Presser Gábor: Nem szeretek nosztalgiázni

Hogy a könyve nem egy hagyományos önéletrajz, erre már az előszóban vagy, ahogy fogalmaz, a használati utasításban is felhívja a figyelmet. Ez inkább az olvasóknak szól vagy saját magának emlékeztető?

Inkább az olvasóknak. Nyilván egy idő után nekem is fogódzó, figyelmeztetés volt, bár magát az előszót is javítgattam írás közben.

A javítgatással kapcsolatban egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy az egyik leglassabb dalszöveg-írónak tartja magát, mert hosszan dolgozik rajtuk, sokáig javítgatja őket. Így volt a könyvvel is?

Igen, nagyjából. Mivel nem volt kialakult technikám a prózaírásra, annyit tudtam megígérni a Helikonnak, hogy ha tudom csinálni, szólok, és a részleteket majd akkor kitaláljuk. Ők kértek meg legrégebben, ráadásul Radnóti Zsuzsán keresztül, ami nekem fontos biztosíték volt. Aztán állandóan újraolvastam azt, ami már megvolt és javítgattam, egészen az utolsó napig. Néha csak fölcsaptam valahol a szöveget és már kezdtem is a szöszmötölést. Azt kérdezte egy barátom, hogy lehet ezen ennyit dolgozni? Azt mondtam, olyan ez nekem, mint másnak a sakk vagy egy megfejtendő rejtvény. Hogy lesz ebből könyv? Nyilván nem tudok másképp írni, mint úgy, ahogy eddig is mindent csináltam, ezért biztos volt, hogy ez a könyv is, a maga módján, szabálytalan lesz. Azt az elején is tudtam, hogy nem fogom kronológiában írni, mert úgy még egy egyoldalas önéletrajzot sem tudnék megcsinálni. Nem érdekelt volna. Ezért is kezdődik úgy ez a könyv, hogy én már elmúltam tizennyolc, és az Omegában vagyok.

Fotó: Vető Gábor

Volt olyan emlék, történet, amelynek a hangulata vagy a súlya megváltozott most, hogy írt róla, ahhoz képest, amilyennek akkor megélte, amikor történt?

Munka közben rájöttem, hogy jobb érzés leírni a történeteimet, mint elmondani. Írás közben egyszer megnéztem egy jó régi felvételemet a tévében, ahogy közönség előtt elmesélek egy történetet, és azt mondtam, „Úristen, szerepelek!” Pedig jó történet volt, benne is van a könyvben, a nézőtéren sokat nevettek, engem meg elkapott a gépszíj, és alakítottam. Az pedig gáz, nagy gáz. Attól, hogy az ember valamit leír, és nem csak elmeséli, valahogy megváltozik a történet. Kicsit furcsa is a saját könyvemet nézegetni, van egy olyan érzésem, mintha fölébe kerültem volna ezeknek a történeteknek azáltal, hogy papírról olvasom őket. És akkor még ott vannak a kitalált meséim, amelyek továbbírásai részben vagy majdnem megtörtént eseteknek. Lehet ebben valami varázslat, papírvarázslat – vagy mi? Mindenféle kisérletezésen túl vagyok már, de ez új volt nekem, egyből torkon is ragadott. Leírni valamit, játszani a szavakkal, mindig különleges élmény. Annyira szerettem, szeretem ezt a nyelvet, azért vacakolok egy ilyen szöveggel ennyit, mert próbálnék úgy írni, ahogy ez a nyelv azt megérdemli. Írás közben az ember teljesen le van nyűgözve a nyelv kínálta lehetőségek által – ezt a dalszövegeknél is mindig élvezem, csak hát azok pár perc alatt véget érnek.

Költői túlzás a végén, hogy akik az első köszönetnyilvánításba nem fértek bele, azokat majd megemlíti a másodikban, vagy tényleg készül a következő kötet?

Készül, mert el kellett vágni ezt az anyagot egy ponton, bár így is egy kicsit nagydarab könyv lett. Nagyjából 700 oldalnál tartottam, amikor megkérdezte a kiadó, hogy meddig akarom még ezt írni? De én ezt a szöveget írtam laptopon, írtam tableten és írtam a telefonomba is. Mindenhol írtam, ahol valami eszembe jutott, függetlenül attól, hogy épp utaztam, a turnébuszban ültem, vagy nyaraltam, vagy csak volt félóra szünetem. Belenéztem, s ha valami eszembe jutott, leírtam, vagy javítgattam azt, ami már kész volt, szóval három eszközön dolgoztam, és egyáltalán nem tudtam, hogy a már megírt anyagot hogyan kell átszámolni könyvoldalba. Végül arra jutottunk, hogy az utolsó 200 oldal már biztos nem fér az első könyvbe. Ez azt is jelenti, hogy a második kötet felével nagyjából kész is vagyok.

A könyv kapcsán eszembe jutott Mick Jagger egyik dala, az a címe, hogy Too far gone és valahogy úgy kezdődik, hogy „Utálom a nosztalgiát, a múltban élést…”, ugyanis annak ellenére, hogy a műfajban megvan a kísértés, én ebben a könyvben nem éreztem ezt az aranykorba vágyó, régen minden jobb volt típusú nosztalgia-érzést.

Örülök, ha így olvasta, ugyanis nem szeretem a nosztalgiát, mert azt gondolom, egyfelől túl könnyű siker, másfelől pedig valahogy kicsit olcsítja a dolgokat. Nem szoktam a régi dalaimat sem hallgatni, kivéve, ha meg kell tanulni valamit és akarom hallani az eredeti változatokat. De ez alkati kérdés. Én nem a könyv kedvéért mondtam le a nosztalgiázásról, hanem alapvetően soha nem szerettem.