Presser Gábor: Nem szeretek nosztalgiázni

Hogy a könyve nem egy hagyományos önéletrajz, erre már az előszóban vagy, ahogy fogalmaz, a használati utasításban is felhívja a figyelmet. Ez inkább az olvasóknak szól vagy saját magának emlékeztető?

Inkább az olvasóknak. Nyilván egy idő után nekem is fogódzó, figyelmeztetés volt, bár magát az előszót is javítgattam írás közben.

A javítgatással kapcsolatban egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy az egyik leglassabb dalszöveg-írónak tartja magát, mert hosszan dolgozik rajtuk, sokáig javítgatja őket. Így volt a könyvvel is?

Igen, nagyjából. Mivel nem volt kialakult technikám a prózaírásra, annyit tudtam megígérni a Helikonnak, hogy ha tudom csinálni, szólok, és a részleteket majd akkor kitaláljuk. Ők kértek meg legrégebben, ráadásul Radnóti Zsuzsán keresztül, ami nekem fontos biztosíték volt. Aztán állandóan újraolvastam azt, ami már megvolt és javítgattam, egészen az utolsó napig. Néha csak fölcsaptam valahol a szöveget és már kezdtem is a szöszmötölést. Azt kérdezte egy barátom, hogy lehet ezen ennyit dolgozni? Azt mondtam, olyan ez nekem, mint másnak a sakk vagy egy megfejtendő rejtvény. Hogy lesz ebből könyv? Nyilván nem tudok másképp írni, mint úgy, ahogy eddig is mindent csináltam, ezért biztos volt, hogy ez a könyv is, a maga módján, szabálytalan lesz. Azt az elején is tudtam, hogy nem fogom kronológiában írni, mert úgy még egy egyoldalas önéletrajzot sem tudnék megcsinálni. Nem érdekelt volna. Ezért is kezdődik úgy ez a könyv, hogy én már elmúltam tizennyolc, és az Omegában vagyok.

Fotó: Vető Gábor

Volt olyan emlék, történet, amelynek a hangulata vagy a súlya megváltozott most, hogy írt róla, ahhoz képest, amilyennek akkor megélte, amikor történt?

Munka közben rájöttem, hogy jobb érzés leírni a történeteimet, mint elmondani. Írás közben egyszer megnéztem egy jó régi felvételemet a tévében, ahogy közönség előtt elmesélek egy történetet, és azt mondtam, „Úristen, szerepelek!” Pedig jó történet volt, benne is van a könyvben, a nézőtéren sokat nevettek, engem meg elkapott a gépszíj, és alakítottam. Az pedig gáz, nagy gáz. Attól, hogy az ember valamit leír, és nem csak elmeséli, valahogy megváltozik a történet. Kicsit furcsa is a saját könyvemet nézegetni, van egy olyan érzésem, mintha fölébe kerültem volna ezeknek a történeteknek azáltal, hogy papírról olvasom őket. És akkor még ott vannak a kitalált meséim, amelyek továbbírásai részben vagy majdnem megtörtént eseteknek. Lehet ebben valami varázslat, papírvarázslat – vagy mi? Mindenféle kisérletezésen túl vagyok már, de ez új volt nekem, egyből torkon is ragadott. Leírni valamit, játszani a szavakkal, mindig különleges élmény. Annyira szerettem, szeretem ezt a nyelvet, azért vacakolok egy ilyen szöveggel ennyit, mert próbálnék úgy írni, ahogy ez a nyelv azt megérdemli. Írás közben az ember teljesen le van nyűgözve a nyelv kínálta lehetőségek által – ezt a dalszövegeknél is mindig élvezem, csak hát azok pár perc alatt véget érnek.

Költői túlzás a végén, hogy akik az első köszönetnyilvánításba nem fértek bele, azokat majd megemlíti a másodikban, vagy tényleg készül a következő kötet?

