ne „ezeknek”. Ne a szegényeknek, ne a romáknak, ne a kiszolgáltatottaknak. A pénzt, a lehetőségeket a felső-középosztály kapja, de a tizenhárom éve 28 ezer 500 forintos GYES, a változatlan családi pótlék, továbbá a hatósági fenyegetettség, a büntetések, valamint a lehetőségek teljes hiánya nem csak a legszegényebbeket sújtja és béklyózza meg, hanem egyre inkább a dolgozó szegényeket is. Ez a Bogár László-féle „roncstársadalom”-koncepció megvalósulása, vagyis azt a 3 millió embert, aki az út szélére került, ott is kell hagyni. A számuk pedig növekszik, nem csökken. Holott közgazdaságilag is bizonyítható, hogy mindenki sokkal jobban járna, a jólét és a jóllét szempontjából egyaránt, ha ezen változtatni tudnánk, és minden gyerek esélyt kapna, a családja pedig megfelelő támogatást, feladva végre azt a vélekedést, hogy az egyikünk jóléte csakis a másikunk nyomora árán valósulhat meg. Lehetne mindenki nyertese egy kevésbé egyenlőtlen, együttműködőbb, az emberi méltóságot, jogokat tiszteletben tartó, kevesebb feszültséggel élő társadalomnak.

Gördülő programismertetés

Hungarikumgyanús, hogy a közös ellenzéki program fejezeteinek bemutatásakor több ellenzéki politikus az árnyékkormány szakpolitikai kabinetvezetőjeként mutatkozik be, holott az árnyékkormány mindeddig meg sem alakult. Tulajdonképpen a gördülő bemutatás alatt álló választási program sincs még egészen készen. Közös Alap címmel már az előválasztást megelőzően napvilágot látott egy hosszas hatpárti egyeztetésen és kicentizésen átesett vitairat, most pedig a programfejezetek közül azokat tárják a nyilvánosság elé, amelyeket véglegesítettnek tekintenek.

Olyan fajsúlyos felmérések szerint, amilyen például a Policy ­Solutions több tavalyi kutatása volt, a megélhetéssel kapcsolatos aggodalmak állnak az állampolgári problémalista vezető helyein. Ily módon különös figyelmet érdemelnek az erre reflektáló ellenzéki bejelentések. Annál is inkább, mert a kormány alkalmi pénzesővel „kezeli” a problémát, az egyes háztartások szintjén akár több százezer forintos közérzetjavításra kerül sor hamarosan. Ezzel kell az ellenzéknek felvennie a versenyt, rámutatva arra, hogy az egyszeri pénzek célja elsősorban az alapvető szerkezeti problémák és a tartós létbizonytalanság kockázatának elfedése.

Az ellenzék nem csupán kormányváltást, hanem rendszer-, sőt korszakváltást helyez kilátásba. Nyílt színen tárgyalt téma ennek kapcsán a jogállamiság helyreállítása, és ennek lehetséges, akár „forradalmi” forgatókönyveinek értékelése. Ehhez képest figyelemre méltó, hogy számos ponton az ellenzék nem készül szakítani a kormány eddigi lépéseivel. Biztosítottak például mindenkit arról, hogy nem fogják emelni a személyi jövedelemadót egyetlen kereseti kategóriában sem, a progresszivitáshoz való visszatérés az alacsony béreket sújtó terhek csökkenését jelenti majd. Így tehát egy olyan többkulcsos szisztéma van kilátásban, amelyben a legfelső szja-kulcs 15 százalék, ami nemzetközi összevetésben, mondjuk úgy, szokatlan.

Nem szűnik meg az adókedvezmény, inkább elérhetővé teszik az alacsonyabb jövedelműek számára, valamint megmarad a 13. havi nyugdíj és a Nők40 is. Közben viszont tizennégy év után jelentősen emelni készülnek a családi pótlékot, szociális bérlakásokat építenének, ismét lenne átfogó panelfelújítási program, valamint klímaszempontokkal is számoló rezsicsökkentés, amely tehát nem a nagyobb fogyasztást támogatná, hanem olyan megoldásokat alkalmazna, hogy kevesebb energiára legyen szükség. Szociális célokat szolgál az is, hogy számos alapvető termék kikerülne a rekordmagas, 27 százalékos áfa-körből.

A gyerekeket illető programelemekre nem tértek ki külön a sajtótájékoztatókon, bár persze a családi pótlék emelése, vagy a nyelvtanulás és a digitális készségek fejlesztésének segítése természetesen a gyerekek érdekét szolgálja. A lakásfenntartási támogatás és az adósságkezelési szolgáltatás visszahozatala szintén nagy segítség a gyermeket nevelő családoknak. A Közös Alap ezen kívül tartalmazta a gyermekvédelmi alapszolgáltatások megerősítését, a civil szervezetekkel való rendszerszintű együttműködést, a megelőzés és a korai beavatkozás szempontjainak fontosságát. A célokhoz rendelt konkrét intézkedésekről nem esik szó, de a Közös Alap nyilvánosságra hozott fejezeteihez készültek komolyabb háttéranyagok. Azt nem tudjuk, hogy a mostani bejelentésekhez is tartoznak-e ilyenek.

Nem lehet ugyanakkor nem észrevenni, hogy a szakpolitikai bejelentések vezérfonala a béremelés és a finanszírozás emelése a humán területeken, ami kétségkívül rendkívül fontos. Arra vonatkozóan azonban nem ismerünk számítást, hogy ez hogyan lesz lehetséges egyidejűleg minden célterületen, miközben – amint az szintén elhangzott – „bajban kell átvenni a gazdaságot”. Ahogy arról sem ismert az ellenzék álláspontja, miként alakítaná át az uniós helyreállítási alap forrásaiért benyújtott magyar tervet, pedig ez az a pénz, amely tényleges mozgásteret nyithat a következő kormány számára.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.