Láng Zsuzsa Péterfy Bori: Napjainkban teljes kapacitással működik a Höfgen-gyár

Hazug önigazolás és sok, látszólag lényegtelen alku, a hatalomnak való megfelelési kényszer a karrier ívelése érdekében, a pénzért (vagy posztóért) elkövetett árulás nagy klasszikusa a Mefisztó. Péterfy Borival, a darab egyik főszereplőjével arról beszélgettünk, hogyan lehet elkerülni az igazodás csapdáit a művészeknek. A mindennapokban és a színpadon egyaránt.

Klaus Mann Mefisztójának ez már a harmadik magyar változata, amit a nézők láthatnak. Az Oscar-díjas film után húsz évvel a Nemzetiben hosszú várólistát kellett kiböjtölniük azoknak, akik be akartak jutni az Alföldi rendezte előadásra, alighanem az utolsóra, ami egyben a színház utolsó aranykorának koronája volt. Ez a mostani, az Átriumban, Mikó Csaba átirata alapján készült, Urbán András rendezésében. Milyen új szempontok alapján szembesíti a publikumot azzal, hogy a politikai kurzusoknak való megfelelési kényszer csak bukáshoz vezethet?

Ebben az előadásban az átiratot csak alapnak használtuk, igazából ez egy gyökeresen, minden eddigitől különböző előadás, egészen más, mint amit eddig látni lehetett. Valójában a megszokott magyar színháztól is eltérő produkció, már csak azért is, mert alapból a színészek improvizációjára épül, és a mi saját szövegünk mixelődik össze az átirattal.

Az improvizáció nyilván átalakítja magát a történetet is, már ha van történet, mert ebben az esetben azért nem árt, ha a néző tudja, hogy miről is szól Hendrik Höfgen, a színész tanulságos története.

A történet ebben az előadásban legfeljebb fel-felsejlik – úgy, mint egy egyetemes történet, olyan megkerülhetetlenül szól a hatalomnak és a művészeknek a mindenkori lehetetlen együttéléséről, hogy ilyen értelemben van csak benne a regény – és nyilván az ikonikus szereplők is egy-egy ikonikus jelenetben sejlenek fel, de egyáltalán nem a megszokott formában.

Ez a technika nem áll messze tőled, az Arvisura-ban és a Krétakörben volt alkalmad kipróbálni, emlékszem, hogy a Feketeország is így készült.

Olyannyira nem, hogy az első perctől kezdve élveztem a munkafolyamatot, mert nagyon szeretem az ilyenfajta feladatot, amikor a színész nem csupán a szerepe eljátszásával és a jelenetekhez hozzáadott ötleteivel járul hozzá az előadás alakulásához, hanem gyakorlatilag íróként, dramaturgként és száz százalékig kreatív munkatársként tud részt venni a darab értelmezésében és létrehozásában. És igen, valóban, a pályám nagy részét eddig így dolgoztam végig.

Azért ez egy nagy adag felelősséggel is jár, mert valószínűleg biztonságosabb egy szöveg mögé bújni...

... na, dehát ennek a darabnak pontosan az a lényege, hogy – mi mögé bújunk? Ennek az előadásnak minden közreműködőjének az volt a vágya, és szerencsére a feladata is egyben, hogy száz százalékig magunkat adjuk a színpadon.

Ha nem láttam volna a főpróbát, biztos megkérdeztem volna, hogy hány karaktert játszol a darabban, de mivel láttam, inkább az érdekelne: milyen kihívást jelent, hogy egyáltalán nincsnek karakterek?

Még szerepek sincsenek benne, csak jelzésszerűen tünedeznek fel a figurák. akik különböző szituációkban érintkeznek a főszereplővel. Mondhatnánk, hogy én Dora Martin vagyok, például, de egyébként mindenki más is, férfi is, nő is, vegyesen.

Azért annak csak van jelentősége, hogy öt nő veszi körül...

Megmondom őszintén, nem tudom, hogy honnan jött ez az ötlet, de minden szempontból izgalmasnak tartom, egyrészt azért, mert benne van ez az élet minden területén érzékelhető, növekvő női szerepvállalás – mármint az, amit hagynak nekik –, plusz azért alapvetően a főbb karakterek is nők Hendrik körül. Mindenesetre az biztos, hogy valamennyien nagyon élveztük. 