Készül, mert el kellett vágni ezt az anyagot egy ponton, bár így is egy kicsit nagydarab könyv lett. Nagyjából 700 oldalnál tartottam, amikor megkérdezte a kiadó, hogy meddig akarom még ezt írni? De én ezt a szöveget írtam laptopon, írtam tableten és írtam a telefonomba is. Mindenhol írtam, ahol valami eszembe jutott, függetlenül attól, hogy épp utaztam, a turnébuszban ültem, vagy nyaraltam, vagy csak volt félóra szünetem. Belenéztem, s ha valami eszembe jutott, leírtam, vagy javítgattam azt, ami már kész volt, szóval három eszközön dolgoztam, és egyáltalán nem tudtam, hogy a már megírt anyagot hogyan kell átszámolni könyvoldalba. Végül arra jutottunk, hogy az utolsó 200 oldal már biztos nem fér az első könyvbe. Ez azt is jelenti, hogy a második kötet felével nagyjából kész is vagyok.

A könyv kapcsán eszembe jutott Mick Jagger egyik dala, az a címe, hogy Too far gone és valahogy úgy kezdődik, hogy „Utálom a nosztalgiát, a múltban élést…”, ugyanis annak ellenére, hogy a műfajban megvan a kísértés, én ebben a könyvben nem éreztem ezt az aranykorba vágyó, régen minden jobb volt típusú nosztalgia-érzést.

Örülök, ha így olvasta, ugyanis nem szeretem a nosztalgiát, mert azt gondolom, egyfelől túl könnyű siker, másfelől pedig valahogy kicsit olcsítja a dolgokat. Nem szoktam a régi dalaimat sem hallgatni, kivéve, ha meg kell tanulni valamit és akarom hallani az eredeti változatokat. De ez alkati kérdés. Én nem a könyv kedvéért mondtam le a nosztalgiázásról, hanem alapvetően soha nem szerettem.

Ebben szerepet játszik az is, hogy gyakorlatilag, mióta a pályán van, folyamatosan vannak tervei, folyton van mivel előre haladni?

Persze, de tudomásul veszem azt, hogy nem biztos, hogy ezek létrejöhetnek, ebbe a szerencsefaktor is beleszól. Addig vagyunk egyben, ameddig terveink vannak, de nem azért tervezek dolgokat, hogy életben maradjak, hanem azért, mert engem a megcsinálás érdekel. Azt nagyon kevesen tudják, hogy a színházban mennyire érdekes egy próbafolyamat, milyen izgalom feszül, mikor már csak egy hét van a főpróbáig és így tovább… Na, engem ez a része érdekel, és persze, hogy megnézem az előadásokat, másokéit meg főleg, de mégsem mehetek be egy másik színházba azzal, hogy helló, itt vagyok, Gabcsi a Vígből, beülhetek a próbátokra? Színházat, filmet, lemezt csinálni, zenét szerezni, szó szerint fantasztikus dolgok és talán ezért van, hogy a terveinkben, a még megvalósítandó dolgokban élünk.

És akkor megint Jaggernél kötök ki, aki azt is mondta, hogy inkább meghalna, minthogy 45 évesen még mindig a Satisfactiont játssza. Húzott valaha ilyen határvonalat saját magának? Hogy ezt vagy azt a részét a pályájának egy adott ponton befejezi?

Tizennyolc éves voltam, amikor drága jó Mihály Tomi által odacsapódtam az Omegához, és még abban az évben egy újságírói kérdésre azt válaszoltam, hogy azt gondolom, 25 éves kor fölött ezt már nem szabad csinálni, amivel jól vérig sértettem az alapító Omegásokat, akik akkor talán már elmúltak 23 évesek is. Én azt hittem, hogy ez egy annyira ifjúsági dolog, hogy 25 évesen, amikor ők már diplomás mérnökök lesznek, szépen félre kell állni. Pedig még sehol nem tartottunk, épp csak elkezdődött az első nagy fellángolás az Omega iránt.

Fotó: Reviczky Zsolt

Ha már fellángolás, és a könyvben is ír rengeteg zenészlegendáról, Garth Hudsontől Jimmy Smith-szen át Ronnie Woodig, rajongó típusnak tartja magát?

Én rajongó, nagyon elszánt rajongó vagyok. Vannak dolgok, főleg zeneiek, amiket senkinek nem tudok elmagyarázni, de ajánlgatom ezerrel, fűtöm a barátaimat, hogy ezt olvasd el, ezt hallgasd meg. Ezek nem jól magyarázhatóak, talán szerencsére, mert épp ez a zene lényege. Ha el tudnám mondani, akkor minek kéne zenélni? Sokaknak én a rajongója vagyok, és nagyon érdekes emberek vannak köztük, néhányukat személyesen is ismerem, de ha nem zenélnének úgy, ahogy azt teszik, akkor nem is érdekelnének.

