Milyen értékek mentén fogalmazódtak meg a tanulmányban foglalt értékelések és javaslatok?

Mielőtt bármiféle szakpolitikai gondolkodás elindul, tisztáznunk kell, mi a család, a közösség és az állam felelőssége, milyen legyen köztük a munkamegosztás. Amikor Orbán „közjószágnak” nevezi a gyerekeket, fontos kérdést érint, valóban kellene arról beszélnünk, hol húzódnak a közfelelősség és a magánszféra határai. Csakhogy amikor a kormánynak segítenie kellene, akkor a gyerek „magánjószág”, amikor viszont politikai haszon aratható le, közjószággá változik. Ez érthető, de nem akceptálható játszma.

A tanulmány hangsúlyozza a gyerekkorba történő befektetés magas társadalmi megtérülését, egyúttal azt is, hogy a minőségi és örömteli gyerekkor alapvető jog.

A közgazdasági racionalitás egybeesik azzal a meggyőződéssel és kötelezettséggel, hogy minden gyereket igazi esélyhez kell juttatni. Szakpolitikai szempontból e kettős megközelítés által világosan meghatározható, kinek és milyen feladatot kell elvégeznie, és mindennek az egyéni és társadalmi haszna is számszerűsíthetővé válik.

Ha ez ilyen kézenfekvő, miért nem jut érvényre?

Nyilván azért, mert a jogok és a számszerűsíthető hasznok egybeesését hozó szakpolitikák beüzemelése kormányokon átívelő politikai elkötelezettséget igényel.

Ez klasszikus probléma, ami a választási ciklusok és a szakpolitikai programok eltérő időtávjából adódik.

Igen, 15-20 évről beszélünk, habár például a szállodaépítés is körülbelül ilyen távú megtérüléssel kalkulálható. Nehéz megmagyarázni, miért kellene a gyerekek esetén rövidebb távon gondolkozni. Egy másik vetülete e problémának a politikai megegyezésre való képesség. Erre irányuló kísérlet volt nálunk a 2007-ben konszenzusos parlamenti szavazással útjára indított „Legyen jobb a gyermekeknek!” Nemzeti Stratégia, amely 25 évre szólt. Ma már ennek a derekán járhatnánk. Csakhogy a stratégia már az induláskor sem kapta meg az akkori kormány által ígért erőforrásokat, ezért 2010 előtt nem sikerült olyan messzire eljutni, ahonnan már nem lehet visszafordulni.

Újra azt kérdezem, hogy miért, ha végeredményben mindenkinek jó lett volna?

Elmaradtak a médiakampányok, a szakmai viták, a továbbképzések, amelyek során közérthetően megismertethető lett volna a program sokirányú hasznossága. A laikusok számára is érthetővé és elfogadhatóvá lehetne tenni, miért kell minden megszületett gyereknek esélyt és magas életminőséget biztosítani. Levezethető lett volna számos előny, például az, hogy mennyivel kevesebb gyereket kellene kiemelni a családjából, hogy aztán sokkal drágább és nem feltétlenül jobb elhelyezésbe kerüljenek. Körülbelül ötszörös, öt és félszeres a kisgyerekkori programokba történő befektetések megtérülése. Számszerűsíthető egyéni és társadalmi haszonnal jár, ha úgy épül fel a társadalmi környezet, az ellátások és a szolgáltatások rendszere, hogy annak révén a gyerek és a szülő is jól van.