Azért összevert nőként, véres késsel a kezedben, az idegösszeroppanás határán arról énekelni, hogy szeress úgy is, ha rossz vagyok, és a mézédes isztambuli romantikát az alá nem írt szerződéssel összekötni – legalábbis szokatlan asszociáció. Mint ahogy az is, hogy a mellettem ülő barátom nagyjából az előadás felénél abbahagyta a számlálást – hány, és milyen formában történő szexuális aktus tanúi lehettünk. Ez a Mefisztó semmilyen szempontból nem nevezhető hagyományos színházi előadásnak. Az első perctől kezdve az utolsó száztizedikig tapintható a döbbenet a nézőtéren. Egyfelől a 18+ korhatár indokoltsága kétféleképpen hathat: vagy zsigerből felháborítja, vagy felszabadítja a publikumot, és mindkettőre volt példa a hatodik sorban, ahol ültem...

Nevezzük inkább színpadi őrületnek, ami ebben a száztíz percben zajlik. Talán tényleg a „trash” a legjobb szó arra, amin együtt végigmegyünk.

A „trash” mintha visszatérő jelzője lenne az utóbbi időben a munkáidnak, ugyanígy aposztrofálod a készülő könyved tematikáját is.

Valószínűleg azért, mert ez nagyon jó kifejezés, hiszen tisztességesen tükrözi azt, hogy a közönség mire számítson.

Persze, rigorózusabb fordításban szemetet is jelent, és alapból veszi el a kedvét annak, aki nem feltétlenül hulladékra vágyik, ha színházba megy vagy könyvet vesz.

Miért is ne lehetne, hiszen pont arról van szó, amúgy a darabban is, hogy nagyon ingoványos talajra téved, aki címkézni akarja, hogy mi a magas kultúra, és főleg azt, hogy amit látsz, a mindenkinek tetszés oltárára milyen áron juthat el valaki, aki erre törekszik. Magasztos hős, vagy maga a megtestesült nácizmus.

De ez a megosztottság, a „nemzeti művészet” kontra liberális vagy „trash” művészet nem csak a mi korunk sajátossága, de mintha mindez a világ, vagyis az emberiség egyik legmarkánsabb ellenséggyártó technikája lenne.

Nyilván. Ez most a színházi- és művészvilágban borzalmasan fájdalmasan égető, napi probléma. Az, hogy mennyire tragikusan szét lettünk szakítva, meg az, hogy mi a nemzeti, a magasztos, „a” művészet, és mi nem az, döbbenetes károkat okoz. Egyáltalán, hogy ez megtörténhetett, és olyan tébolyba kerültünk, ami józan ésszel felfoghatatlan.

Mindezt érzed a saját pályafutásodon is?

Persze, ezt mindenki érzi, azt, hogy milyen fillérekből működnek a színházak, kivéve azt a párat, amely kiváltságos helyzetben van. És a filmeknél is jól látjuk, hogy mik készülhetnek megszámlálhatatlan milliárdokból és milyeneknek nincs esélyük se, hogy elkészüljenek. Ez húsbavágóan itt van.

Az mennyire karakter vagy rászorultsági kényszer, élethelyzet kérdése, hogy valaki beadja a derekát, egy kicsit elnézőbb. lojálisabb lesz a hatalommal, vagy ellenáll az éhhalálig?

Szerintem ez jellem kérdése. És pontosan erről szól a darab. A Höfgenség időtlen – mondhatom, hogy most megint egy olyan korszak van, amikor teljes kapacitással működik a Höfgen-gyár, ahol futószalagon termelik ki ezeket a figurákat. Amikor a hatalom beleszól a kultúrába, akkor a szemünk előtt kezdi el kitermelni a kor Höfgenjeit. El is kezdhetnénk szépen sorolni az SZFE és egyéb ügyek kapcsán név szerint az érintetteket. De azt gondolom, hogy mi, akik nem így gondoljuk, számon tartjuk és megőrizzük ezt a névsort. Szívünknek egy fekete gyászdobozában, „na, te is!” sírfelirattal. És ez fájdalmas.

Sok jobb sorsra érdemesnek vélt művész is belekerült ebbe a fekete dobozba.

Nagyon is jó lett nekik a sorsuk, úgyhogy ezt a kifejezést én inkább nem használnám. Aki ilyet meglép egy ilyen helyzetben, mint amilyen az SZFE-é, az ugyan miért lenne jobb sorsra érdemes. Ő választotta.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.