És a rajongást, amit kap, hogyan éli meg?

Azt hiszem, pont ez a szó, rám nézve nem működik. Az Omegában Meckyért és Elefántért rajongtak, az LGT-ben először Bartáért meg Somlóért, aztán meg Jamesért és Somlóért. Magamat kevéssé gondolom a rajongás tárgyának, de az, hogy az emberek azt mondják, egy-egy dalom örömöt szerez nekik, vagy azt, hogy épp most nézték meg a Padlást, vagy mondjuk épp most látták ötödször, az nagyon jó érzés. De hát minden műfajban szeretjük, ha sikerünk van, és még tudatják is velünk. Eleve furcsa sztárokról beszélni egy olyan kicsi ország esetében, mint a miénk, ahol alig van művész, akinek lenne nemzetközi rajongótábora. Bár pont az LGT fénykorában nem panaszkodhattunk, akadt ilyen itt is, ott is. A Magyarországnál négyszer nagyobb Lengyelországban óriási rajongótáborunk volt, ahogy a Szovjetunióban is. Ez persze fantasztikus volt, de ez már egy másik fejezetet nyit meg arról, hogyan éltünk akkor és mi mindent vittünk magunkkal ezekbe a magukra zárt országokba. Hát volt, ahonnan gyorsan ki is rugdostak minket, de igen, az emberek rajongtak az LGT-ért, vagyis a zenéért, azt hiszem, inkább a zenénket értékelték. De értem nem rajonganak. Legfeljebb bírnak dolgokat, amiket csináltam.

Hagyott ki történetet a könyvből azért, mert mondjuk valakit nem akart vele megbántani?

Persze, egy csomó olyan dolog van, amiről azt gondolom, hogy ha nem mondanám el szűk baráti körben, akkor nem mondanám el a nyilvánosság előtt sem, szerintem ez teljesen normális. Sok mindent elmondok, amit korábban soha. Előfordult, hogy neveket inkább csak kezdőbetűvel jelöltem, a történet meg úgyis kiadja, hogy ezt épp tapintatból vagy utálatból teszem. Azt korán eldöntöttem, hogy az én könyvemben bizonyos emberek neve nem szerepelhet, habár a sors úgy adta, hogy ugyanabba a történetbe keveredtünk. Egy ilyen könyv kicsit olyan, mintha egy bizalmas naplót közreadnék, függetlenül attól, hogy nem intimitásokkal akarom eladni. Lehet, hogy sok mindent nem tudnék élőszóban elmondani, ezért is volt érdekes maga az írás, mert le mertem írni.

Amikor egy ilyen könyv megírására vállalkozik valaki, akkor lehet határt szabni annak, hogy mennyire nyílik ki, mennyit mutat meg magából?

Nem gondolkodtam ezen, nem állítottam föl magamnak valamiféle limitet, hogy ezen fölül nem mondok el semmit, ezalatt meg mindent elmondok. Azt gondolom, hogy írás közben az ember beleéli magát az írói szerepbe, ami nagyon furcsa, hiszen én nem vagyok az. Ezért is nem akartam más címet. Ez csak egy könyv. Nem napló, nem novellagyűjtemény, nem regény. A kitalált történeteimet pedig mindenféle alcímekkel tettem helyre, hogy hangjáték, dokumentumfilm-szinopszis, rövidfilmvázlat, megtörtént eset, illetve megtörtént eset alapján...

Azért összességében elégedett a könyvével?

Nem vagyok elégedetlen. Az ember azért is tervez dolgokat, mert ki akarja javítani azt, amit addig csinált. Ha most elejétől a végéig átlapoznám a könyvet – magamat ismerve –, biztos találnék benne olyat, amin még el tudnék szöszölni egy darabig, de ezt az anyagot most nem esett rosszul kiadni a kezemből. Pedig én az vagyok, akinek mindig is nehezére esik megválni egy munkadarabtól. Valahogy mindig az van bennem, hogy ezen talán még lehetne…